2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egri éjszakák 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Zsadov másnap megjelent a Mária utcában. 
Feltűnt, ahogy bejött, nem nézett körül. Mintha ismerte volna a házat.
- Nem akartam, hogy úgy érezze, állandóan magamhoz rendelem! – mondta kedélyesen, miközben bevezettem. – Hoztam egy kis bort, remélem, szereti!
Aztán tettetett érdeklődéssel megállt a polc előtt, megsimogatta a szekrényt, majd atyáskodó melegséggel nézett rám.
- Ilyesmi házban lakott az apám is. Csak abban nem voltak könyvek. És festmények sem. Ott minden a munkáról szólt – mondta elgondolkodva, s hosszan eltűnődött a múltján.
Aztán leültünk és unalmas semmiségekről beszéltünk. Majd hirtelen rátért arra, amiért jött.
- Nem feledkezett meg az ígéretéről? – kérdezte fürkésző tekintettel.
Eddig ismeretlen volt ez a tekintet. Mintha más lenne. Megérezhette, hogy észrevettem a változását, ezért újra kedves és előzékeny lett.
- Nem, ezredes, hogy feledkezhetnék meg egy jó barátnak tett ígéretemről – válaszoltam, s ez megnyugtatta.
Hátradőlt, s beszélni kezdett a családjáról, a gyermekkorról, mely tele volt ínséges és nehéz évekkel, de nagy eszményekkel, melyeket megérlelt az idő, s már itt állunk a dicsőséges jövő kapujában.
Aztán felvett egy dossziét az asztalomról, s kinyitotta.
- Miféle írások ezek? – kérdezte gyanakvó érdeklődéssel.
- Csak zárthelyik. Még nem javítottam őket.
- Nem szokványos írások. Nem értek hozzá, de elmélyült munkáknak tűnnek.
- Remélem, azok…
A könyveket kezdte bámulni. Még ültében is szinte végigolvasta az összes címet. Hosszú percekig tartott, majd váratlanul megszólalt.
- És ezek a diákok miket olvasnak?
- Mindenfélét – válaszoltam.
- Ilyesmiket?
- Mostanában XVI. századi iskoladrámákat.
- Ilyesmiket? – kérdezte meg újra, s rámutatott néhány régi kiadású kötetre.
- Talán ezeket is. Moderneket. 
- Moderneket… - ismételte meg a szavaimat.
- Tanárok lesznek, ismerniük kell a régieket és moderneket.
Csak az ajka mozgott, de hangot nem hallatott. Aztán mégis beszélni kezdett:
- A tanároknak nevelniük kell, nem tudományokat magolniuk. Ezek nagy része kimegy falura, s ott annak is örülhetnek, ha nem viszik ki a tanítványaikat a földekre kapálni, paprikát szedni irodalom helyett. És a kölykök örülnek, hogy nem kell ezeket a mára semmit sem jelentő műveket bogarászniuk. Egy jó csizma többet ér faluhelyen, mint ez az egész tudomány.
- Nem értek egyet, ezredes! – válaszoltam, ami szemmel láthatólag meghökkentette.  – A nép sohasem üresfejű, s nem is akar az maradni. A tanár pedig legyen tűz és fény…
A szavamba vágott. Nem hangosan, indulat sem volt a hangjában, mégis visszaélt a tekintélyével.
- Tűz és fény… A tüzet és a fényt megkapják a mozgalmi nevelésben. Fegyelmet tanítsanak és engedelmességet! A gondolatot majd mások összekalapálják, ezek pedig tudomásul veszik. A tűzet, mi rakjuk, a tanítónak fújkálnia kell azt. A maga tudománya játék a tűzzel. A fény pedig csalóka. Vakoknak illúzió, akik pedig fáznak, azoknak sem ad meleget. Engedelmesség és fegyelem! Több nem kell…
Várta a válaszom, de inkább lehajtottam a fejem. Nem volt bennem alázat, csak dac. Csendes, elleplezett, ösztönös. Ma azt mondanák rá, hogy gyáva, de akkor mást jelentettek a szavak, a hangsúlyok, s még a gondolat is.
- Ezredes, akkor minden tudomány veszélyes az adott hatalomra.
Elmosolyodott. A kihűlő szimpátia mosolya volt. Nem kereste a szavakat, azok találtak rá. Kezdtem érteni ezt az embert. És a fajtáját. A válasza is igazolt.
- Először legyen elv, utána jön a tudomány.
- És mi van, ha a tudomány ellentmond az elvnek?
- Az elvek nem hajlékonyak, a hit nem tesz engedményeket. A tudomány gyorsabban változik.
A szavai legalább annyira félelmetesek voltak, mint amennyire igazak. Zsadov filozófiája egyetlen dolgot hagyott számításon kívül. Ez pedig a hazugság. A hazugság bármit képes legyőzni. Ahogy Olga hazudik neki otthon, ahogy ő hazudik a feletteseinek, ahogy neki hazudnak. Ahogy a világ kisebb és nagyobb hazugságok végtelen láncolata. Zsadov mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Minden művészet hazugság. Megtévesztés, tehát hazugság. Színekkel, szavakkal, hangokkal, méretekkel. Ahogy itt sétáltam, azt éreztem, hogy a templomokat azért építik nagyra, hogy az ember kicsinek érezze magát. Minden torony, oltár, freskó azt kiabálja, hogy ember, kicsi vagy. Jelentéktelen és semmi. A zene szentimentálissá tesz. Azt harsogja, ember, gyenge vagy. Törékeny és kiszámíthatatlan. Az irodalom, a maga irodalma pedig egyszerűen szembeköp. Aki felnyit egy könyvet, rögvest elhiszi magáról, hogy értelmes lény. És onnantól bármit elhitetnek vele…
Nem volt olyan válaszom, amivel nem kísértettem volna meg a letartóztatásom lehetőségét. De inkább Olgára gondoltam.  Talán ő is olyan, mint a hit és a művészet. Elgyengít, megtéveszt. De akkor az egész lét értelmetlen. A csókjára gondoltam. Mikor megtörölte a szám és az állam nyálának vékony kötelékeitől. Az érzékiség valósága mégis mindent fontossá színesít.
- Hallom, a főiskolán is fölösleges tüzek lobognak – mondta most óvatosan, majd úgy várta a válaszom, mint éhes vad az ártalmatlan áldozatára. – Valaki a főiskolán felvetette, hogy minek az orosz nyelv. Volt, akinek túl sok a marxizmus. Tudom, hogy ön nem volt ott. De lázong a maga ifjúsága. Olyanok jelennek meg a helyi újságokban, amiért az én hazámban… Mindegy, ez az ön hazája…
Volt ebben a mondatban némi cinizmus, bár az ezredes igyekezett ezt tisztelettel kimondani.
Zsadovnak igaza volt, a folyosón én is hallottam elsuttogott mondatokat, láttam összesúgó hallgatókat. Engem kerültek, tudták, hogy az ezredes barátja vagyok. 
- Magát nem azért tették oda, hogy elvont tudományokba merengjen. Tudósnak fiatal, naivnak öreg, vaksághoz túl művelt.
Látta, hogy megviselnek a szavai. És jól ismert. Tudta, hogy az előadásaim és a konzultációim valós és hipotetikus eszmefuttatások, s hogy a kapcsolataim néhány közös ebédből vagy udvarias köszönésekből áll. Most tudatosodott bennem, hogy figyelnek, s talán azért kerültem ide, mert ismeretlen és kapcsolatokkal nem rendelkező vagyok.  Mégsem értettem az ezredes szándékait. 
- Gondolom, arról sem tud, hogy valamit szerveznek a főiskolán. Új hallgatói szervezetet akarnak létrehozni. Azok, akik urazzák az elvtársakat, akiknek sok a marxizmus, az orosz, pontjaik vannak, követeléseik, betiltott írókat akarnak olvasni. Tudom, ez sem jutott el önhöz. Maga tiszta és jellemes ember. És magányos…
Eszembe jutott Olga. Attól féltem leginkább, hogy valamit megsejt. Aztán úgy éreztem, hogy ez az ember nem a lelkembe akar látni, csak a fejembe. Talán fogalma sincs a lélekről. Pedig Olga volt most minden gondolatom és lelkesedésem. Magam is megdöbbentem, hogy a szeretetem olyan hirtelen jött, s az egész valómat magának követelte. 
- Úgy hallom, volt Párizsban – törte meg a csendet az ezredes.
- Igen, de csak rövid ideig. Néhány hétig. 
- Tudja, én nem juthattam el odáig. De évekig harcoltam franciákkal. Nem entellektüelekkel társalogtam, hanem olyanokkal, akik azt sem tudták, mi az irodalom. Kiváló katonák voltak. Ebben egy nemzet sem különbözik a másiktól. Veszett kutya mind, amikor sarokba szorítják. Olyan, mint az állat. Azt hiszik, hogy bátor, pedig annyira fél a haláltól, hogy a végén a gyilkolásért képes meghalni.
Elhallgatott. A fejét lehajtotta, mint aki kimerült a beszédben. Aztán halkan folytatta:
- Irigylem azokat, akik most születnek. Azoknak jó lesz. Azoknak kellenek ezek a könyvek, a tudomány, a tűz és fény. A lövészárok filozófiája túl egyszerű és túl őszinte lesz húsz-harminc év múlva. Amíg maga elbíbelődik ezekkel a dolgozatokkal, én… én… Ezt maga úgysem értheti…
Aztán visszaváltozott. Kedélyes lett, szinte barátságos. Majd ismét kezébe vette a dolgozatokat, én pedig mentegetőztem, hogy majd este vagy éjszaka javítom őket, mert akkor sokkal kritikusabb az ember.
Mintha magára vette volna lustaságom, szabadkozni kezdett, hogy biztos rabolja az időmet, amúgy is indulnia kell, talán már az ő szeretett Olgája otthon várja.
Miután elment, kétségek kezdtek gyötörni. Mi lehet a valódi oka a látogatásának? Úgy éreztem, emberek közé kell mennem, hogy felmérjem a helyzetem.
A főiskola ugyanolyan volt, mint az első napokban. Hűvös távolságtartás, kétely az elfogadás látszatával. Talán én lettem nyugtalan, engem kísértett meg a lelkiismeretem, s másokba beleláttam önmagam egy részét, mely úgy tekint rám, mint erkölcstelen és hazug ösztönlényre.
A főiskolán csend volt. Néhány ajtó nyílt és csapódott. Az asztalomon kis könyv hevert becsomagolva. Óvatos mozdulatokkal csomagoltam elő. Csehov novellái voltak benne oroszul. Felnyitottam, kis levél volt benne:
Hatkor várlak a Népkertnél!

Hatkor várlak a Népkertnél!

Látszott, hogy türelmetlen kéz írta.
A park özvegy fái összehajoltak az estben. A sötétség eloltotta a színeket, csak formák lebegtek a park hosszú sétánya mellett.
- Gyere utánam – mondta, ahogy elhaladt mellettem.
Két utcával alrébb találkoztunk. A külvárosig vitt, ismeretlen utcák voltak erre. Leállított az autót. Láthatatlanok voltunk. Nemcsak belülről, hanem kívülről is. Az emberek behúzódtak, ha egy ilyen autó hangját hallották. Különösen akkor, ha az megállt. Mi bent máshogy várakoztunk. Egy érintésre vagy csak egy szóra.
- Szeretném, ha szeretnél – mondta Olga mosolyogva. – Olvastam egy verset. Valami hasonló – mondta, s a sötétben látszott a foga szép, márványszerű fehérsége.
- Tudod, hogy szeretlek – válaszoltam, s megsimogattam az arcát.
- Nem tudom. Illetve érzek valamit, de egy nőnek szüksége van a bizonyságra.
- Itt vagyok...
- Én többet kockáztatok – mondta. Láttam, ahogy elgondolkodik, lehajtotta a fejét. A haja a kezemre hullt, láthatatlan izgalmakat rajzolt rá.
– Olyan érdekes ez a szó. Mintha játék lenne az élet.
Magamhoz húztam. Belecsókoltam a kinyíló szájába, majd az orrát, a homlokát csókoltam. Végül a szemét, a halántékát és a fülét.
- Pedig igaz. Kockáztatunk. Játszunk. Halálos játék a mi szerelmünk – suttogta.
Majd megölelt. Olyan mohón és akaratosan, hogy szinte fájt. Milyen erős és szenvedélyes... Ezt gondoltam. Vagy csak elkeseredett...
- Eztán csak nálunk találkozhatunk. Az nem ennyire feltűnő – mondta, s ahogy rám emelte a tekintetét, inkább kétségbeesést láttam benne

És valóban elmentem hozzá. Az ezredes háza tekintélyes polgári ház volt előkerttel, hatalmas hátsó udvarral, melyet magas kőfal vett körül. Hangulatos volt, ugyanakkor visszataszító. Hamisítvány volt, olyasmit őrzött a régi világból, melyet a jelenkor tagad vagy harcol ellene. Keveset beszéltünk és lényegtelen dolgokról. Egész testünkkel a másikra vágytunk, de mindketten úgy éreztük, hogy a ház figyel. Az udvar, az ablakok, a kőkerítés a hosszan felfuttatott borostyán mögül.
Ösztönösen halkan beszéltünk.
- Menjünk el valahova. A közelbe. Füzesabonyba – mondtam.
- Nagyon messze van. Autóval lehetetlen.
- Nem kell autó. Van vonat is. Vonattal viszont közel.
- Meglátnak.
- Ebben az országban elfelejtettek látni az emberek.
- Mi feltűnők vagyunk arra.
- Ittenieknek hisznek. Nem lesz baj.
Két menekült voltunk a két házban, az utcákon, az autóban.
Elhatároztuk, hogy elmenekülünk két napra. Kedden nem voltak óráim, a szerdai órákat áttetettem délutánra. Olgának rokonai éltek Budapesten. Az itt maradottak közül. Idős emberek voltak.
Hétfőn újabb kis könyv várt az asztalomon. Egy Puskin-kötet volt. Most óvatosabb volt Olga. A 23. oldalra tette be a papírlapot. Ennyi olt rajta:

3/2.

Megbeszéltük, hogy a járat és a vágány számát jelentik a számok. Először azt szerettem volna, ha két külön állomáson szállunk fel. De féltem, hogy a kocsikon való sétám feltűnik valakinek.
Késve indult a vonat, majdnem delet harangoztak. Külön kocsikra szálltunk, de tudtunk egymásról.
És azt is tudtunk, hogy Füzesabonyban hol találkozunk. Kis panzió állt a katolikus templomtól nem messze. Ott találkoztunk Olgával. Romos, régi épület volt, talán valamikor polgári ház lehetett, ma a pártbizottság működtetett benne szálláshelyet.
- Kérem a személyi igazolványokat – mondta egy középkorú férfi.
- Itt az enyém, a feleségem Szalókon felejtette.
- A felesége?
- Igen, a feleségem.
- Nos, jobban is vigyázhatnának. Így nem tudom kiadni a szobát. Majd ha a felesége is tudja igazolni magát, akkor jöjjenek vissza.
- Kérlek, menj be a templomba! Érted jövök... – súgtam Olgának hirtelen jött óvatossággal.
- Elég morbid ötlet ahhoz, amit tervezünk.
- Igen, tudom. De nincs sem erkölcsös, sem ennél okosabb ötletem. Igazolhatnak, vagy csak emlékeznek ránk. Az egyetlen biztonságos hely a templom..

Kérdezgettem embereket, van-e valakinek kiadó szobája.
A harmadik elutasítás után elindultam Olgáért.
- Uram, az öreg Fürjes egymaga él. Három szobája van a téli házban. Fogadott ő már be kicsapott diákot, meg még börtönbül gyött embert is. Ott van, a tizenkilencben. Jól tessék dörömbölni meg csöngetni. No, az isten áldja! – mondta egy középkorú nő.
- Isten áldja... és köszönöm.
Szinte futottam az utcavégre, fájt, hogy Olgát egyedül hagytam.
Az öreg Fürjes hamar előkászálódott egy sovány, alacsony épületből, mely haragos szürke füstöt pipált hosszú kéményéből.
- Kérem, szeretnék kivenni egy szobát.
- Kitől hallott maga arról, hogy kiadó szoba van?
- Egy ember mondta itt az utcavégben.
- Maga nem idevalósi. A szaván hallatszik, hogy messziről gyött.
- Igen, tatai vagyok.
- Oszt mit csinál maga? Miből él?
- Tanár vagyok, kérem.
- És kivel van.
- A feleségemmel.
- A hun' van?
- A templomban.
- No, gyöjjön be. Templomos ember rossz nem lehet.
Az öreg Fürjes előrement. Csinos, hosszú házba vezetett, mely az övével szemben állott.
- Ez a téli ház, szemben a nyári. Novemberben kőtözöm majd át, bár ez nem panyzió. De magának becsületes képe van, elalhat egy-két napot.
- Csak ma estére kell.
- Oszt mit esznek?
- Láttam egy vendéglőt a templomtól nem messze.
- Oda ne menjenek! Az csak kocsma. Ha nem utálják a parasztos ételt, összeütök valamit. Meg begyújtok a házba, hideg már az este.
Visszamentem Olgáért. Egyedül volt a templomban. Ideges volt és rémültnek látszott.
- Van szállásunk – mondtam neki halk örömmel. – Menjünk együtt! Egy szép nőre egymagában jobban felfigyelnek, mint egy másik emberrel.
Feltettem az olvasószemüvegem, a kalapom pedig a homlokomba húztam.
Így értünk az öreg Fürjes házához. A gazda már várt, s mielőtt kopogtam volna, gyorsan előjött. Most volt időm megnézni. Magas, csontos parasztember volt abból a megingathatatlan fajtából, amelyik lassan vénül, majd gyorsan hal. Szürke bajsza, egyenes orra felett okos, becsületes szempár nézett a szemembe.
- Hát meggyüttek! – mondta elismerő bólogatással, majd bevezetett a házba. – Ez itt a téli konyha, az az én ágyam. Elhasznált, de jó ágy. Az asztalnál tudnak enni, a lábosban van a vacsora, a kendőben a kenyér. Kés, kanyál, villa az asztalon. A kancsóba pedig bor. Hazai szőlőből... Itt meg a tisztaszoba. Az ágynemű is tiszta. Estére jó meleg lesz. Hát akkor jó éccakát!
Erősen megszorította a kezem, a tekintete tiszta és nemes volt.
- Hol találtál erre az irgalmas szamaritánusra? – kérdezte Olga megnyugodva, miután az öreg elment vastag lépéseivel a nyári konyhába.
- Ez vidék, itt ilyenek az emberek.
- Itt sem szentek.
- Sehol sem azok. De tisztességesek. Nem kell félnünk. Itt sokkal biztonságosabb, mint egy panzióban. Vagy Egerben nálad, nálam, az autóban.
Megölelt, egész testével belém ölelte minden szorongását, szerelmét. Aztán megvacsoráztunk.
Szép este volt, az első a városok kívül nyár óta. Régi dézsa volt, amiben megfürödtünk. Csak egy viharlámpa pislogott az ablakban, de jó volt mindenhol megcsókolnom, ahol a fény szelíden lecsurgott a testén. Éj volt, s olyan különös, hogy nem Egerben történt meg ezt az est, életem legszebb estje..
Éjfél is elmúlt már, s hosszan néztem, ahogy alszik. Zavart álma lehetett, a szemhéja aprókat rándult, ahogy az ajka is.
A szoba meleg volt, a tűz aprókat puffan, ahogy emésztette a fahasábokat. Megsimogattam a csupasz karját. Ettől megnyugodott. Órákig néztem, s mikor a hajnalodott, még mindig a karomban tartottam.
Kint aprókat sóhajtott az udvar, majd tompán beszivárogtak a reggel hangjai. Szekér zörgött el a ház előtt. Újra belefeledkeztem Olga szépségébe, s akkor aludhattam el.
Arra ébredtem, hogy Olga fölém hajol, s úgy csókolgat.
- Mióta vagy ébren?
- Talán egy fél órája. Néztelek, ahogy alszol – válaszolta kedveskedőn. – Tudom, hogy nálad az előny – nevette el magát.
- Mire gondolsz?
- Tudom, hogy sokáig néztél. Én sem alszom mindig úgy, mint a medve.
Együtt nevettük fel a házat, a ház körüli csendet. Majd hallottuk az öreget, ahogy járkál az udvaron.
- Maradj, kinézek! – mondtam, de Olga átkulcsolta a nyakam.
- Nem engedlek sehova. Szeress még! – suttogta, majd egészen a köldökéig félrehajtotta a plédet, amivel takaróztunk. Formás mellére a zsalugáter mögül betolakodó fény aranyábrákat rajzolt. Belélegeztem forró testének melegét, s olyan jó volt szeretnem újra és újra...

- Már mennek is? – kérdezte az öreg, ahogy az istállóba rátaláltunk.
- Indulnunk kell vissza.
- Hova vissza? – kérdezte az öreg csendes nyugtalansággal. – Ha Pestre mennek, ott nagy bajok vannak.
- Miféle bajok?
- Tegnap lőttek. Lőtték a népet.
- Miket beszél! Maga ezt honnan tudja?
- Hallgatunk itt mi olyan rádiókat, amiket nem szeretnek, hogy hallgatjuk. Ott mondták. Éppen a rádió előtt lőttek le embereket.
- Ne mondjon ilyet, bátyám! Baja lehet belőle.
- Nektek mondom, fiam.
Az öreg bizalmas mosollyal nézett rám. Azt hiszem, ismertük egymást. Egy fajta két ága voltunk. Nem egy irányba nőttünk, de közös törzsről fakadtunk.
- Nem Pestre megyünk.
- Tudom, hogy nem oda. Én marasztalnálak benneteket, mert semmivel nem jobb Debrecenben, Miskolcon vagy Egerben.
- Nem maradhatunk! – néztem óvatosan Olgára. – Köszönjük a szállást és a vacsorát.
- Maradjatok legalább reggelire! Megfejtem a tehenet.
- Köszönjük... Ha baj van, jobb, ha hamarébb visszaindulunk! Talán akkor még nincs túl nagy, hogy elérjen minket. Vagy magát, bátyám.
Az öreg egyetértőn bólintott.
- Mennyivel tartozunk?
- Hagyd fiam, örülök, hogy volt ebben a vén házban fiatal szó és lélek. Én nagyon egyedül vagyok.
Pénzt tettem az asztalra.
- Tudom, hogy jó szívvel adta. Kérem, fogadja el, én is úgy adom.
Kezet nyújtott, hagyta a pénzt. Aztán Olgától is elköszönt.
Sietve mentünk végig a hosszú utcán, majd a vasútállomásra értünk.
- Itt szét kell válnunk!
Fájtak a saját szavaim, s Olga is reszketett az elszakadás fájdalmától miközben az arcomba nézett.
- Nincs semmi baj. Egerben látjuk egymást...
A vonat még csendesen várakozott, csak egy szurtos képű kölyök töltötte fel vízzel a mozdonyt. Egyszerre a vonatunk megremegett, majd nagyokat rándulva elindult Eger felé.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007