1936-ban már harmadik éve laktam a
Montmartre egyik kicsiny utcájában, a Rue de Canettes 5. számú házában.
Egyedül éltem mindaddig, amíg a
szomszédom, Monsieur Levatier halála után hozzám költözött a macskája. Nem volt
sem szép, sem kellemes jószág, mégis a megszokás egymáshoz kényszerített
bennünket.
Párizsi életem majdnem délig történő
alvásokból, hosszú délutáni sétákból, felületes olvasásokból, s éjszakai
bárzongorázásokból álltak. A napok összefolytak, az éjszakák delíriumos
rémálmok voltak részeg alakokkal, olcsó nőkkel, kéjsóvár katonákkal,
zsebesekkel, csavargókkal, üres fejű kispolgárokkal. Olcsó bárban játszottam,
ahol a cigarettafüst egy durva és kellemetlen impresszionista festménnyé
mázolta a falakat, melyeket csak hajnalban lehetett tisztán látni. Valójában
kopott, piszkos és légyhulláktól foltos volt az egész.
Vasárnap kivételével hajnalban tántorogtam
én is haza megrészegülten a friss levegőtől.
Magányomban apróhirdetéseket adtam fel. De
nem úgy, ahogy a párizsiak, hanem valami őrült ötlettől vezérelve a nevem és a
címem megadásával. Egyetlen kikötésem volt, hogy a nők fényképet mellékeljenek
a levelükhöz.
A hirdetésfelvevő idétlenül vigyorgott, s
valami olyasmit morgott magában, hogy kinek képzeli ez magát.
Az első hetek izgatott várakozások között
teltek el. Gyakran benéztem a szerkesztőségbe is izgatott kíváncsisággal.
- Nem, kérem, nem jött levele! – mondta
agyondohányzott hangon egy középkorú nő.
Máskor kopasz, köpcös úr felel:
- De hiszen megadta a nevét és a lakcímét.
A postástól érdeklődjék!
A postás amint meglátott, messziről felém
kiáltott:
- Nincs, nem jött levele!
Az első levél egy hónap elteltével
érkezett meg. Reszkető kézzel bontottam fel. Ronda középkorú nő írt még rondább
kézírással. Szinte olvasatlanul dobtam a levelet az asztalomra. Két nappal
később három levél is érkezett. Ebből csak egyben volt fénykép. Nálam idősebb,
mesterkélten vigyorgó arcú nőt mutatott. Levele tele volt helyesírási hibákkal
és olcsó szentimentalizmussal. A másik kettő komolykodó hangú, de fárasztón
hosszú iromány volt. Először azt gondoltam, hogy egy nő kétszer adta fel a
levelét, de a két különböző aláírás meggyőzött arról, hogy mennyi
megkeseredetten magányos nő él Párizsban.
Aztán újabb levélcsendes napok jöttek,
majd újra hetente kettő-három.
Féléve tartott a dolog, s az utóbbi
hetekben már olvasatlanul az asztalomra dobáltam a leveleket.
Az életem semmit nem változott, este
zongoráztam, délben aludtam, délután lesétáltam a Szajna-partra, esetleg a
Luxembourg-kertbe, s elnézegettem az embereket, a nőket, a boldog
szerelmespárokat.
Aztán ezt is meguntam, s inkább az
ablakomból bámultam az évszakokat, ahogy kilenncvennapos életüket végigjárják.
Ahogy megszületnek az előző halálában,
megifjodnak, majd megerősödnek, végül elöregszenek és meghalnak. A nyár halt
meg legszebben, arany pompák közt, míg az ősz megfagyott, a tél megfulladt, a
tavasz kiszáradt. De a nyár… A nyár olyan volt a zöld fasorok és kéklő bokrok közt,
mint folyón az aranylombú tűzijáték.
S ezalatt a levelek gyűltek az asztalomon.
Immár hetente négyesével-ötösével, de bontatlanul valóságos heggyé vastagodtak
az asztalomon. Aztán egyszer leborult az egész. Már látni sem bírtam, ahogy
szemétté vált a szobámban.
Mikor a szobalány feljött takarítani,
meghagytam neki, hogy nyugodtan ki is dobhatja mindet, mert én már el sem
olvasom azokat. A szobalány úgy tett, ám egy hét múlva mégis egy halványkék
boríték az asztalomon maradt.
- Hát ez? – vontam kérdőre a lányt, aki
hebegve magyarázkodott:
- Ez olyan szép kis boríték, ráadásul
annyira finom az illata. Ilyet csak finom úrhölgy küld…
- Jól van, elmehet – feleltem megenyhülve.
Valóban szép kis boríték volt, finom
hajtású, puha anyagú. És az illata is könnyed és édes volt.
Éreztem, fénykép is van benne. Óvatosan
nyitottam fel. Kicsiny levélpapír volt benne összehajtva. Elegáns, női írás
volt, alig néhány sor. Mégis nagyon kedves, szinte megható…
Cher
Paul!
Szívesen
megismerkednék Önnel, ha Ön is úgy gondolja. Szeretnék többet tudni Önről, és
én is írok majd, ha akarja. Kérem, mindenképp válaszoljon, még akkor is, ha
másképp gondolja, mert a legrosszabb a várakozás.
Üdvölettel:
Matilde
Ahogy újra olvasom, szinte fájtak a
szavai. Megnézem a képet, majd döbbenten ülök le az ágyra. A képen a legszebb
női portré van, ami valaha láttam. Újra olvasom a levelet, még jobban szíven
ütnek a szavai. Újra hosszan bámulom a képet. Vöröses barna haj dúsan omlik a
vállára, míg arcának másik oldalán a füle mögé van fésülve. Finoman ívelt
szemöldök, tökéletes homlok, érzéki orr és nyak, s az ajka a legszebb vonalú,
aminek valóságához a képzelet üres fejű poéta. A szeme zöld, s együtt mosolyog
az ajakkal.
Sokáig ültem még magamban, s felváltva
mormoltam a levelét, mint egy imádságot, s bámultam az arcot, mint a hívő a
szentképet.
Aztán elborzadok. A dátum szerint több
mint féléve adták fel. Rohanok a postára. Piros képű fiatalember hümmög, majd
előkeríti a köpcös kopaszt.
- Kérem, ez nem így működik! – mondja
fontoskodva.
- Akkor hogyan működik? – kérdezem.
Kezembe nyom egy leiratot a társkeresők
hirdetéséről.
- Uram, kaptam egy levelet, mely
elkallódott a többi közt. Egy olyasvalakitől, aki fontos nekem. Meg kell adnia…
A fejét rázza, majd elégedett képpel
lehúzza kis ablakot. Nagyot csattan. Táblát akaszt fel belülről, melyre haragos
betűkkel ez áll: „Zárva!” Majd egy szürke függönyt húz el.
Szédelegve indulok el magam sem tudva a
célt.
A Szajna-partra jutok ki másfélórányi
bolyongás után. Esteledik. A Notre-Dame a folyó fölé hajol, mint szomjas
szerzetes, s hosszan belemártja az arcát a szürke habok közé.
Leülök egy padra, bámulom a portrét. Nem
lehet betelni vele. Minden ránézéskor új szépséget ad. Mégis mindent elvesz
tőlem. Kifosztottnak érzem magam. Nyugtalan lettem, s betege a
felelőtlenségemnek. Nem emlékszem már más nőkre. S a jövő… Még rágondolni sem
tudok. Csak megtaláljam ezt a különleges szépséget.
Az elkövetkező hónapokban Párizst jártam,
hátha összefutok vele valahol.
Egyre reménytelenebbül, s annál intenzívebb
dühvel keresem. Mikor a bár elé érek, szinte a fejem verném a falba, hogy
ennyire ostoba voltam.
Inni kezdtem, játékom elviselhetetlenné
vált.
Februárban már állástalanul kísértettem
reggel, délben és este a várost.
Tavasz volt, mikor megláttam egy szép,
Matilde-ra hasonlító nőt.
Elegáns volt, karcsú, magas. Én pedig
kopott és elhanyagolt.
Ideges volt, mintha valakire várna. Én
pedig megfáradt és üres.
Aztán a lány arca felragyogott, a
mozdulatai élénkebbé váltak. Jól öltözött fiatalember jött elé. A taxi a
körúton várta mindkettejüket. A lány a fiatalemberhez sietett, s az átölelte.
Nem hallottam, hogy milyen néven nevezi.
Csak annyit:
- … indulhatunk? Az apám és az anyám alig
várja, hogy bemutathassalak nekik.
- Siessünk, kedvesem! – válaszolja a nő, s
beülnek mindketten a taxiba.
Ma sem tudom, hogy az a nő, akit féléven
át szenvedélyesen, vadul és őrjöngve kerestem, vajon ő élte-e meg előttem a
boldogsága pillanatait. Sokáig még ennek ellenkezőjéről hitegettem magam. Így
maradt a remény. Még ostobább és még bizonytalanabb. Az önhazugság mégis
gyógyszer volt négymillió ember közt, hogy megtaláljam azt, akinek már nem én
vittem a fényképét, hanem a fényképe vitt előre, a bizonytalanba…
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
