2022. július 2. szombat,
Ottó napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egri éjszakák 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
 
A vonat alig hagyta el a füzesabonyi állomást, váratlanul megállt. A sínek felsikoltottak, a kocsik nagyot rándultak.
- Mindenki szálljon le! – üvöltötte valaki, majd ávósok jelentek meg a kocsikon.
- Hallották! Szálljanak le, s várakozzanak a kocsik előtt! A csomagok maradnak! – mondta az egyik, a kocsi végéből.
Mikor összeterelték az embereket, elkezdődött az igazoltatás. Olgát kerestem, de nem láttam, pedig kocsinként hat-nyolc ember sorakozott mellettem jobbról is, balról is. Közben a fennmaradt bőröndöket kinyitották, majd kiborogatták.
- Tehát maga az egri főiskolán tanít? – mondta az igazoltató tiszt.
- Igen, ott tanítok első éve.
- Akkor maga félreáll!
Hosszan megnézett, majd a jegyemet kérte.
- Mit keresett Füzesabonyban?
- Csak pihenni jöttem ide.
- Budapesten mikor volt utoljára?
- Talán egy éve.
- És Egerből idejött pihenni?
- Igen.
- Mennyi időre?
- Egy napra.
- Hol szállt meg?
- A panzióban.
- Ezt majd leellenőrizzük. Melyik a bőröndje?
- Nincs bőröndöm. Csak egy kézitáskában van egynapi váltás ruhával.
- A rendőrségen mindent visszakap.
Közben a legtöbb utast visszaengedték a vonatra. Hárman voltunk, akiket gyanúsnak találtak.
- Ugorjanak fel! Gyorsabban! – szólt a tiszt, s felszálltunk egy teherautó platójára. 
Mellénk felszállt még hat katona.
Közben a vonat elindult.
Megnyugodtan bámultam magam elé. Csak arra gondoltam, Olga szerencsésen hazajuthat. Eszembe jutott az öreg intős szava, hogy maradjunk. Aztán a főiskolára gondoltam. Majd Egerre. Mit keresnek katonák és titkosrendőrök egy olyan községben, mint Füzesabony?
Akiket velem együtt leszállítottak, előrehajtott fejjel ültek a teherautó platóján velem szemben. Az egyik fiatal fiú volt, talán húsz éves sem lehetett. A másik idős parasztember. A fiú néha dacosan a semmibe bámult, az öreg paraszt egykedvűen nézett a semmibe. Aztán egyszer-egyszer összeakadt a tekintetünk. Érdeklődés helyett inkább kölcsönös megértésféle lehetett a szemünkben.
Mikor megérkeztünk, egy alacsony tiszt annyit mondott, hogy ez csak meghallgatás, mert köztörvényes bűnözők szabadultak ki, akik fasiszta agitációt folytattak.
- Nekem mi közöm ehhez? – kérdezte a fiatalember.
A magasabb tiszt, aki leszállított a vonatról, odalépett, s arcul ütötte. A fiatalember az ütés erejétől a földre esett. Mindkét keze sáros lett, s mikor az arcáról le akarta törölni a vért, az arcából sötéten sütött a tekintete.
Segíteni akartam neki, de az egyik katona visszalökdösött.
- Nyugton marad! Magával kezdjük!  - mondta a magasabb tiszt, majd a karomnál megragadott, s a rendőrségi épület felé lökdösött.
Még mindig Olga járt a fejemben. Biztos most száll le az állomáson. Vagy már a Bazilika épülete mellett sétál, esetleg taxival megy haza, s az ablaküvegbe bámulva nézi saját áttetsző tükörképét. Esetleg rám gondol.
- Ide üljön le! – mondta egy rendőr, s egy széket húzott elém. 
Majd az ávós tiszt ült az íróasztal mögé.  Újból lapozni kezdte az igazolványomat, aztán az asztalról felvett egy dossziét, s abba tette.
- Azt már tudjuk, hogy ki maga, s azt is, honnan jött. De azt még nem, hogy hova tartott.
- Egerbe indultam vissza. 
- Mert a Pedagógiai Főiskolán tanít… Ezt már említette. Miért hagyta el tanítási napon a főiskolát?
- Kimerültem. Szükségem volt, hogy a várost elhagyjam.
- Mi baja van Egerrel?
- A város szép, a munkám megtisztelő, ugyanakkor fárasztó.
Ávós katona tett egy cetlit a tiszt asztalára. A tiszt elolvasta, majd meglepődve rám nézett:
- Hol töltötte az október 23-ról 24-re virradó éjszakát?
- Már mondtam.
- Mit is mondott?
- Egy panzióban.
- A községben egyetlen panzió van. Maga pedig nem töltött ott sem most, sem korábban egyetlen éjszakát sem. Tehát?
Nem tudtam, mit kellene most mondanom. A panzióval kapcsolatos hazugságom védi leginkább Olgát
- Maga, a személyi igazolványa szerint nőtlen. Véletlenül a panziós emlékezett a nevére. S arra is, hogy, egy nővel volt, aki nem tudta igazolni magát. Így volt?
Nem volt erőm válaszolni a kérdésre.
- Miért hallgat? – kérdezte a tiszt látszólagos türelemmel.
- Nincs mit mondanom.
- Kit véd maga?
- Nincs szüksége senkinek sem a védelmemre.
- Talán az önmagáéra leginkább.
A csend a borzalom méltóságával ült közénk. Minden apró zaj felerősödött, minden lélegzetvétel izgatott sóhajjá változott.
- Nos? 
- Nem tudok válaszolni…
- Maga intelligens és tanult ember. Elmondom a két lehetőséget, mikor valaki ennyire konok, de mégis ostoba módon hallgat. Egy nővel jött, akit a feleségének hazudott. A nő nem tudta igazolni, hogy kicsoda. Vagy nem akarta. A képlet egyszerű. Ön valaki más feleségével érkezett, akinek a neve kompromittálhatja a férjét. Már abban az esetben, ha kiderül. Tehát egy alattomos kaland volt az egész, így még lovagiasnak is vélhetném a hallgatása miatt. De elmondom, hogy mi a problémám…
A tiszt felállt, s hogy nyomatékot adjon a szavaimnak, egészen közel jött hozzám. Úgy állt meg, hogy az arcát hátulról érjék a fények. Így a szem és a száj közti rész elfeketedett, viszont a széles pofacsont még erőteljesebben emelkedett ki az arcból. Az áll megvastagodott, s minden szájmozgás hatalmas szürke állkapoccsá nőve tátogott felém.
- Nézze elvtárs, az a bajom magával, hogy onnan jön, ahol brigantik országos botrányt csinálnak. Tehát a nő vagy Pestre ment, vagy vissza Egerbe. Ha Egerbe, akkor az csak egy szimpla házasságtörés. Némi vaskalapossággal a szocialista erkölcs megtaposása. Ha Pestre, az már felveti a szervezkedés bűncselekményének lehetőségét. Az pedig az államrend megdöntésének szándéka, első körben már kötél.
Egy kis ideig várt, majd fölényeskedve ennyit mondott:
- Tudja mit, most nem is érdekel a válasza? Berakjuk hűlni egy kicsit a fogdába, amíg nem jön meg a józan esze. 
Intett, mire az egyik rendőr belém karolt, s elvitt a fogdába.
Koszos, elhanyagolt szoba volt vaskos ajtóval, s csak a tetején volt rács, ahonnan beszűrődhetett a folyosói fény. A fogdában nem volt ablak, szinte semmi emberi nem volt, csak a négy fal embertelensége kapaszkodott belém. Összes berendezése egy rozsdás vödör, melybe az ember a dolgát végezhette, valamint egy priccs. Más nem is fért volna el. 
A félhomály rövidlátóvá tett. Ilyenkor a fül köti össze az embert a külvilággal. Hosszú csöndet egy ordítás szakította meg, majd még egy. Aztán csend. Fél óra múlva ajtócsapódás, két különböző férfihang, majd több órányi hűvös, képtelenül hallgatag csend. A folyosó árnyékos lett, a fogdára a sötétség szinte ráömölt. Fél tizenkettőkor fény gyúlt, majd hangos szóváltás, aztán megint sötétség. Valaki káromkodott, utána köpött. Majd újra sötétség. Néha apró fény villant, óvatosan a kezemre ült, majd lecsöppen a térdemre. Aztán eltűnt. Egy pillanatra még látni lehetett a sötétség gomolygását. A csend olyan intenzívvé vált, hogy hallottam az órám mutatójának halk percegését. A kabátomat terítettem magamra, s mint egy vadállat, úgy húztam össze magam alatta.
Hirtelen arra ébredtem, hogy rettenetes csörömpöléssel nyílnak az ajtók. A fény valósággal kettémetszette kinyíló tudatomat, ahogy a szemembe csapódott. 
- Mozduljon már! – ordítottak rám.
Csak alakokat láttam, torz sziluetteket. A lábam eleinte nem engedelmeskedett, a földre estem. Rájöttem, olyannyira átfagytam, hogy nem tudtam járni.
- Nem hallotta! Mozogjon!
A rémület erőt adott, magamhoz tértem. 
Az udvaron az arcomba csapott a hajnali szél. Az égalja sötétjén néhány vörös gyűrődés látszott. Két teherautó, mint két öszvér, úgy álltak az udvaron. És mi hárman, a foglyok. Két ávós volt, akik annyira fáztak, hogy dühükben bennünket méregettek. Majd újabb káromlások. 
Az egyik hirtelen megindult, majd az idős parasztot leütötte. Az egy jajkiáltással rogyott a földre.
- Dögölnél meg, büdös paraszt! – hallatszott a szitok. – Hogy  a fene esne az összes brigantiba, mert itt kell reggelig megrohadnom ezek miatt – mondta a társának egy feltűnően magas ávós.
Odaléptem a földön fekvőhöz.
- Ne nyúlj hozzá, mert te is kapsz egyet! – üvöltött felém fordulva.
Megijedtem, visszaálltam a helyemre. Aztán elszégyelltem magam. A földön fekvő halkan nyöszörgött. Lehajoltam hozzá, majd magamhoz emeltem.
- Nem érted! – förmedt rám a magas, majd fenyegetőn elindult felém. 
De valószínűleg megtiltották nekik, hogy engem bántsanak. Ezért a szerencsétlen öreget kilökték a kezemből. Csak a langyos vére maradt a kezemen.
A fiatalember szoborrá váltan állt a jobbomon. Hirtelen a Golgota jutott az eszembe, ahogy hármunkat szenvedésre ítéltek. Kereszt nélkül vártuk a reggelt, miközben éreztük, hogy a megalázás és a megvetés láthatatlan gerendájáról függünk, s himbálódzunk a semmibe.
Szép őszi reggel volt, a színek elégikus játéka rajzott az ég alatt. Olgára gondoltam. Remélem, alszik. Vagy tudomást szerzett a sorsomról, s most aggódik. Vagy szelíd tudatlanságban kesereg, hiszen nem érkeztem vissza a főiskolára. Biztos keresett. Vagy kerestet a férjével, Zsadovval.
Aztán a teste jutott eszembe, formás combja, melyeket szégyenlősen zárt össze, s fehér karja, szép és ideges ujjai, ahogy a mellét eltakarták. Majd a feszes haza az apró köldökével, később a válla, selymesen puha hónalja, s újra gömbölyű keble, melyhez gyengéd mozdulattal hívta a számat.
- Mossák fel a földről! – hangzott a parancs, s az öreget ketten megragadták, majd bevonszolták az épületbe.
A tiszt elém lépett. Kialvatlan tekintetével bámult hosszan, majd tompa érdeklődéssel kérdezte:
- Ez a kettő mióta ácsorog az udvaron?
- Négy órája, százados elvtárs – mondta az egyik rendőr.
- Vigyék vissza a cellájukba! – szólt a tiszt, majd ellépett mellőlem.
- Indulás! – mondta a rendőr, s a fiatalembert lökdösni kezdte.
Mintha megerősödtem volna Olga képzeletembe beszökő alakjától, pedig először imádkozni akartam. Ahogy anyám tanított. De most Olga lett az én imádságom. A teste az én templomi freskóm, az arca egy kis medalion a képzelgéseim között. És az aggódásom érte és miatta a szentkereszt, mely boldogság volt a gyötrelemben. 
A fiatalember egyszerre összeesett.
Szikár és akaratos harccal tartotta eddig magát. Reggelre elfogyott az ereje, s most ájultan hevert előttem. Ennyi kiszolgáltatottságot egy vidéki oltárképen láttam. A régi templomi órák összekeveredtek bennem a vágyakkal. Érzetem, a tudatom engem véd, elgyengült testem. 
A fiatalember remegve feküdt, a keze ügyetlenül markolászta a híg sarat. Alig volt benne élet. S csak most láttam igazán, hogy megverték. Úgy üthették, hogy ne látszódjék rajta.
- Kaparja össze ezt a…! – szólt a rendőr, s látszott, hogy undorodik az ájult ember érintésétől is.
Mikor felemeltem, felnyílott a szeme egy pillanatra. A dac meghalt ebben a tekintetben, marad helyette a szenvedés szürke árnyalata. 
Tudtam, hogy bármit kérnék, megtagadnák. Egykedvűen ültem a fogdában, s kétféle érzés súlyosbodott rám. Részvétet éreztem azok iránt, akiket megvertek vagy megaláztak. Ez tompította a másikat, az önsajnálatomat. Ostobán való elbukásnak éreztem, ami velem történik. A hazugságról tudtam, hogy kitudódik, s azt is éreztem, hogy a főiskoláról elbocsátanak, s talán tisztességes állásom sem lesz. 
Kevesebbet gondoltam a délelőtti órákban Olgára. Biztos, hogy nem eshet baja. Egyedül attól féltem, hogy szól az ezredesnek az érdekemben. Hittem a bölcsességében, hogy nem teszi meg. Két ember bűnét mindig az egyiknek kell viselnie. Nincsen olyan emberi cselekvés, melyre ez nem lenne igaz.
Aztán apám jutott az eszembe. Mindig szigorú volt velem, ismertem a szavait, tudtam, mit mondana. Aztán a képzeletem a temetőbe vitt. Milyen rég jártam az anyámnál. Lapos, egyszerű sír kornyadozó keresztfával. Vajon megróna-e, ha tudna Olgáról. A tenyeremben éreztem most a kezét, ahogy velem szembe ül, s úgy mondogatja:
- Fiam… Fiam… Én édes, fiam…
Messziről ajtó csapódott. Majd lépések döngtek egyre közelebbről. Szinte hallani lehetett a csizmák csikorgását.
Az ajtó kinyílt, rendőr lépett be rajta. Elém dobta a táskát.
- Fogja a holmiját… Elmehet!
A táskám cipzárja elszakadt, az ingem egyik ujja, mint szakadt végtag, úgy himbálódzott elő.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Szabad… Nem elég? - horkant felém, majd kikísért az épület elé.
- Mi van a másik kettővel? – kérdeztem óvatosan, ahogy a levegő megédesült a számban.
Bodzaillatú, friss őszi délután volt, a szél az egyik lombból a másikba futott, s a levelek hangosan csörömpöltek.
- A vénembert elvitték, a másik… Majd azért is jönnek.
- Hol van?
- Nem mindegy az magának?
- Lehet, hogy senkije nincs.
- Csak van még az ilyennek is anyja vagy apja.
- A vonatról szállították le. Ki tudja, milyen messziről jön.
A rendőr egy kicsit várakozott, majd szó nélkül magamra hagyott. 
A teherautók eltűntek, csak egy dzsip állt a kapunál. A rendőr beült egy másik mellé, s elmentek.
Üres maradt a rendőrség. Még mindig bódult voltam, amikor botorkálva elindultam a fiatalember keresésére.
Hamar megtaláltam, egy lócán ült.
- Elmentek… Menjünk mi is! – mondtam.
Rám emelte a tekintetét. Nehezen forgott az ajka, a szavak inkább kiestek a száján.
- Nem tudok. Még nem…
A hóna alá nyúltam, úgy húztam magamhoz. Mikor kiértünk, elvakította a délután puha fénye, s szinte szürcsölte a levegőt.
- Jöjjön velem…
- Hova visz?
- Kimegyünk a vasútállomásra. A hatos vonatot elérjük.
- Mennyi az idő?
- Háromnegyed négy.
- A holmim! – hörögte, s a mozdulatai hevesek, kapkodók lettek.
- Milyen volt a bőröndje?
- Egy kicsi, barna és kopott – mondta, s mintha a színe kezdett volna visszatérni az arcába.
- Megkeresem. Az enyém is ott van.
Mikor megtaláltam, ugyanolyan feldúlt volt, mint az enyém. Az aranyosan örvénylő és langyos levegő erőt fújt belénk. Az éhség sem fájt annyira. Megkönnyült a járásunk, már nem kellett egymást támogatnunk.
- Mit csinálunk a vasútállomáson? – kérdezte.
- Várunk. Mást úgysem tehetünk…
A szavaimat teherautók zúgása vágta ketté.  A nyitott platókon nem katonák ültek, hanem magunkfajták. Egyiknek nemzetiszín karszalag volt a kabátján. Lehettek vagy negyvenen a két autóban. Énekeltek, s akiknek fegyver volt a kezében, az néha a magasba emelte. A kocsi platóján magyar zászló lobogott.
Tehát ezek elől mentek el az ávósok. Egy harmadik teherautó is befordult, s amikor hozzánk elért, lassított.
- Hova mentek ti ketten?
- Vissza Egerbe.
- Van itt hely. Ugorjatok fel! A vonatok úgysem járnak – mondták többek.
- Menj vissza velük! – vigasztaltam a fiatalembert, akiről semmit sem tudtam.
- Te nem jössz? – kérdezett vissza.
- Nekem nem olyan egyszerű…
- Most semmi nem az.
- A magam dolgát kell rendbe tennem.
- Hát… köszönöm!– felelte.
- Mit köszönsz?
- Hogy segítettél. Már azzal is, hogy nem voltam egyedül. De hogy emlékezzünk egymásra, az én nevem Móra János.
- Szép irodalmi neved van – nevettem el magam, majd együtt nevettünk.
Mintha megnyugodott volna. A félelmet kirángatta az arcából az emberi szívélyesség, ez a teherautó az ujjongó emberekkel. Bemutatkoztam, erőtlenül megveregette a vállam.
- Biztos, hogy így akarod? – kérdezte.
- Biztos, hogy így lesz nekem jó.
- Hát akkor az Isten megáldjon! – mondta, s a fent lévők segítségével felült a platóra.
- Isten áldjon! – köszöntem én is, s az „Isten” szónál elbizonytalanodtam. 
Hátrafordultam, s úgy néztem a füzesabonyi templom tornyát, mintha útjelzőt kerestem volna benne. Nem értettem, mi történt és mi történik most velem.
Móra János szürke arcát néztem, ahogy a távolodó teherautóból visszanéz rám. Erőtlenül intett még felém. 
Folytattam az utamat a vasútállomás felé. Egyszerre a nevemet kiáltotta egy hang. Olgáé volt. Vajszínű kabátban volt, szőke haja most kibontva hullott a vállára. Az autójának ajtaját kitárva hagyta, s úgy rohant hozzám. Az ölelése azonnal megnyugtatott.
- Úgy féltem… - mondta elakadó szavakkal. - Azt hittem, valami baj történt veled. Valami nagyon nagy baj.
- Hogy tudtál visszajönni? 
- Forradalom van. Pesten harcok voltak, de Egerben is…
- Mi van Egerben?
- Hatalmas felfordulás. A főiskolán sokat kerestek, és a diákság átvette a hatalmat. 
- Legalább felkoncolták az oktatókat?
Olga most nevette el először magát. Hosszan nézett az arcomba, majd a szeme is nevetősre vált. 
- Buta! – mondta. – Olyan butaságokat tudsz mondani, szerelmem! – kacagott most már, aztán szégyellősen a vállamba fúrta a kedvesen vidám arcát.
- Gyere, elviszlek innen! Visszamegyünk Egerbe.
- És a férjed?
- Majd útközben megbeszéljük.
Olga gyorsan hajtott, görcsösen kapaszkodott a kormányba. Óvatosan rám nézett, mintha félt volna, hogy a képzelete becsapta, s valójában nem vagyok itt vele. Itt voltam, s ugyanazt érezhettem, mint Móra János. 
- Túl gyorsan vezetsz!
- Most nem számít. Nincsenek rendőrök, nincsenek belügyisek, nincsenek…
- Vannak férjek, vannak kötöttségek.
Mintha elvettem volna a kedvét. Lassított, majd megállt. Mohón és vadul átölelt, s mikor csókolt, szinte harapott.
- Végre itt vagy…- suttogta. – Miért veszed el a kedvem? Azt akarod, hogy ne örüljek neked?
- Ne hidd, hogy minden olyan könnyen megy – válaszoltam még erőtlenül.
- Nem hiszem, hogy bármi könnyű volna – mondta, s még szorosabban ölelt.
- Két embert megkínoztak. Mindhármunkat kiéheztettek. Csak az Isten tudja, hogy miért nem öltek meg. Vagy talán csak ő.
- Nem hiszek semmi nagynak tartott eszmében. Soha nem akartam. Nem hiszek Istenben, nem hiszek a szabadságban, nem érdekelnek az eszmények. De itt van nekünk ez a néhány óra. Ami régen volt, nem számít, ami pedig bekövetkezik, azt úgysem tudjuk megakadályozni…
- Ne légy naiv, kérlek – mondtam, miközben örülni akartam az örömének.
- Ha naivnak kell lennem ahhoz, hogy boldog legyek, akkor az vagyok. Mit számít? Együtt vagyunk. A férjemnek ott az eszméje, amit védenie kell. De ez bennünket nem érint. Igaz? Közénk ez nem állhat! Mondj valamit! Így igaz?
Elbizonytalanodott. Magamhoz vontam, megcsókoltam a homlokát, majd a száját. Úgy reszketett a karjaim közt, mint egy átfázott kisgyermek. 
Mikor visszaértünk Egerbe, mintha száz év telt volna el. Az egyetem előtt széles tömeg vonaglott, sokan a bazilikalépcsőre álltak fel: Több bolt bezárt, a katonák rendezetlenül sorakoztak. 
- Kiteszlek a házadnál, s ha a férjem nincs otthon, visszajövök hozzád – mondta Olga, s a kezét a kezemre tette.
A régi görög templom felől értem haza a Mária utcába.
- Egy orosz tiszt kereste többször is – jött elő egy hajlott hátú öregasszony.
- Köszönöm. Más nem volt itt?
- De igen, az a szőke nő, aki azzal a nagy fekete autóval jár.
- Ezt is köszönöm – feleltem megilletődve. 
Úgy tűnt, ez az utca megmaradt a városon belül falunak. Az emberek lehajtott fejjel, de éber tudattal jártak. Üres és szürke életüket más életek elrabolt színeivel enyhítették.
- Nem voltam Egerben. Mi történt itt?
- Hát nem tudja? Forradalom van. Nincs háború, de béke sincs…
Ijesztőn egyszerűnek hangzott ennek az együgyű léleknek a válasza. Idős asszony volt, de mégis bölcsebb nálam. Sem harc, sem béke nem volt. A várakozás félelmetessége ült rá a városra, az egész kicsiny magyar világra. 
Jó volt otthon lennem, leülnöm a könyves szekrényem elé. Megnyugtatott a könyvek látványa. Úgy tűnt, hogy ezek jelentik az egyetlen biztos pontot. A tudást, bölcsességet, fájdalmas érzelmeket, Istenkeresést. Talán egy óráig ültem, s csak bámultam a tudomány és a művészet örök oszlopait. Aztán eszembe jutott, hogy egy gránát hamuvá égetné mindet. Néhány oldalnyi tudomány az egész emberi létezést hamuvá változtat. Ekkor értettem meg Olgát. Művelt, okos nő volt, tudta, hogy mindez hiábavalóság. Az élet az egyetlen dolog, mely valóságos és intenzív. 
Mikor belépett, ezzel az érzéssel öleltem magamhoz.
Nem engedtem beszélni. Élni akartam és szeretni. Olyan hitványnak éreztem korábbi életemet, s most ez az ötvenkilónyi finom vonású emberi rajzolat, élő hús és lüktetés, illat és szín; a haj, az ajak és a mezítelen bőr érintése megmentett attól, hogy élve eltemessem magam. Szerettem, és ezért élhettem.
- Ha akarnál, akkor sem tudnál visszamenni a főiskolára - mondta Olga, és szégyenlősen magára húzta a plédet. – Már az oktatóknak is igazolványt adnak, hogy azok beléphessenek. Alig van, aki bejár még előadásokra.
- Ezt honnan tudod. A férjed?
- Nem, Fjodor nincs otthon. A pártbizottságról szóltak, hogy legyek óvatos, mert ilyenek történnek. Sok játékpuskás diák között kiosztottak igazi gépfegyvereket. És vannak magyar katonák is köztük.
- Nekem nem kell félnem. És neked sem.
- Ugyan, én orosz vagyok a szemükben. Most hirtelen megint magyarok, tótok, svábok, oroszok, zsidók meg mindenfélék az emberek. Ózdról jöttek akasztani a zsidókat, ávósokat akarnak őrizetbe venni.  Szobrokat döntenek.
- Előtte meg a magyarokat ütötték, kínozták, akasztották. Ha ennek vége, ugyanez következik.
- És Te? – kérdezte Olga. – Hova tartozol?
- Hozzád…
- Ne légy komolytalan! Háború lesz. Te sem vagy biztonságba. Mindenki tudja, hogy Fjodorral barátkoztál. 
- A férjed megfenyegetett. Nem volt a barátom, s én sem neki.   
- Tudod, hogy a látszat számít – felelte Olga rövid gondolkodás után.
- Nem érdekelnek a látszatok sem. Az én fajtám nem fog gyilkolni. Még ezt a sok gazembert sem fogja, akik pedig rászolgáltak.
- Mi lesz így velünk? – kérdezte Olga most kétségbeesve.
- Nem tudom, kedvesem. Csak azt tudom, hogy nem engedhetlek vissza a régi életedhez.
- A régi életem erősebb mindkettőnknél.
- Akkor itt hagyjuk mindkettőnként.
Olga a fal felé fordult, s halkan sírni kezdett. Nem tudtam, hogy mit sirat, csak sejtettem, hogy fél.
A Líceum előtt fegyveres diákok sorakoztak.
- Tanár úr, ön sem léphet be.
- Hiszen óráim vannak.
- A legtöbbet törölték. Csak a matematikusok és a testnevelők járhatnak be.
Közben a Székesegyház lépcsőin sorakozó tömeg hangosan üvöltött:
- Adják ki! Adják ki!
Valaki hangosbeszélőn üvöltözte:
- A főiskolások is árulók.
- Kérem, engedjenek be! – mondtam izgatottan.
- Nem jöhet be. Ahhoz engedély kell!
- Kitől kaphatok engedélyt?
- Mikus tanár úrtól.
- Hadd beszéljek Mikussal!
- Most nem lehet! A színházban tanácskoznak…
- Ez nevetséges! – bosszankodtam.
- Nagyon sajnálom, de lincshangulat van, s ha sokáig itt maradunk, a fejünkre esik az a borzalom.
- Micsoda?
- A sátán jelvénye.
Ahogy felnéztem, állványokat lehetett látni. Valaki felmászott, hogy lerángassa a vaskos vörös csillagot. Talán kötéllel kezdték rángatni, mire tompa, elnyújtott roppanással megmozdult. A tömeg felüvöltött, sokan nevettek, többen fütyülni kezdtek.
Valaki kiabálni kezdett:
- Kérem, hagyják abba! Nem értik, hagyják abba!
Válaszként a tömeg fütyülni kezdett. A fülsiketítő lárma félelmetesen zúgott keresztül a szűk téren.
- Ha leszakad, agyonüti magukat!
A tömegből egy hang felkiáltott:
- Majd alá állítjuk az ávósokat!
Sokan újra felnevettek. Aztán egy nő kiabált be:
- És az összes komcsit!
Aztán a tömeg egységessé változott. Valaki messzebbről felkiáltott:
- Friedrichné, gyere ki!
Az újabb hangos füttyszó után egyszerre üvöltötték:
- Friedrichné, bújj elő! Friedrichné, bújj elő!
Egyszerre megindult a tömeg. A karszalagos diákok és katonák felhúzták a kifeszített kötelet, hogy megállítsák a kivörösödött képű embereket. Egy teherautó is beállt a nemzetőrség és a tömeg közé.
- Értsék meg, hogy itt nem lesz lincselés! Nem állatok vagyunk! – állt fel a teherautóra egy hivatalnokszerű ember. 
A tömeg pfujolni kezdett, a füttyszó megint végigvonaglott a téren, beleakadt az emberek gondolatai közé, fellármázta a szívűket, elvakította az értelmet.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007