Visszatérés...

    A visszatérés talán még fontosabb egy olyan ember számára, aki hosszú éveken keresztül volt kénytelen távol maradni a sikertől, a sikert jelentő deszkáktól, a színpadtól, ami annyira éltette hosszú éveken át. A sikert minden ember másként éli meg: van, aki csak egyszerűen tudomást vesz róla, másnak meg a „fejébe száll”, de előfordulhat, hogy valakinek éltető eleme; nélküle elhervad, életképtelenné válik, mint egy virág, ha huzamosabb ideig nem öntözik. A nő, akit most közelebbről szemügyre veszünk, és aki a sikert oly sokszor élte már át, remegve várja azt a napot, amikor újból a színpadon állhat. Kapott még egy lehetőséget.

    A pad, ahol épp idejét tölti, a park félreeső zugában található, távolabb az autók zajától. Pont ideális hely ez arra, hogy gondolataiba mélyedve átértékelje életét, és tegye, ami leginkább foglalkoztatja. Ha alaposabban szemléljük, észrevesszük, hogy kezében egy kopottas, sokat forgatott partitúrát tart, amely nem más, mint Berlioz Nuits d'été dalciklusából A rózsa lelke. Mára talán valamelyest feledésbe is merült nála ez a gyönyörű dallam, mert mintha alaposan tanulmányozná a taktusokat, elkülönítéseket, és emlékezetéből próbálná előkeresni a régen bevésődött dallam foszlányait. Bizonyára sikerrel is jár, és megcsendül fülében a dallam. Arcán öröm suhan át, de ez tényleg csak röpke pillanat, mert az arcizmok tudják kegyetlen dolgukat: újból a melankólia látszatát kölcsönzik gazdájuknak.

    Ha képesek lennénk kutatni gondolataiban, egy fiatal énekesnőre bukkannánk, akinek nagy jövőt jósoltak, aki a Covent Gardenben és a Milánói Scalában is nagy sikerrel szerepelt. Megtalálnánk a bókoló férfiak virágcsokrait az öltözőkben, be nem teljesült titkos kalandokat – mert a kalandvágy mellé józanság is párosult – aztán egy névjegyre lelnénk, akinek gazdája később első, valódi szerelme lett. De hol van ez már? Nem csak a lelke volt túl érzékeny, hanem a hangszálai is...

    Most, hogy élete delén túl van, és mégis megkapta a lehetőséget, hogy újból színpadra lépjen, visszatért ide, ebbe a parkba, ahol annak idején, kislánykorában – talán épp nagyapjával – többször megfordult, és arról álmodozott, egyszer majd neki tapsol a közönség. Nagyapja híres énekesekről mesélt neki és híres szerepekről, melyeket majd ő is énekelni fog, ha kitartó lesz és szorgalmas.

    De hogy ne kalandozzunk el túlságosan a nő múltjában, térjünk vissza a jelenbe, s szemlélődjünk tovább, összpontosítsunk rá, aki most alig hallhatóan (sotto voce), mintha csak magának idézné az ismerős sorokat: „Emeld fel lezárt szemhéjadat, mit szűzi álom érint finoman / A rózsa lelke vagyok én, a rózsáé, amit tegnap viseltél a bálon”.

    A rózsa egy fiatalemberre emlékezteti, akivel – mint ahogy a dalban is szerepel – egy bálon ismerkedett meg; azon a bálon neki is egy rózsa volt ruháján. Mintha csak végszót hallanánk, egy karcsú fiatalember jelenik meg a látótérben, aki a padhoz érve a nő elé áll, aki most ölébe helyezi a partitúrát. Feltekint az ifjúra, akit szemmel láthatólag igen jól ismer. Bizonyára őt várta ezen a padon. Igen, bizonyára őt, mert arca felderült, és nem meglepetést sugárzott. Hellyel kínálja.

    A külső szemlélőnek azonnal feltűnik az ifjú nyílt, ugyanakkor ábrándozásra hajlamos tekintete, a lefelé görbülő szemhéja és annak vonalát követő szépívű szemöldök, valamint az elegancia, amely mozdulataiban rejlik. De talán még észrevennénk rajta mást is, ha alaposabb megfigyelők lennénk, de most nem akarunk azok lenni.

    Szemügyre veszem tehát őket, mert talán utoljára látjuk így kettejüket a padon, a nőt és a férfit, aki sokkal fiatalabb, mint amilyennek látszik, és aki most úgy érzi magát, mint egy kamasz diák, aki titkon szerelmes a tanárnőjébe, aki elképzeli magát vele az ágyában. A férfi kezében egy kis bőrkötéses könyvecske, talán egy napló, melyben azt a szenvedést tárja fel az olvasónak, hogy mennyire hiányzott a másik. Esetleg egy távoli utazásról számol be, egy mesés keleti utazásról, Indiáról; vagy talán verseket tartalmaz ez a kis könyv, olyanokat, amiket épp szerelmének írt, melyben bizonyítja hűségét. Nem tudhatjuk. De tételezzük fel, hogy szerelmes az ifjú, erre utalnak az árulkodó pillantások is, valamint a kéz remegése, ahogy átnyújtja a könyvecskét.

    A kissé mandulavágású szem és a lágy mosoly tulajdonosa hálás az ajándékért, majd hosszú ujjaival át is veszi azt. Egyben zavar is vegyül ebbe a mozdulatba, mert jobb kezével megigazít egy kicsúszott hajtincset és a hátul feltűzött göndör hajkoronát, melyben itt-ott már ősz hajszálak is felfedezhetők. De mi, akik alapos szemlélői vagyunk az eseményeknek, az ősz hajszálakat és az intelligens, nyílt mosolyt fanyarrá tevő tragédiákat is látni véljük és egy törékeny lélek vergődését. A külső szemlélő már csak ilyen: kitalál, beleképzel dolgokat. Mi most ennyit engedünk meg magunknak.

    A nő kinyitja a könyvecskét. A borító és az első lap között egy lepréselt virágot fedez fel, egy régről – vagy most már sejthetjük – a nőtől kapott piciny virágocskát, egy rózsabimbót rövidke szárral, melynek megfakultak már a színei az idők folyamán: a piros lilává, a zöld barnássá változott. Tehát tudjuk, hogy valaha rózsa volt ez a virág, s talán pont az, ami hajdanán a bálon gazdát cserélt.

    A nő meglepődik, két ujja közé veszi óvatosan, nehogy megsérüljön, és egy újabb hálás mosollyal ajándékozza meg az ifjút, aki mintha most felzokogna, sőt, mellkasának apró, ritmikus emelkedései és süllyedései arra engednek következtetni, hogy valóban fel is zokog. A nő visszahelyezi a piciny virágot, becsukja a könyvecskét, majd egyik kézfejével megsimogatja az ifjú arcát. Valamit suttog neki, bizonyára kedveset, szerelmeset, vagy inkább azt meséli el, hogy újabb lehetőséget kapott, újabb lehetőséget az élettől. Bizonyítékképp felé is fordítja a partitúrát, amit korábban oly alapossággal tanulmányozott. Ha kinagyítanánk mindkettőjük arcát, akkor most könnyeket is felfedezhetnénk a nő szemében és még az ifjú szemében is.

    A történetet itt befejezem.

    Hagyjuk őket ebben az idillben, ebben az intimitásban, hagyjuk az ifjút ábrándjai megvalósításában, és hagyjuk a nőt lépkedni újra a sikert jelentő deszkák felé.

– Vége –