Ma is sokat gondolok rá.
Pedig nem volt szép, s aki nem szép, az legalább legyen érdekes, vonzó, könnyed.
Claire csendes volt és még inkább láthatatlan.
Kölcsöngyermek volt, háborús árva. Emlékszem, egy tavaszi napon kis köténykében sétált az udvarunkon. Keskeny válla, vékony karja és sovány, könnyű kis lába maradt meg az emlékezetemben. És vörös haja, melyből túl sokat is kapott, s ami már nem fért fel a feje tetejére, az arcára jutott tucatnyi szeplő formájában. De nem volt csúnya emiatt, inkább kedvessé tette az arcát. Vagy olyanná, mint tejben az apró eperdarabok, melyeket rég láttam a háború óta. De ilyennek képzeltem el az epret tejben, s ma ilyennek látom Claire arcát.
- Neked szedtem – mondta alig hallhatón, s a kezembe nyomott egy csokor, udvari gyomvirágot, melyek nagyobb része már halott és fonnyadt volt.
-  Hagyd a virágokat! Ha élnek, akkor szépek!
- Én élek, s nem vagyok szép – felelte, majd leült, s szoknyáját maszatos, vékonyka combjára húzta.
- A lényeg, hogy élsz, még ha nem is vagy szép – válaszoltam könyörtelenül.
Okos volt, érezte, hogy bántani akarom. Riadt szemét elkapta rólam, aztán körülnézett, valami letéphetőt keresett. De amit lehetett, letépte apró kis keze. Ezért elszomorodott.
- Csúnya dolog volt megölni a virágokat!
 Majd ismét felvidult az arca.
- Megtanítalak táncolni… Persze csak akkor, ha nem tudsz!
- Köszönöm, nem! – válaszoltam, de hosszan bámultam, mert megragadott, hogy olyan, mintha ennek a kertes udvarnak a része lenne. Mint a kóbor macskák, vagy a zsenge törzsű fák, madarak, mik idejártak; a virágok, a rozsdás kertkapura felfutó orgonabokor. Szín volt és illat, lüktető létezés, szertelen és idegesítő.
- Add már a kezed! – mondta, s felkapta tisztára mosott kezemet, mely még vörös volt a szúrós háziszappantól.
És rángatni kezdett, majd forgott köröttem, s úgy énekelt. Meglepett, mennyire tiszta volt a hangja, de a szöveget nem tudta, így csak lalázott, majd kacagott, s a sűrű vörös haja úgy lángolt, mint az esti utcákon a koldusok által körbeült tüzek.
- Te nem vagy normális! – mondtam, s kiszakítottam a kezéből a kezemet.
A ház felé indultam. Az ajtó előtt visszafordultam. Mozdulatlanul állt, engem nézett. Utálatosnak akartam látni, de inkább megható volt, ahogy törékeny teste szinte lebegett a fű fölött.

- Hallottam, születésnapod van! Ezt neked sütöttem! – mondta, s rámutatott két homoksütire. Régi tengerparti játékokkal készítette, a padláson találhatta a kis öntőformákat.
- Ezeket nem sütötted! – válaszoltam, s erőltetett nevetéssel akartam bántani.
- De benne van a nyálam, s ez miatt nem csak homok.
- Ez undorító! – válaszoltam, s kedvem lett volna otthagyni.
- Nem az! A nyál nem! Akik csókolóznak, azok egymás nyálát isszák – mondta komolyan, s láttam, ahogy átéli a szavait.
Apró ajkát csókra csücsörítette, a szemét lehunyta. Az arcát a nap felé emelte, s a fények végigcsorogtak ezen a kicsiny arcocskán, s onnan lecsepegtek a nyakára, piszkos kezére.
Hirtelen szépnek láttam, s ez összezavart. Aztán előrángattam az iskolás emlékeimből azokat a lányokat, akik a lánykonviktusból jöttek. Csupa szőke és barna lány volt ápolt hajjal, kézzel, finom arccal, lágy mozdulatokkal. Claire pedig úgy mozgott, mint valami fakanálra erősített rongybaba.
Mikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy nézem.
- Így fogok kinézni vén banya koromban! – mondta, s vicsorogni kezdett.
A szemét kimeresztette, apró fogait felém csattintotta.
- Te tényleg nem vagy normális! – mondtam, mire vékony kacagásával megtöltötte akaratos fejemet.
- Nyál, nyál, nyál! – kezdte énekelni, majd így folytatta: - Undorító nyál…
El kellett menekülnöm előle. Mikor az ajtóból visszafordultam, ráadásul úgy, hogy ne vegyen észre, azt láttam, hogy táncol. Illetve ugrabugrál, magasba ugrik. Olyannak tűnt, mintha a lombokról esőző fény felkapná a testét, lassan megforgatná a levegőbe, s óvatosan letenné.
 
Egyik reggel arra riadtam, hogy kiabál:
- Undorító macska. Hát őt is megölted?
Édesanyám a konyhában ruhákat hajtogatott.
- Megőrülök ettől a lánytól! – mondtam kegyetlenül.
- Claire-től?
- Hogy lehet ilyen szép neve egy ilyennek?
- Ne beszélj így róla, fiam! – intett csendre az anyám.
- Miért? Sem anyja, sem apja. Kis cafka lesz belőle.
Anyám tekintete elsötétült. A válla aprót rándult. Aztán megtört hangon ennyit mondott:
- Ki mondott neked ilyeneket?
- Apa – válaszoltam, s az apámra gondoltam, aki kifogyhatatlan volt a szellemes és bántó megjegyzésekből.
- Az apád… Ő is lehetne megfontoltabb. Hiszen ő hozta ide.
- Apa? Miért csinál ilyeneket?
- Mert az apád jó ember. Claire pedig szerencsétlen. Amíg az állam nem gondoskodik róla, mi tesszük.
- De az agyamra megy! – csattantam fel.
- Akkor kerüld el! Ne bántsd! Bántotta őt eléggé a rosszsorsa…
Elgondolkodtattak anyám szavai. Kutakodni kezdtem az elmémben, hogy mi lehet a rossz sors, mely akár engem is bánthatna. Fekete, rosszarcú embernek láttam a rosszsorsot, mely éjjelenként az udvarban kísért.

- Ez mi? – kérdeztem, ahogy a kis dombocskák mellett térdelt.
A kezét összekulcsolta, a szeme kisírt volt.
- A kismadarak temetője. És néhány kedves bogáré. És egy-két játéké is – válaszolta gyászos hangon.
- Te idetemeted a madarakat, amiket a macska megfog? Meg undorító rovarokat?
- Igen, ide. Nekik is joguk van a normális nyughelyhez.
- És a szüleidnek? – kérdeztem gonoszul.
Aztán belém szúrt a saját gonoszságom, ahogy rám nézett. Az ő szeme döfte vissza ezt az éles és hegyes indulatot a szívembe.
- Gonosz vagy! – mondta, de nem sírt.

Szerettem volna kiengesztelni. Szinte sötét volt, mikor felkeltem, s virágot vettem neki a piacon. Olcsó kis csokrot, de ez szebb volt, mint amit ő szedett nekem.
- Virág! Neked! – mondtam, s felé nyújtottam.
- Ezek szebbek a réten vagy a mezőn. Ha élnek. Vagy itt a kertben – mondta sértődött arccal. És némi elégtétellel a hangjában.
- Nem baj! Egy férfi egy nőnek virágot ad, ha meg akar békülni vele.
- Elfogadom – válaszolta, s mosolyogni kezdett.
Hirtelen nagyon szépnek láttam. Olyan szép volt, hogy megfakult mögötte a kert, a megrebbenő lombok, a kis eperültetvények, a messzibe hanyatló párizsi látkép. Éreztem, hogy szeretni akarom, mert olyan könnyen megbocsátott. Boldogan szaladtam az iskolába. Nem éreztem fáradtnak magamat a korai szökésem miatt, hogy friss virágot vehessek neki. Inkább nyugtalan voltam és egyszerre elégedett. Boldogságféleség szaladt belém, hogy van egy Claire-em, aki egészen az enyém, hiszen csak velem beszélget, nekem szed virágot, és nekem bocsát meg.

Mikor hazaértem, nagy csődület volt az utcán. Mentőautó állt a ház előtt. Apám jutott az eszembe, napok óta csúnyán köhögött. Talán rosszul lett. De vézna leánytestet emeltek a hordágyra.
Claire volt az.
Nem láttam az arcát, vörös haja eltakarta. A kezében a csokor virágomat szorongatta. És nem engedte, hogy elvegyék tőle.
Anyám később azt mesélte, hogy felmászott a fára, hogy a macskát elkergesse egy kismadártól. Hallotta a hangját, ahogy veszekszik a macskával. Aztán megbillent, s nem tudott megkapaszkodni, mert egy csokor virágot szorított a kezében.

Másnap hajnalban halt meg. Anyám azt mondta, hogy tegyük a tőlem kapott virágot a sírjára. Nem voltam képes elmenni a temetésére. Kimentem inkább a kis madártemetőjébe, tudtam, hogy a lelke ott bolyonghat. És ott valóban minden olyan vidám és boldog volt.
Ma, ahogy visszagondolok rá, tudom, nem volt szép. És mégis a legszebb nő volt. Ezt a kettősséget soha nem tudtam feldolgozni.
Ahogy azt sem, hogy ennyi év után büszke és sikeres felnőttként miért gondolok még mindig olyan sokat rá.

Párizs, 1986. szeptember 15.