2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A másik lány
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Április van.
A tavasz mintha kitakarná a szívét, úgy ragyog a piros cserepű háztetős utcák felett.
Olyan könnyű egy ilyen napon boldognak lenni! Nincs ilyenkor küzdelem, vágyakozás, a reménység sápadt izgalma.
A boldog emberről ilyenkor lehull minden részvét, együttérzés, odafigyelés. Cinkos mosollyal összekacsint más boldog emberekkel, akik egy szép nő oldalán fuldoklásig kortyolják a boldogságot. Egy titkos társaságnak tagja lettem, mely megveti a boldogtalanokat.
- Merész! Gyere ide! – kiáltotta az vén házmester, mire öreges mozgású vizsla sántikált a kerítéshez.
Valamikor mindennap magamhoz vontam ezt a komoly és szelíd állatot. Most nem törődtem vele, melynek korábban enni hoztam, s nem az öreg házmesterrel, aki ilyenkor megigazgatta a kerítésre hulló fejű virágokat.
Csak Ő járt az eszembe fehér és hibátlan bőrével, piros ajkával, meleg-izgató hangjával, gyermeki derűjével.
Még az sem zavart, hogy ki kell számolnom a pénzem, ha beülök egy étterembe. A szegénység ilyenkor tompa nyugtalanság, múló rosszullét. Volt ebben is valami fiatalos. Aki könyvet és újságot vesz napi rendszerességgel, nem érzi a nyomor éhségét. S most, hogy ebédelni készülök, nem az éhség vitt, hanem a megszokás, a józan élet ideges követelőzése.
Csinos étterem állt nem messze a Logodi utcától. Ide jártam. A kerítést a kertkapuig borostyánlevelek festik zöldre, s a fehér falak vidéki nyugalmat kiabálnak az utcavégbe. Itt is ízekkel csapják be az embereket, a rántott hús barna-arany illatával, a vörösbor fanyar egzotikumával, a vasárnapi sütemény kolduspompájával.
Fiatal lány lép elém. Óvatosan köszönt, s még óvatosabban érdeklődik.
Szép, finom keze van, fehér; a napfény még alig cirógatta. Apró melle lázadón duzzog inge alatt, nyaka kedves és formás, arca még kellemesebb. Szomorú szemmel bámul rám. Ismerősnek tűnik.
- Azonnal hozom! – füllenti, hiszen itt semmit nem hoznak azonnal.
Csupa kényelmes ember dolgozik itt, s még az ételek is kényelmesen terülnek el éppen ott, ahol sütik, főzik, s ráérősen sülnek bronzbarnára, unottan szórják el hússzínű haloványságukat, s a krokett is bágyadt könnyelműséggel lobban aranypénzzé, mellyel megvásárolják a hétköznapi örömünket.
Ismerős ez a lány, különösen mélykék szeme, nyugtalan pillantása. És a formás lába, melyet most hátulról látok. Apró kis mestermű, a teremtés önfeledt könnyelműsége ez is. Aztán újra látom formás combjának egy részét, kerek térdét, s még szebbnek tűnik e lány egésze. A tekintete felém lobban. Most hosszan megnéz. Ahogy én is őt.
Mikor kérem a számlát, ő jön. Meglep, ahogy elém terem. Kopár homlokú emberre számítottam, aki kényelmetlen udvariassággal foszt ki ma is.
Nagyon fiatalnak tűnik ez a lány, s önkínzón szemérmesnek. Keze mégis az enyémhez ér. Aztán elkapja, zavartan maga mögé rejti.
Veszem a kalapom. A bejáratnál visszafordulok. Még mindig engem néz. Majd riadtan elkapja a tekintetét, s elsiet.
Így járok másnap is.
Harmadnap rádöbbenek, hogy miatta járok ide. Kedvelem egyszerű szépségét, de inkább rajongása vonz. Megbámul, vágyakozás csilingel a tekintetében. Elintézi, hogy nagyobb adagot kapjak az olcsó menüből, s mintha ízletesebb lenne ez az olcsóság. Tudom, miatta. Bizalmasabb lesz, már nem félénk. Beszélni kezd, udvariassága alázatossá válik. A negyedik nap észreveszem, hogy más, vonzóbb, mintha csinosabban is öltözne. A hajába virágot tűz, mint az olcsó francia filmek fiatal lányai. Az egyik pincér összesúg a szakáccsal, majd rám mutat. Mint vadász, mely célba veszi a vadat. A szakács bólogat, arcukon csalódottság látszik.

Vasárnap egy ismerősömnél ebédelek.
- És hogy van a szép menyasszonyod? – kérdi leplezetlen kötekedéssel. - Mert ugye a menyasszonyod? – teszi hozzá egykedvű érdeklődéssel.
- Nem, nem az. Még nem.
- Hát akkor tedd azzá! – mondja fontoskodva. - Buda legszebb lánya, s egész falka lesi, hogy mikor hagy el tégedet.
A szavai bántanak. Hirtelen féltékeny leszek, a boldogságom felhőit képes egy szóval elfújni.
Ízlelgetem magamban a falka szót, s elmém magam elé vetíti a felajzott vadak rémképét, ahogy egy védtelen kis jószágra vetik magukat.
- Majd vigyázok – válaszolom nyugtalanul.
Hétfőn nem megyek a kis étteremben. Nem vágyom enni. Kedden pedig azért nem ebédelhetem, mert Ővele lesz találkozóm,
Felhívom, de váratlanul azt mondja:
- Ma nem láthatjuk egymást. Anyus beteg, s ilyenkor... Tudod... - mondja zavartan, de a hangja most is ezüstös hömpölygés.
- Elmegyek a házatok elé. Gyere ki a teraszra, s ints! Addig is láthatlak – mondom egy fuldokló reménytelenségével.
- Ez nagyon kedves – válaszolja. - Majd nézlek az ablakon át, s ha itt leszel, kimegyek.
Így is történik. Látom néhány percre. Egész lénye apró és gyorsan múló álomkép. De láttam, s ezzel vigasztalódom.
Miután bezáródik az erkélyajtó, émelygés fog el, ráadásul tompa nyomást érzek a gyomromban. A házak elpárolognak, az autók jelentéktelen foltok, az udvarok maszatolt semmiségek. A pompás budai utca eltűnik. Helyette csak egy fáradtan kapaszkodó ösvényt látok hivalkodó villákkal, melyek olyan ridegek, mint azok, akik lakják. Egykedvűn sétálok, szinte minden kavicsba belerúgok, mely elém szédül.
Aztán észreveszem a vén házmestert, aki életre simogatja a hőgutát kapott, szomorkás virágfejeket. És itt terem előttem az a kislány is, aki mindig bekopogtat a házakba, hogy a cselédtől elkoldulja az ételmaradékot. És itt van a vén vizsla is, Merész, akit valaki elhagyott, s ő az egyetlen koldus errefelé, akit nem rugdal meg a közöny.
Első indulatom a kis étteremhez visz...
Szinte belebotlom a kis pincérlányba. Ahogy meglát, hirtelen jött öröm pirosodik az arcára. Aztán számonkérő lesz a tekintete. Sietősen az asztalomhoz kísér. Újra zavart, ideges ujjakkal szorítja az étlapot.
- Beteg volt? Olyan régen láttuk!
Megköszönöm aggódását, majd rendelek. Nyugtalanság veszi el a kedvem. Bosszút akartam állni, azért jöttem ide. De kin és miért? Ezen gondolkodom, mikor ismét összeakad a tekintetem a pincérlányéval. Most olyan, mint egy foglyul ejtett kis állat. Kedvembe szeretne járni, én pedig közömbösnek mutatom magam.
Mindent megtesz értem. Az elvesztegetett kedvemből valami vissza is tér.
Igyekszem kedves lenni vele. Látom, boldog. Gyakran visszaréved hozzám a tekintete.
De estére már el is feledtem. Másra, másvalakire gondolok.


Mikor másnap délkörül találkozom Ővele, sétát követel tőlem. Beszélgetni akar, élvezni a friss, bimbózó tavaszt. A nyárias fényeket. Egy órát sétálunk. Mikor meglátja a kis éttermet, rögvest kérni kezd.
- Ehetném. Menjünk be ide! Nem érdekel, hogy egy kicsit közönséges.
Ellenkezem, de hajthatatlan. Könyörgőre fogja a dolgot. És a fáradt lábára. Nem volt érvem, beléptünk. Csend van, még korán jöttünk az ebédhez. Kesernyés kávéillatok füstölögnek a levegőben, s virágillat édessége száll közénk.
- Jó itt – mondja. - Jó, hogy bejöttünk ide – teszi hozzá, s a kezét a kezemre helyezi.
Mennyire más most. Ragyog mindene, még az érintése is. Ilyennek ismertem meg, s most újra a régi.
- Hozhatom az étlapot? – kérdezi a könnyű női hang.
Jól ismertem, olyan volt, mint egész lénye. Szelíd, félénk, udvarias. Nem merek ránézni. Mikor elmegy, óvatosan utánanézek. Sietve tűnik el, nem néz vissza rám. Mikor hozza az ebédet, kisírt a szeme. Kedvességet erőltet, de halk, finom, megtört minden mozdulata.
Aztán végleg eltűnik.
A velem szemben ülő sokkal szebb. Szépen beszél, művelt, okos nő. A másik esetlen, tanulatlan.
Úgy eszünk, mintha mi sem történt volna. Ő sokat mosolyog, beszél, ahogy szokott. Kifinomultan, bölcsen és meggondoltan. A másik láthatatlan; ezekben a percekben kínossá válik az egyszerűsége.
Koros, őszhalántékú pincérnek fizetek. Ahogy kisétálunk, már nem kísér ki riadt-szerelmes tekintet.
Szótlanul ballagunk. Most erőtlen a tavasz, hamar alkonyodik. Mikor hazakísérem, megkérdezi:
- Valami bánt? Nyugtalannak tűnsz.
- Remekül vagyok. Mert veled vagyok.
Őt is becsapom. A hazugság is csak ügyetlen krétarajz. Gyorsan elmosódik, mégis sokáig látszik a nyoma.
Többet nem megyek vissza a kis étterembe. Ahogy két év múlva már a csinos budai ház elé sem. Magányos lettem.
Évek múlva egy nyári napon látom a kis pincérlányt, ahogy egyszerű, közönségesarcú férfi kíséri ki a templomból. Friss házasok önfeledtségével nevetik a világot. Úgy érzem, engem is.
Kifosztottnak érzem magam. És leginkább gyermeknek, akinek kicsavarták a kezéből a szerény, mégis szeretett játékát.
Azóta is sokszor látok egyszerű, tiszta lányokat sétálni, sírni, imádkozni. Megfigyelem őket, ahogy közönnyel, unottan néznek ki a villamosablakból. Ők azok, akiket becsaptak, akik az alázatot úgy viselik, mint a szerzetesek a kopár élet sötét stigmáit.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007