 | | | 2025. július 17. csütörtök, Endre, Elek napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
A másik lány | | 
Április van. A tavasz mintha kitakarná a szívét, úgy ragyog a piros cserepű háztetős utcák felett. Olyan könnyű egy ilyen napon boldognak lenni! Nincs ilyenkor küzdelem, vágyakozás, a reménység sápadt izgalma. A boldog emberről ilyenkor lehull minden részvét, együttérzés, odafigyelés. Cinkos mosollyal összekacsint más boldog emberekkel, akik egy szép nő oldalán fuldoklásig kortyolják a boldogságot. Egy titkos társaságnak tagja lettem, mely megveti a boldogtalanokat. - Merész! Gyere ide! – kiáltotta az vén házmester, mire öreges mozgású vizsla sántikált a kerítéshez. Valamikor mindennap magamhoz vontam ezt a komoly és szelíd állatot. Most nem törődtem vele, melynek korábban enni hoztam, s nem az öreg házmesterrel, aki ilyenkor megigazgatta a kerítésre hulló fejű virágokat. Csak Ő járt az eszembe fehér és hibátlan bőrével, piros ajkával, meleg-izgató hangjával, gyermeki derűjével. Még az sem zavart, hogy ki kell számolnom a pénzem, ha beülök egy étterembe. A szegénység ilyenkor tompa nyugtalanság, múló rosszullét. Volt ebben is valami fiatalos. Aki könyvet és újságot vesz napi rendszerességgel, nem érzi a nyomor éhségét. S most, hogy ebédelni készülök, nem az éhség vitt, hanem a megszokás, a józan élet ideges követelőzése. Csinos étterem állt nem messze a Logodi utcától. Ide jártam. A kerítést a kertkapuig borostyánlevelek festik zöldre, s a fehér falak vidéki nyugalmat kiabálnak az utcavégbe. Itt is ízekkel csapják be az embereket, a rántott hús barna-arany illatával, a vörösbor fanyar egzotikumával, a vasárnapi sütemény kolduspompájával. Fiatal lány lép elém. Óvatosan köszönt, s még óvatosabban érdeklődik. Szép, finom keze van, fehér; a napfény még alig cirógatta. Apró melle lázadón duzzog inge alatt, nyaka kedves és formás, arca még kellemesebb. Szomorú szemmel bámul rám. Ismerősnek tűnik. - Azonnal hozom! – füllenti, hiszen itt semmit nem hoznak azonnal. Csupa kényelmes ember dolgozik itt, s még az ételek is kényelmesen terülnek el éppen ott, ahol sütik, főzik, s ráérősen sülnek bronzbarnára, unottan szórják el hússzínű haloványságukat, s a krokett is bágyadt könnyelműséggel lobban aranypénzzé, mellyel megvásárolják a hétköznapi örömünket. Ismerős ez a lány, különösen mélykék szeme, nyugtalan pillantása. És a formás lába, melyet most hátulról látok. Apró kis mestermű, a teremtés önfeledt könnyelműsége ez is. Aztán újra látom formás combjának egy részét, kerek térdét, s még szebbnek tűnik e lány egésze. A tekintete felém lobban. Most hosszan megnéz. Ahogy én is őt. Mikor kérem a számlát, ő jön. Meglep, ahogy elém terem. Kopár homlokú emberre számítottam, aki kényelmetlen udvariassággal foszt ki ma is. Nagyon fiatalnak tűnik ez a lány, s önkínzón szemérmesnek. Keze mégis az enyémhez ér. Aztán elkapja, zavartan maga mögé rejti. Veszem a kalapom. A bejáratnál visszafordulok. Még mindig engem néz. Majd riadtan elkapja a tekintetét, s elsiet. Így járok másnap is. Harmadnap rádöbbenek, hogy miatta járok ide. Kedvelem egyszerű szépségét, de inkább rajongása vonz. Megbámul, vágyakozás csilingel a tekintetében. Elintézi, hogy nagyobb adagot kapjak az olcsó menüből, s mintha ízletesebb lenne ez az olcsóság. Tudom, miatta. Bizalmasabb lesz, már nem félénk. Beszélni kezd, udvariassága alázatossá válik. A negyedik nap észreveszem, hogy más, vonzóbb, mintha csinosabban is öltözne. A hajába virágot tűz, mint az olcsó francia filmek fiatal lányai. Az egyik pincér összesúg a szakáccsal, majd rám mutat. Mint vadász, mely célba veszi a vadat. A szakács bólogat, arcukon csalódottság látszik.
Vasárnap egy ismerősömnél ebédelek. - És hogy van a szép menyasszonyod? – kérdi leplezetlen kötekedéssel. - Mert ugye a menyasszonyod? – teszi hozzá egykedvű érdeklődéssel. - Nem, nem az. Még nem. - Hát akkor tedd azzá! – mondja fontoskodva. - Buda legszebb lánya, s egész falka lesi, hogy mikor hagy el tégedet. A szavai bántanak. Hirtelen féltékeny leszek, a boldogságom felhőit képes egy szóval elfújni. Ízlelgetem magamban a falka szót, s elmém magam elé vetíti a felajzott vadak rémképét, ahogy egy védtelen kis jószágra vetik magukat. - Majd vigyázok – válaszolom nyugtalanul. Hétfőn nem megyek a kis étteremben. Nem vágyom enni. Kedden pedig azért nem ebédelhetem, mert Ővele lesz találkozóm, Felhívom, de váratlanul azt mondja: - Ma nem láthatjuk egymást. Anyus beteg, s ilyenkor... Tudod... - mondja zavartan, de a hangja most is ezüstös hömpölygés. - Elmegyek a házatok elé. Gyere ki a teraszra, s ints! Addig is láthatlak – mondom egy fuldokló reménytelenségével. - Ez nagyon kedves – válaszolja. - Majd nézlek az ablakon át, s ha itt leszel, kimegyek. Így is történik. Látom néhány percre. Egész lénye apró és gyorsan múló álomkép. De láttam, s ezzel vigasztalódom. Miután bezáródik az erkélyajtó, émelygés fog el, ráadásul tompa nyomást érzek a gyomromban. A házak elpárolognak, az autók jelentéktelen foltok, az udvarok maszatolt semmiségek. A pompás budai utca eltűnik. Helyette csak egy fáradtan kapaszkodó ösvényt látok hivalkodó villákkal, melyek olyan ridegek, mint azok, akik lakják. Egykedvűn sétálok, szinte minden kavicsba belerúgok, mely elém szédül. Aztán észreveszem a vén házmestert, aki életre simogatja a hőgutát kapott, szomorkás virágfejeket. És itt terem előttem az a kislány is, aki mindig bekopogtat a házakba, hogy a cselédtől elkoldulja az ételmaradékot. És itt van a vén vizsla is, Merész, akit valaki elhagyott, s ő az egyetlen koldus errefelé, akit nem rugdal meg a közöny. Első indulatom a kis étteremhez visz... Szinte belebotlom a kis pincérlányba. Ahogy meglát, hirtelen jött öröm pirosodik az arcára. Aztán számonkérő lesz a tekintete. Sietősen az asztalomhoz kísér. Újra zavart, ideges ujjakkal szorítja az étlapot. - Beteg volt? Olyan régen láttuk! Megköszönöm aggódását, majd rendelek. Nyugtalanság veszi el a kedvem. Bosszút akartam állni, azért jöttem ide. De kin és miért? Ezen gondolkodom, mikor ismét összeakad a tekintetem a pincérlányéval. Most olyan, mint egy foglyul ejtett kis állat. Kedvembe szeretne járni, én pedig közömbösnek mutatom magam. Mindent megtesz értem. Az elvesztegetett kedvemből valami vissza is tér. Igyekszem kedves lenni vele. Látom, boldog. Gyakran visszaréved hozzám a tekintete. De estére már el is feledtem. Másra, másvalakire gondolok.
Mikor másnap délkörül találkozom Ővele, sétát követel tőlem. Beszélgetni akar, élvezni a friss, bimbózó tavaszt. A nyárias fényeket. Egy órát sétálunk. Mikor meglátja a kis éttermet, rögvest kérni kezd. - Ehetném. Menjünk be ide! Nem érdekel, hogy egy kicsit közönséges. Ellenkezem, de hajthatatlan. Könyörgőre fogja a dolgot. És a fáradt lábára. Nem volt érvem, beléptünk. Csend van, még korán jöttünk az ebédhez. Kesernyés kávéillatok füstölögnek a levegőben, s virágillat édessége száll közénk. - Jó itt – mondja. - Jó, hogy bejöttünk ide – teszi hozzá, s a kezét a kezemre helyezi. Mennyire más most. Ragyog mindene, még az érintése is. Ilyennek ismertem meg, s most újra a régi. - Hozhatom az étlapot? – kérdezi a könnyű női hang. Jól ismertem, olyan volt, mint egész lénye. Szelíd, félénk, udvarias. Nem merek ránézni. Mikor elmegy, óvatosan utánanézek. Sietve tűnik el, nem néz vissza rám. Mikor hozza az ebédet, kisírt a szeme. Kedvességet erőltet, de halk, finom, megtört minden mozdulata. Aztán végleg eltűnik. A velem szemben ülő sokkal szebb. Szépen beszél, művelt, okos nő. A másik esetlen, tanulatlan. Úgy eszünk, mintha mi sem történt volna. Ő sokat mosolyog, beszél, ahogy szokott. Kifinomultan, bölcsen és meggondoltan. A másik láthatatlan; ezekben a percekben kínossá válik az egyszerűsége. Koros, őszhalántékú pincérnek fizetek. Ahogy kisétálunk, már nem kísér ki riadt-szerelmes tekintet. Szótlanul ballagunk. Most erőtlen a tavasz, hamar alkonyodik. Mikor hazakísérem, megkérdezi: - Valami bánt? Nyugtalannak tűnsz. - Remekül vagyok. Mert veled vagyok. Őt is becsapom. A hazugság is csak ügyetlen krétarajz. Gyorsan elmosódik, mégis sokáig látszik a nyoma. Többet nem megyek vissza a kis étterembe. Ahogy két év múlva már a csinos budai ház elé sem. Magányos lettem. Évek múlva egy nyári napon látom a kis pincérlányt, ahogy egyszerű, közönségesarcú férfi kíséri ki a templomból. Friss házasok önfeledtségével nevetik a világot. Úgy érzem, engem is. Kifosztottnak érzem magam. És leginkább gyermeknek, akinek kicsavarták a kezéből a szerény, mégis szeretett játékát. Azóta is sokszor látok egyszerű, tiszta lányokat sétálni, sírni, imádkozni. Megfigyelem őket, ahogy közönnyel, unottan néznek ki a villamosablakból. Ők azok, akiket becsaptak, akik az alázatot úgy viselik, mint a szerzetesek a kopár élet sötét stigmáit.
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |