Aranylant

Nem sok figyelmet keltett akkoriban az a különös eset, amely annyi év után újra és újra elgondolkodtat.
Leginkább azért, mert esti sétáim közt a szembejövőkben látom az emberi esendőség és nagyszerűség tragikus kettősségét.
Egyszer, mikor végigsétáltam a Boul’ Mich’ elegáns útján, megláttam magam egy kirakatban. Szétomló vonásaim közt magamban is felfedeztem azt a kiszolgáltatottságot, melyet egykor az újságok nagyvonalúsága miatt nem láthatott más. Olyan fájó és érzelmes történés volt az a régi és különös eset, mely joggal követelheti, hogy elbeszélésnek nevezzék…

Egy színházban kezdődött minden.
Azon az este tragédiát adtak csekély számú közönség előtt. A szünetekben a szűk frakkos urak és a még szűkebb ruhába bújtatott nők hangos csiviteléssel lepik el az alagsori kávézót, ahol inkább pezsgőt isznak.
Minden lépcsőfordulóban színészek képe volt látható. Többnyire nők életszerűtlen pózban, mesterkélt mosollyal, üres, de mégis hivalkodó tekintettel bámulnak a nézőkre, melynél már csak ruházatuk vagy ruhátlanságuk volt hivalkodóbb.
Már az előadás előtt is megfigyeltem, hogy egy ötven év körüli férfi a késők riadalmával adja le a kabátját a ruhatárban. Majd hosszú, egyenes léptekkel megy be a földszinti bejárón. Ilyesmit gyakran látni. De ez a férfi másnak tűnt hosszúkás, értelmes arcával, okos, figyelő nézésével. És a járása a sietőssége ellenére is elegáns volt. A kabátjáról ismerem fel, ő volt, aki hosszan állt a lépcsőfordulóban. Valakik még megjegyzéseket is tettek rá.
Az első szünetben ismét hosszan megállt a lépcsőfordulóban. A lépése félbemaradt a tétovázó emberek zavarodottságával.
Ahogy figyelem, egyszerre az ügyelő egy kis csengettyűvel felcsilingel a gondolataimból. Egyszerre rebbentünk a valóságra.
Majd megnézem a következő szünetben, mit bámul.
Egész felvonás alatt ezen gondolkodtam, ezért tíz perc múlva már semmit nem értettem a darabból. Kerestem a férfit a tekintetemmel, de a sötét nézőtér, mint valami falánk torok, sötétséget tátogott felém. És a parfümök puha, mályvaszín illatát.
A felvonás végén éppen az ajtó melletti tükörben bámultam magam, mikor valaki majdnem fellökött.
- Pardon! – mondta, majd dohogva ellépett mellőlem.
A férfi volt, akit kerestem. Most láttam csak meg, hogy vöröses körszakálla elmélyült, érett arcot keretez, s oldalról egészen Alfred de Musset-re hasonlított. Elindult felfelé, én utána. Óvatosan, mintha arra lenne fontos dolgom.
Csak most vettem észre, hogy egy másik színésznő portréja van kifüggesztve. Korábban egy érett, komoly arcú, ismert mezzoszopráné volt. Most egy egészen fiatal, szép nőé. Fekete, rövid haj alatt sötét, mandulaformájú szempár, keskeny, kicsit hegyes, szép formájú orr, kedves ajak és szintén formás áll. Arisztokratikus fensőbbséggel felemelt fej mintha némi fölényességgel nézett volna vissza. Mégis szép volt, zavarbaejtőn kellemes jelenség.
A férfi lassan haladt a lépcsőn, két-három lépés után megállt. Aztán felemelt fejjel nézte a nő arcképét, mely engem is megbabonázott. Nem volt benne semmi felületesség, nemcsak szép, hanem okos arc is volt.
Aztán jött a csengőszó, s már a nyolcadik sorban ültem, s a színpadot bámultam, mely tele volt gyorsan változó impressziókkal, elmosódott formákkal, különféle hangok hol halvány, hol élénk színeivel.
A nő járt a fejemben, apró és könnyed léptekkel lépett be és követelt helyet magának a tudatomban. Szinte éreztem súlytalan lépteit, hallani véltem a ruhájának a suhogását, s megéreztem bőrének illatát, érintésének könnyed finomságát.
A felvonás végét jelző lámpa szinte elvakított. Ahogy a nő is fél órával ezelőtt. De az másfajta vakság volt. Az a megnyíló látás illúziójával, izgalmakkal, s némi szorongással tolakodott hozzám...
Az előadást végét nem várta meg a férfi. Éppen hátrafordultam, mikor láttam, hogy a középső páholy alatti ajtón távozik.
Mivel a darab történéseiről immár két felvonás óta fogalmam sem volt, ezért én is elindultam kifelé. Utamat pisszegések és mordulások kísérték, egy nőnek ráléptem hosszú, estélyi ruhájára.
A folyosói nagyablakon beszitált a májusi este messzi fényszórók és a közeli lámpák puha fényeiből, az alkony megmaradt árnyalataiból, tompa zúgásból, kesernyés virágillatból készült párákkal.
A férfi ott állt a lépcsőn, s hosszan bámulta a képet. Aztán észrevette, hogy én pedig őt bámulom, ezért sietősen távozott.
Egy héttel később valami kamaradarabot adtak. Már a címe sem érdekelt. Inkább a színház hangulata vonzott, az, ami nem férhetett fel a színpadra. Illetve az, amihez nem érhetett fel a színpad. Mert a közönség volt az élet, a színész pedig elmajmolt ripacskodás.
És a férfi is ott volt. Zaklatottabbnak láttam.
A szünetben lassan lépdelt fel a lépcsőn, a női portrét méregette elszántan és felelőtlenül. Az ajka mintha szavakat formázott volna.

Két hét múlva a Toscát játszották. Kopott díszletek közt megkopott érzelmek.
Mikor a hősnő ehhez a sorhoz ért:

a férfi hirtelen felállt és kiment. Ha akkor távozom én is, az előadás botrányba fulladt volna. A taps közben mentem ki. A folyosón a zene tompa ütemei kongtak, minden márványszerű volt és üres. A férfi eltűnt. Elhatároztam, hogy többet nem leskelődöm utána. De ez csak akként lehetséges, hogy nem járok a színházba.
Még egy hétig sem bírtam, már újra ott feszengtem a nézőtéren. A férfi azonban nem volt, így minden különösebb érzések nélkül untam végig az előadást.
Aztán újabb néhány nap elteltével egy vasárnapi délután egymagam jártam a várost.
Egyszerre ismerős arc villant elém. Szép, komoly nő félénk tekintettel. A járása egészen könnyed volt, a szeme és az arca megnyerte a figyelmemet.
- Miért követ? – állt meg, s zavartan nézett rám.
- Valójában magam sem tudom. Mintha ismerném.
- Én nem ismerem önt.
- Belátom, én sem önt.
- Akkor… Au revoir!
- Már tudom! A színházban láttam! Nem önt, csak a fényképét! A plakátnagyságú fényképét!
Halvány pír futott szét az arcán, majd el is tűnt, s maradt a csodálkozó szempár.
- Igen. Valamikor színész voltam. Nem elismert. Csak egy egyszerű. De nem is tudom, miért beszélek magának erről – válaszolta csendesen.
Azzal már el is indult a másik irányba. Nyugtalan léptekkel veszett el az alakja a fák közt. Néhány pillanattal később már megint mögötte voltam. Most már gyanakvón nézett rám.
- Mit akar tőlem?
- Bocsásson meg… tulajdonképpen semmit!
- Akkor – kérem -, ne kövessen!
Nem volt semmiféle harag a hangjában, csak egy alig fellázadó indulat. Az is inkább a szemében villant. Az alsó ajka halványan remegett, s a kezével megsimította az arcát.
- Csak azért jöttem ön után, mert valamit meg szeretnék érteni.
- Nem hiszem, hogy ebben tudnék segíteni.
- Azt hiszem, csak ön tud.
A kíváncsiság apró tüzekkel gyúlt fel a szemébe. A nők egyetlen motivációja a kíváncsiság. A többi ennek folyamodványa. Ha bármelyik nő egy lakatlan szigetre kerülne, a kielégítetlen kíváncsisága végezne vele.
- Hetek óta egy férfi az ön képe előtt áll meg minden szünetben. Gyakran az előadást is félbeszakítja ön miatt.
- És ön ismeri azt a férfit?
- Nem, soha nem láttam azelőtt.
- Akkor miért nem az előadásra figyel?
- Arra figyelek.
Hamar megértette az ironiámat. Kényszerű mosoly jelent meg az ajkán.
- Ne szellemeskedjék! Engedjen az utamra!
- Ki az a férfi? És miért bámulja önt?
- Nem tudom. Nem is biztos, hogy ugyanarról beszélünk.
- Magas, vörös körszakállú, ideges, zárkózott.
- Igen, ő az – válaszolta, majd határozottan a szemembe nézett:
- Egyszer levelet kaptam tőle. Illetve többször, de csak az elsőt olvastam el. Ennyit tudok. A sokadiknál ott hagytam a színházat.
- Mit dolgozik?
- Nem hiszem, hogy ezt tudnia kell. És mást sem. És ezzel le is zártam az ügyet. Kérem, ön se zaklasson ezután!
Most végleg ott hagyott. Keskeny-szép alakja elveszett a parkból kifutó gyerekek és ügyetlenül csoszogó vénemberek közt.

El is feledtem volna az egész ügyet, ha egy nap nem egy baráti társasággal megyek újra a színházba. És újra a Toscát játszották. Nem akartam forogni, inkább a mellettem ülő nőt figyeltem, ahogy a válla egyet-egyet rándult, az apró melle megremegett, mikor a színpadi történések őt is becsapták, ahogy a legtöbb embert.
Aztán újra felcsendült:

És én ösztönösen hátrafordultam. A párolgó félhomályban is láttam, ahogy egy magas férfialak az ajtó felé siet. És abban a pillanatban elszégyelltem magam. Ez a titok lassan elural engem, s már nem a formás váll és az izgató mell gazdájával foglalkozom, nem lélegzem be a fiatalságának friss illatát. Hagyom, hogy egy mögöttem ülő vénség szippantsa be azt zavart tekintettel és sóvár arccal.
De ekkor váratlan dolog történt. Valaki felsikoltott. De nem a színpad irányából jött a sikoly, hanem a páholyajtó felől. A zenekar megállt, a színpadkép kimerevedett. Az emberek hirtelen tanácstalanul egymásra bámultak, sugdolózásuk lármává hangosodott. Az ügyelő hangos zokogására a legtöbben megindultak az ajtók felé. A közönség közönye hirtelen átszállt a színpadra, s a színpadi rémület pedig a közönségre.
Magam is megindultam kifele. Mikor a lépcsőhöz értem, már egy kisebb tömeg ácsorgott ott izgatott arckifejezéssel. Mikor odaértem, először csak a lábat láttam, drága cipőt, elegáns nadrág szárát. Majd egy kezet. Az ujjak meggörbülten igyekeztek a tenyér fel, a másik kéz a test alá szorult. Aztán az arc következett. A szemek fennakadtak, az egyik résnyire, a másik egészen. Az arc kifejezésnélküli volt, talán csak az ajak utal arra, hogy a fájdalom volt az utolsó, amit átélt a test. A sápadtága most intenzívebb volt, a vörös szakáll pedig apró tűzként lobogott az arcon.
- Hívjon valaki mentőt!
- Vagy inkább hullaszállítót!
- Nincs itt egy orvos?
- Kérem, ne nyúljanak a holttesthez…
Hirtelen az egyik láb még rándult egyet, amire a nők felsikoltottak, a férfiak inkább mordultak. Letérdeltem mellé, de már halott volt. Még langyos volt a bőre. Ahogy közelebb hajoltam, megláttam, hogy a frakkjának zsebéből papírköteg fehérlik elő. Talán az eséskor csúszott elő. Most értettem meg, ahogy magasról eshetett le, s oly szerencsétlenül, hogy a nyakát szegte.
Felette a fiatal nő arca ragyogott, mint valami távoli illúzió. A papírokon versek voltak. Okos, szépen formált költemények művészi ízléssel, de valódi művészet nélkül. Arra ott volt a szép női arc és egy ember halála.

Több mint egy évvel később Algírból Marokkón át utaztam vissza Franciaországba, mikor a kikötőben összetalálkoztam az egykori szép színésznővel. Azonnal megismertem. Fehér ruhája lelki tisztasággal, kalapja titokzatossággal rajzolta elém csinos alakját. Bőre nem volt napbarnított, de halvány sem. Más lett, nőiesebb, érettebb. S ahogy a korlátnak dőlve nézte a hajókat, mellé léptem. Az ujján vékony aranygyűrűt csavargatott. Hirtelen észrevett. A meglepődés apró remegése végigszaladt az arcán. Miután üdvözültük egymást, beszélni kezdett. Illetve inkább magyarázkodni.
- Négy hónapja vagyok férjnél – mondta elrévedezve.
- Még szebb, mint amikor legutóbb Párizsban láttam.
- Itt minden könnyebb. Mert egyszerű – válaszolta.
Majd érdeklődött felőlem, hogy mit keresek erre. Aztán hallgattunk. Közénk lopódzott a tenger idilli képe, mely csupa fény és csendes zúgás volt, hajókkal, messzibe vesző vitorlákkal, a forró levegőtől megszédült sirályokkal, recsegő zászlókkal, a kikötő súlyos halszagával.
- Más is van, ugye? – kérdezte, s felvonta a szemöldökét.
Hallgattam, s inkább figyeltem a kezét, mely ápolt volt és könnyű, ahogy megigazította a kalapját.
- Már nem számít – feleltem, s néztem az arcának futó színeváltozásait.
- Akkor nem szólított volna meg. Tehát?
- Emlékszik még arra a férfire? Akiről beszéltünk legutóbb.
- Igen – válaszolta eltöprengve. – Mi van vele?
- Mit akart Öntől?
- Amit a többi férfi. Különösen az idősebb, gazdag férfiak.
- Egyáltalán nem volt gazdag. Még módosnak sem mondható. A Montmartre-on lakott.
- Mikor beszélt vele? – kérdezte, s hosszan végigmért.
- Soha nem tudtunk szót váltani.
Meglepődött a válaszomon, s idegesen simította meg az arcát.
- Az a férfi meghalt - mondtam szenvtelenül.
Láttam a megrendülését, de nem tartott sokáig. Elfordult, elnézett a messzeségbe, ahol már a hajók sem voltak láthatók. Az arcára a mohó fények szikrázó fehérsége hullt, a karján alig látható aranypihék gyúltak.
- Ezt az egészet nem értem – mondta még mindig a messziségbe elmerengve.
- Mit nem ért rajta?
- Hogy miért mondja el nekem.
- Mert egyedül önre tartozik.
Ismét felém fordult. Kezdtem érteni azt az embert, aki már a Cimetiére de Montmartre-ban nyugszik. Volt ebben a nőben valami szentség. Az egyszerűség, a tökéletesen megrajzolt, vonalak szentsége. Minden szép volt rajta, s talán azért, mert nem volt semmi, ami a jelenhez kötötte volna. Egyszerinek és öröknek tűnt.
- Még a nevét sem tudtam. Sajnálom, hogy meghalt. Minden fiatal nő összetalálkozik ilyesféle emberekkel.
- Talán kevés nő találkozik ilyesféle emberrel – válaszoltam, de nem akartam megbántani. – Ez az ember csodálta önt. Nem a normális emberek csodálatával.
- Miért? Másfajta is van?
- Ez az ember költő volt. Verseket írt. Vagy olyasmiket, amit verseknek gondolt.
- Szépeket? Tud mutatni belőlük?
- Nem voltak sem jók, sem szépek. A nagy költők is hazudnak. Mikor maradandó verset írnak, azt nem valakinek írják. Tudják, hogy az, amit írnak, túléli őket. Ezért nem a jelenhez szólnak. És nem valakihez, hanem mindenkihez. Az irodalom valójában személytelen.
Meglepve figyelt, s engem is elkápráztatott. Nem tudtam, hogy a szeme szépült az arcához, vagy az arca lett méltó a szeméhez.
Próbálta mindkettőjüket megérteni. A halottat és az élőt.
- Ezek a kis írások egyedül önnek szóltak. Vagy önnek sem.
- Ezt nem értem…
- Az önt ábrázoló kép annak a férfinek a legszebb volt, amit látott. Neki ön volt a költészet, s amit írt, az csak hitványság. Ezért hordta magánál. Hogy senki se tudja meg a titkát.
- És hogy halt meg? – kérdezte, s a kezemre tette a kezét.
- A halálát úgy értettem meg, hogy Párizsban német diáklányokkal utaztam. Hosszasan szavaltak egy költeményt egy szép nőről, akinek láttán a hajósok belevesztek a folyóba, annyira elbűvölte őket a látvány. Mikor ezt mondták: „Ich selbst muß drin verderben, das Herz tut mir so weh,vor Schmerzen möcht' ich sterben,wenn ich mein Bildnis seh…” megértettem önt is.
- Még mindig nem válaszolt – mondta a nő csendesen. – És a szavait sem értettem. Amit idézett.
- Egy fiatal lányról szól, akit a hajósok megbámultak.
- És? – kérdezte, s mintha megsejtette volna, hogy mit akarok elmondani.
A kezét visszavette tőlem.
- Ő is egy hajós volt. Képletesen. A maga fényképét bámulta, mikor leesett a lépcsőn. Így halt meg…
Az arcából elfakultak a színek, csak a hatalmas szempár maradt a szomorúság illékony színével.
Néhány perccel később elköszönt. Aztán elindult szép járásával egy fekete autó felé. Akkor értettem meg, hogy nem szabad úgy szeretni, ahogy a költők, mert láthatatlan törékenységgel jövünk e világra, s a boldogság csak illúzió.

Lore Lay

Nem sok figyelmet keltett akkoriban az a különös eset, amely annyi év után újra és újra elgondolkodtat.

Leginkább azért, mert esti sétáim közt a szembejövőkben látom az emberi esendőség és nagyszerűség tragikus kettősségét.

Egyszer, mikor végigsétáltam A Boul’ Mich’ elegáns útján, megláttam magam egy kirakatban. Szétomló vonásaim közt magamban is felfedeztem azt a kiszolgáltatottságot, melyet egykor az újságok nagyvonalúsága miatt nem láthatott más. Olyan fájó és érzelmes történés volt az a régi és különös eset, mely joggal követelheti, hogy elbeszélésnek nevezzék…

Egy színházban kezdődött minden.

Azon az este tragédiát adtak csekély számú közönség előtt. A szünetekben a szűk frakkos urak és a még szűkebb ruhába bújtatott nők hangos csiviteléssel lepik el az alagsori kávézót, ahol inkább pezsgőt isznak.

Minden lépcsőfordulóban színészek képe volt látható. Többnyire nők életszerűtlen pózban, mesterkélt mosollyal, üres, de mégis hivalkodó tekintettel bámulnak a nézőkre, melynél már csak ruházatuk vagy ruhátlanságuk volt hivalkodóbb.

Már az előadás előtt is megfigyeltem, hogy egy ötven év körüli férfi a késők riadalmával adja le a kabátját a ruhatárban. Majd hosszú, egyenes léptekkel megy be a földszinti bejárón. Ilyesmit gyakran látni. De ez a férfi másnak tűnt hosszúkás, értelmes arcával, okos, figyelő nézésével. És a járása a sietőssége ellenére is elegáns volt. A kabátjáról ismerem fel, ő volt, aki hosszan állt a lépcsőfordulóban. Valakik még megjegyzéseket is tettek rá.

Az első szünetben ismét hosszan megállt a lépcsőfordulóban. A lépése félbemaradt a tétovázó emberek zavarodottságával.

Ahogy figyelem, egyszerre az ügyelő egy kis csengettyűvel felcsilingel a gondolataimból. Egyszerre rebbentünk a valóságra.

Majd megnézem a következő szünetben, mit bámul.

Egész felvonás alatt ezen gondolkodtam, ezért tíz perc múlva már semmit nem értettem a darabból. Kerestem a férfit a tekintetemmel, de a sötét nézőtér, mint valami falánk torok, sötétséget tátogott felém. És a parfümök puha, mályvaszín illatát.

A felvonás végén éppen az ajtó melletti tükörben bámultam magam, mikor valaki majdnem fellökött.

- Pardon! – mondta, majd dohogva ellépett mellőlem.

A férfi volt, akit kerestem. Most láttam csak meg, hogy vöröses körszakálla elmélyült, érett arcot keretez, s oldalról egészen Alfred de Musset-re hasonlított. Elindult felfelé, én utána. Óvatosan, mintha arra lenne fontos dolgom.

Csak most vettem észre, hogy egy másik színésznő portréja van kifüggesztve. Korábban egy érett, komoly arcú, ismert mezzoszopráné volt. Most egy egészen fiatal, szép nőé. Fekete, rövid haj alatt sötét, mandulaformájú szempár, keskeny, kicsit hegyes, szép formájú orr, kedves ajak és szintén formás áll. Arisztokratikus fensőbbséggel felemelt fej mintha némi fölényességgel nézett volna vissza. Mégis szép volt, zavarbaejtőn kellemes jelenség.

A férfi lassan haladt a lépcsőn, két-három lépés után megállt. Aztán felemelt fejjel nézte a nő arcképét, mely engem is megbabonázott. Nem volt benne semmi felületesség, nemcsak szép, hanem okos arc is volt.

Aztán jött a csengőszó, s már a nyolcadik sorban ültem, s a színpadot bámultam, mely tele volt gyorsan változó impressziókkal, elmosódott formákkal, különféle hangok hol halvány, hol élénk színeivel.

A nő járt a fejemben, apró és könnyed léptekkel lépett be és követelt helyet magának a tudatomban. Szinte éreztem súlytalan lépteit, hallani véltem a ruhájának a suhogását, s megéreztem bőrének illatát, érintésének könnyed finomságát.

A felvonás végét jelző lámpa szinte elvakított. Ahogy a nő is fél órával ezelőtt. De az másfajta vakság volt. Az a megnyíló látás illúziójával, izgalmakkal, s némi szorongással tolakodott hozzám...

Az előadást végét nem várta meg a férfi. Éppen hátrafordultam, mikor láttam, hogy a középső páholy alatti ajtón távozik.

Mivel a darab történéseiről immár két felvonás óta fogalmam sem volt, ezért én is elindultam kifelé. Utamat pisszegések és mordulások kísérték, egy nőnek ráléptem hosszú, estélyi ruhájára.

A folyosói nagyablakon beszitált a májusi este messzi fényszórók és a közeli lámpák puha fényeiből, az alkony megmaradt árnyalataiból, tompa zúgásból, kesernyés virágillatból készült párákkal.

A férfi ott állt a lépcsőn, s hosszan bámulta a képet. Aztán észrevette, hogy én pedig őt bámulom, ezért sietősen távozott.

Egy héttel később valami kamaradarabot adtak. Már a címe sem érdekelt. Inkább a színház hangulata vonzott, az, ami nem férhetett fel a színpadra. Illetve az, amihez nem érhetett fel a színpad. Mert a közönség volt az élet, a színész pedig elmajmolt ripacskodás.

És a férfi is ott volt. Zaklatottabbnak láttam.

A szünetben lassan lépdelt fel a lépcsőn, a női portrét méregette elszántan és felelőtlenül. Az ajka mintha szavakat formázott volna.

Két hét múlva a Toscát játszották. Kopott díszletek közt megkopott érzelmek.

Mikor a hősnő ehhez a sorhoz ért:

„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

Még egy hétig sem bírtam, már újra ott feszengtem a nézőtéren. A férfi azonban nem volt, így minden különösebb érzések nélkül untam végig az előadást.

Aztán újabb néhány nap elteltével egy vasárnapi délután egymagam jártam a várost.

Egyszerre ismerős arc villant elém. Szép, komoly nő félénk tekintettel. A járása egészen könnyed volt, a szeme és az arca megnyerte a figyelmemet.

- Miért követ? – állt meg, s zavartan nézett rám.

- Valójában magam sem tudom. Mintha ismerném.

- Én nem ismerem önt.

- Belátom, én sem önt.

- Akkor… Au revoir!

- Már tudom! A színházban láttam! Nem önt, csak a fényképét! A plakátnagyságú fényképét!

Halvány pír futott szét az arcán, majd el is tűnt, s maradt a csodálkozó szempár.

- Igen. Valamikor színész voltam. Nem elismert. Csak egy egyszerű. De nem is tudom, miért beszélek magának erről – válaszolta csendesen.

Azzal már el is indult a másik irányba. Nyugtalan léptekkel veszett el az alakja a fák közt. Néhány pillanattal később már megint mögötte voltam. Most már gyanakvón nézett rám.

- Mit akar tőlem?

- Bocsásson meg… tulajdonképpen semmit!

- Akkor – kérem -, ne kövessen!

Nem volt semmiféle harag a hangjában, csak egy alig fellázadó indulat. Az is inkább a szemében villant. Az alsó ajka halványan remegett, s a kezével megsimította az arcát.

- Csak azért jöttem ön után, mert valamit meg szeretnék érteni.

- Nem hiszem, hogy ebben tudnék segíteni.

- Azt hiszem, csak ön tud.

A kíváncsiság apró tüzekkel gyúlt fel a szemébe. A nők egyetlen motivációja a kíváncsiság. A többi ennek folyamodványa. Ha bármelyik nő egy lakatlan szigetre kerülne, a kielégítetlen kíváncsisága végezne vele.

- Hetek óta egy férfi az ön képe előtt áll meg minden szünetben. Gyakran az előadást is félbeszakítja ön miatt.

- És ön ismeri azt a férfit?

- Nem, soha nem láttam azelőtt.

- Akkor miért nem az előadásra figyel?

- Arra figyelek.

Hamar megértette az ironiámat. Kényszerű mosoly jelent meg az ajkán.

- Ne szellemeskedjék! Engedjen az utamra!

- Ki az a férfi? És miért bámulja önt?

- Nem tudom. Nem is biztos, hogy ugyanarról beszélünk.

- Magas, vörös körszakállú, ideges, zárkózott.

- Igen, ő az – válaszolta, majd határozottan a szemembe nézett:

- Egyszer levelet kaptam tőle. Illetve többször, de csak az elsőt olvastam el. Ennyit tudok. A sokadiknál ott hagytam a színházat.

- Mit dolgozik?

- Nem hiszem, hogy ezt tudnia kell. És mást sem. És ezzel le is zártam az ügyet. Kérem, ön se zaklasson ezután!

Most végleg ott hagyott. Keskeny-szép alakja elveszett a parkból kifutó gyerekek és ügyetlenül csoszogó vénemberek közt.

Aztán újra felcsendült:

„„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

De ekkor váratlan dolog történt. Valaki felsikoltott. De nem a színpad irányából jött a sikoly, hanem a páholyajtó felől. A zenekar megállt, a színpadkép kimerevedett. Az emberek hirtelen tanácstalanul egymásra bámultak, sugdolózásuk lármává hangosodott. Az ügyelő hangos zokogására a legtöbben megindultak az ajtók felé. A közönség közönye hirtelen átszállt a színpadra, s a színpadi rémület pedig a közönségre.

Magam is megindultam kifele. Mikor a lépcsőhöz értem, már egy kisebb tömeg ácsorgott ott izgatott arckifejezéssel. Mikor odaértem, először csak a lábat láttam, drága cipőt, elegáns nadrág szárát. Majd egy kezet. Az ujjak meggörbülten igyekeztek a tenyér fel, a másik kéz a test alá szorult. Aztán az arc következett. A szemek fennakadtak, az egyik résnyire, a másik egészen. Az arc kifejezésnélküli volt, talán csak az ajak utal arra, hogy a fájdalom volt az utolsó, amit átélt a test. A sápadtága most intenzívebb volt, a vörös szakáll pedig apró tűzként lobogott az arcon.

- Hívjon valaki mentőt!

- Vagy inkább hullaszállítót!

- Nincs itt egy orvos?

- Kérem, ne nyúljanak a holttesthez…

Hirtelen az egyik láb még rándult egyet, amire a nők felsikoltottak, a férfiak inkább mordultak. Letérdeltem mellé, de már halott volt. Még langyos volt a bőre. Ahogy közelebb hajoltam, megláttam, hogy a frakkjának zsebéből papírköteg fehérlik elő. Talán az eséskor csúszott elő. Most értettem meg, ahogy magasról eshetett le, s oly szerencsétlenül, hogy a nyakát szegte.

Felette a fiatal nő arca ragyogott, mint valami távoli illúzió. A papírokon versek voltak. Okos, szépen formált költemények művészi ízléssel, de valódi művészet nélkül. Arra ott volt a szép női arc és egy ember halála.

- Négy hónapja vagyok férjnél – mondta elrévedezve.

- Még szebb, mint amikor legutóbb Párizsban láttam.

- Itt minden könnyebb. Mert egyszerű – válaszolta.

Majd érdeklődött felőlem, hogy mit keresek erre. Aztán hallgattunk. Közénk lopódzott a tenger idilli képe, mely csupa fény és csendes zúgás volt, hajókkal, messzibe vesző vitorlákkal, a forró levegőtől megszédült sirályokkal, recsegő zászlókkal, a kikötő súlyos halszagával.

- Más is van, ugye? – kérdezte, s felvonta a szemöldökét.

Hallgattam, s inkább figyeltem a kezét, mely ápolt volt és könnyű, ahogy megigazította a kalapját.

- Már nem számít – feleltem, s néztem az arcának futó színeváltozásait.

- Akkor nem szólított volna meg. Tehát?

- Emlékszik még arra a férfire? Akiről beszéltünk legutóbb.

- Igen – válaszolta eltöprengve. – Mi van vele?

- Mit akart Öntől?

- Amit a többi férfi. Különösen az idősebb, gazdag férfiak.

- Egyáltalán nem volt gazdag. Még módosnak sem mondható. A Montmartre-on lakott.

- Mikor beszélt vele? – kérdezte, s hosszan végigmért.

- Soha nem tudtunk szót váltani.

Meglepődött a válaszomon, s idegesen simította meg az arcát.

- Az a férfi meghat - mondtam szenvtelenül.

Láttam a megrendülését, de nem tartott sokáig. Elfordult, elnézett a messzeségbe, ahol már a hajók sem voltak láthatók. Az arcára a mohó fények szikrázó fehérsége hullt, a karján alig látható aranypihék gyúltak.

- Ezt az egészet nem értem – mondta még mindig a messziségbe elmerengve.

- Mit nem ért rajta?

- Hogy miért mondja el nekem.

- Mert egyedül önre tartozik.

Ismét felém fordult. Kezdtem érteni azt az embert, aki már a Cimetiére de Montmartre-ban nyugszik. Volt ebben a nőben valami szentség. Az egyszerűség, a tökéletesen megrajzolt, vonalak szentsége. Minden szép volt rajta, s talán azért, mert nem volt semmi, ami a jelenhez kötötte volna. Egyszerinek és öröknek tűnt.

- Még a nevét sem tudtam. Sajnálom, hogy meghalt. Minden fiatal nő összetalálkozik ilyesféle emberekkel.

- Talán kevés nő találkozik ilyesféle emberrel – válaszoltam, de nem akartam megbántani. – Ez az ember csodálta önt. Nem a normális emberek csodálatával.

- Miért? Másfajta is van?

- Ez az ember költő volt. Verseket írt. Vagy olyasmiket, amit verseknek gondolt.

- Szépeket? Tud mutatni belőlük?

- Nem voltak sem jók, sem szépek. A nagy költők is hazudnak. Mikor maradandó verset írnak, azt nem valakinek írják. Tudják, hogy az, amit írnak, túléli őket. Ezért nem a jelenhez szólnak. És nem valakihez, hanem mindenkihez. Az irodalom valójában személytelen.

Meglepve figyelt, s engem is elkápráztatott. Nem tudtam, hogy a szeme szépült az arcához, vagy az arca lett méltó a szeméhez.

Próbálta mindkettőjüket megérteni. A halottat és az élőt.

- Ezek a kis írások egyedül önnek szóltak. Vagy önnek sem.

- Ezt nem értem…

- Az önt ábrázoló kép annak a férfinek a legszebb volt, amit látott. Neki ön volt a költészet, s amit írt, az csak hitványság. Ezért hordta magánál. Hogy senki se tudja meg a titkát.

- És hogy halt meg? – kérdezte, s a kezemre tette a kezét.

- A halálát úgy értettem meg, hogy Párizsban német diáklányokkal utaztam. Hosszasan szavaltak egy költeményt egy szép nőről, akinek láttán a hajósok belevesztek a folyóba, annyira elbűvölte őket a látvány. Mikor ezt mondták: „Ich selbst muß drin verderben,
das Herz tut mir so weh,vor Schmerzen möcht' ich sterben,wenn ich mein Bildnis seh…” megértettem önt is.

- Még mindig nem válaszolt – mondta a nő csendesen. – És a szavait sem értettem. Amit idézett.

- Egy fiatal lányról szól, akit a hajósok megbámultak.

- És? – kérdezte, s mintha megsejtette volna, hogy mit akarok elmondani.

A kezét visszavette tőlem.

- Ő is egy hajós volt. Képletesen. A maga fényképét bámulta, mikor leesett a lépcsőn. Így halt meg…

Az arcából elfakultak a színek, csak a hatalmas szempár maradt a szomorúság illékony színével.

Néhány perccel később elköszönt. Aztán elindult szép járásával egy fekete autó felé. Akkor értettem meg, hogy nem szabad úgy szeretni, ahogy a költők, mert láthatatlan törékenységgel jövünk e világra, s a boldogság csak illúzió.

Lore Lay

Nem sok figyelmet keltett akkoriban az a különös eset, amely annyi év után újra és újra elgondolkodtat.
Leginkább azért, mert esti sétáim közt a szembejövőkben látom az emberi esendőség és nagyszerűség tragikus kettősségét.
Egyszer, mikor végigsétáltam A Boul’ Mich’ elegáns útján, megláttam magam egy kirakatban. Szétomló vonásaim közt magamban is felfedeztem azt a kiszolgáltatottságot, melyet egykor az újságok nagyvonalúsága miatt nem láthatott más. Olyan fájó és érzelmes történés volt az a régi és különös eset, mely joggal követelheti, hogy elbeszélésnek nevezzék…

Két hét múlva a Toscát játszották. Kopott díszletek közt megkopott érzelmek.
Mikor a hősnő ehhez a sorhoz ért:

„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

„„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

Több mint egy évvel később Algírból Marokkón át utaztam vissza Franciaországba, mikor a kikötőben összetalálkoztam az egykori szép színésznővel. Azonnal megismertem. Fehér ruhája lelki tisztasággal, kalapja titokzatossággal rajzolta elém csinos alakját. Bőre nem volt napbarnított, de halvány sem. Más lett, nőiesebb, érettebb. S ahogy a korlátnak dőlve nézte a hajókat, mellé léptem. Az ujján vékony aranygyűrűt csavargatott. Hirtelen észrevett. A meglepődés apró remegése végigszaladt az arcán. Miután üdvözültük egymást, beszélni kezdett. Illetve inkább magyarázkodni.
- Négy hónapja vagyok férjnél – mondta elrévedezve.
- Még szebb, mint amikor legutóbb Párizsban láttam.
- Itt minden könnyebb. Mert egyszerű – válaszolta.
Majd érdeklődött felőlem, hogy mit keresek erre. Aztán hallgattunk. Közénk lopódzott a tenger idilli képe, mely csupa fény és csendes zúgás volt, hajókkal, messzibe vesző vitorlákkal, a forró levegőtől megszédült sirályokkal, recsegő zászlókkal, a kikötő súlyos halszagával.
- Más is van, ugye? – kérdezte, s felvonta a szemöldökét.
Hallgattam, s inkább figyeltem a kezét, mely ápolt volt és könnyű, ahogy megigazította a kalapját.
- Már nem számít – feleltem, s néztem az arcának futó színeváltozásait.
- Akkor nem szólított volna meg. Tehát?
- Emlékszik még arra a férfire? Akiről beszéltünk legutóbb.
- Igen – válaszolta eltöprengve. – Mi van vele?
- Mit akart Öntől?
- Amit a többi férfi. Különösen az idősebb, gazdag férfiak.
- Egyáltalán nem volt gazdag. Még módosnak sem mondható. A Montmartre-on lakott.
- Mikor beszélt vele? – kérdezte, s hosszan végigmért.
- Soha nem tudtunk szót váltani.
Meglepődött a válaszomon, s idegesen simította meg az arcát.
- Az a férfi meghat - mondtam szenvtelenül.
Láttam a megrendülését, de nem tartott sokáig. Elfordult, elnézett a messzeségbe, ahol már a hajók sem voltak láthatók. Az arcára a mohó fények szikrázó fehérsége hullt, a karján alig látható aranypihék gyúltak.
- Ezt az egészet nem értem – mondta még mindig a messziségbe elmerengve.
- Mit nem ért rajta?
- Hogy miért mondja el nekem.
- Mert egyedül önre tartozik.
Ismét felém fordult. Kezdtem érteni azt az embert, aki már a Cimetiére de Montmartre-ban nyugszik. Volt ebben a nőben valami szentség. Az egyszerűség, a tökéletesen megrajzolt, vonalak szentsége. Minden szép volt rajta, s talán azért, mert nem volt semmi, ami a jelenhez kötötte volna. Egyszerinek és öröknek tűnt.
- Még a nevét sem tudtam. Sajnálom, hogy meghalt. Minden fiatal nő összetalálkozik ilyesféle emberekkel.
- Talán kevés nő találkozik ilyesféle emberrel – válaszoltam, de nem akartam megbántani. – Ez az ember csodálta önt. Nem a normális emberek csodálatával.
- Miért? Másfajta is van?
- Ez az ember költő volt. Verseket írt. Vagy olyasmiket, amit verseknek gondolt.
- Szépeket? Tud mutatni belőlük?
- Nem voltak sem jók, sem szépek. A nagy költők is hazudnak. Mikor maradandó verset írnak, azt nem valakinek írják. Tudják, hogy az, amit írnak, túléli őket. Ezért nem a jelenhez szólnak. És nem valakihez, hanem mindenkihez. Az irodalom valójában személytelen.
Meglepve figyelt, s engem is elkápráztatott. Nem tudtam, hogy a szeme szépült az arcához, vagy az arca lett méltó a szeméhez.
Próbálta mindkettőjüket megérteni. A halottat és az élőt.
- Ezek a kis írások egyedül önnek szóltak. Vagy önnek sem.
- Ezt nem értem…
- Az önt ábrázoló kép annak a férfinek a legszebb volt, amit látott. Neki ön volt a költészet, s amit írt, az csak hitványság. Ezért hordta magánál. Hogy senki se tudja meg a titkát.
- És hogy halt meg? – kérdezte, s a kezemre tette a kezét.
- A halálát úgy értettem meg, hogy Párizsban német diáklányokkal utaztam. Hosszasan szavaltak egy költeményt egy szép nőről, akinek láttán a hajósok belevesztek a folyóba, annyira elbűvölte őket a látvány. Mikor ezt mondták: „Ich selbst muß drin verderben,
das Herz tut mir so weh,vor Schmerzen möcht' ich sterben,wenn ich mein Bildnis seh…” megértettem önt is.
- Még mindig nem válaszolt – mondta a nő csendesen. – És a szavait sem értettem. Amit idézett.
- Egy fiatal lányról szól, akit a hajósok megbámultak.
- És? – kérdezte, s mintha megsejtette volna, hogy mit akarok elmondani.
A kezét visszavette tőlem.
- Ő is egy hajós volt. Képletesen. A maga fényképét bámulta, mikor leesett a lépcsőn. Így halt meg…
Az arcából elfakultak a színek, csak a hatalmas szempár maradt a szomorúság illékony színével.
Néhány perccel később elköszönt. Aztán elindult szép járásával egy fekete autó felé. Akkor értettem meg, hogy nem szabad úgy szeretni, ahogy a költők, mert láthatatlan törékenységgel jövünk e világra, s a boldogság csak illúzió.

Lore Lay

Nem sok figyelmet keltett akkoriban az a különös eset, amely annyi év után újra és újra elgondolkodtat.
Leginkább azért, mert esti sétáim közt a szembejövőkben látom az emberi esendőség és nagyszerűség tragikus kettősségét.
Egyszer, mikor végigsétáltam A Boul’ Mich’ elegáns útján, megláttam magam egy kirakatban. Szétomló vonásaim közt magamban is felfedeztem azt a kiszolgáltatottságot, melyet egykor az újságok nagyvonalúsága miatt nem láthatott más. Olyan fájó és érzelmes történés volt az a régi és különös eset, mely joggal követelheti, hogy elbeszélésnek nevezzék…

Két hét múlva a Toscát játszották. Kopott díszletek közt megkopott érzelmek.
Mikor a hősnő ehhez a sorhoz ért:

„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

„„e diedi il canto agli astri, al ciel,
che ne ridean più belli…”

Több mint egy évvel később Algírból Marokkón át utaztam vissza Franciaországba, mikor a kikötőben összetalálkoztam az egykori szép színésznővel. Azonnal megismertem. Fehér ruhája lelki tisztasággal, kalapja titokzatossággal rajzolta elém csinos alakját. Bőre nem volt napbarnított, de halvány sem. Más lett, nőiesebb, érettebb. S ahogy a korlátnak dőlve nézte a hajókat, mellé léptem. Az ujján vékony aranygyűrűt csavargatott. Hirtelen észrevett. A meglepődés apró remegése végigszaladt az arcán. Miután üdvözültük egymást, beszélni kezdett. Illetve inkább magyarázkodni.
- Négy hónapja vagyok férjnél – mondta elrévedezve.
- Még szebb, mint amikor legutóbb Párizsban láttam.
- Itt minden könnyebb. Mert egyszerű – válaszolta.
Majd érdeklődött felőlem, hogy mit keresek erre. Aztán hallgattunk. Közénk lopódzott a tenger idilli képe, mely csupa fény és csendes zúgás volt, hajókkal, messzibe vesző vitorlákkal, a forró levegőtől megszédült sirályokkal, recsegő zászlókkal, a kikötő súlyos halszagával.
- Más is van, ugye? – kérdezte, s felvonta a szemöldökét.
Hallgattam, s inkább figyeltem a kezét, mely ápolt volt és könnyű, ahogy megigazította a kalapját.
- Már nem számít – feleltem, s néztem az arcának futó színeváltozásait.
- Akkor nem szólított volna meg. Tehát?
- Emlékszik még arra a férfire? Akiről beszéltünk legutóbb.
- Igen – válaszolta eltöprengve. – Mi van vele?
- Mit akart Öntől?
- Amit a többi férfi. Különösen az idősebb, gazdag férfiak.
- Egyáltalán nem volt gazdag. Még módosnak sem mondható. A Montmartre-on lakott.
- Mikor beszélt vele? – kérdezte, s hosszan végigmért.
- Soha nem tudtunk szót váltani.
Meglepődött a válaszomon, s idegesen simította meg az arcát.
- Az a férfi meghat - mondtam szenvtelenül.
Láttam a megrendülését, de nem tartott sokáig. Elfordult, elnézett a messzeségbe, ahol már a hajók sem voltak láthatók. Az arcára a mohó fények szikrázó fehérsége hullt, a karján alig látható aranypihék gyúltak.
- Ezt az egészet nem értem – mondta még mindig a messziségbe elmerengve.
- Mit nem ért rajta?
- Hogy miért mondja el nekem.
- Mert egyedül önre tartozik.
Ismét felém fordult. Kezdtem érteni azt az embert, aki már a Cimetiére de Montmartre-ban nyugszik. Volt ebben a nőben valami szentség. Az egyszerűség, a tökéletesen megrajzolt, vonalak szentsége. Minden szép volt rajta, s talán azért, mert nem volt semmi, ami a jelenhez kötötte volna. Egyszerinek és öröknek tűnt.
- Még a nevét sem tudtam. Sajnálom, hogy meghalt. Minden fiatal nő összetalálkozik ilyesféle emberekkel.
- Talán kevés nő találkozik ilyesféle emberrel – válaszoltam, de nem akartam megbántani. – Ez az ember csodálta önt. Nem a normális emberek csodálatával.
- Miért? Másfajta is van?
- Ez az ember költő volt. Verseket írt. Vagy olyasmiket, amit verseknek gondolt.
- Szépeket? Tud mutatni belőlük?
- Nem voltak sem jók, sem szépek. A nagy költők is hazudnak. Mikor maradandó verset írnak, azt nem valakinek írják. Tudják, hogy az, amit írnak, túléli őket. Ezért nem a jelenhez szólnak. És nem valakihez, hanem mindenkihez. Az irodalom valójában személytelen.
Meglepve figyelt, s engem is elkápráztatott. Nem tudtam, hogy a szeme szépült az arcához, vagy az arca lett méltó a szeméhez.
Próbálta mindkettőjüket megérteni. A halottat és az élőt.
- Ezek a kis írások egyedül önnek szóltak. Vagy önnek sem.
- Ezt nem értem…
- Az önt ábrázoló kép annak a férfinek a legszebb volt, amit látott. Neki ön volt a költészet, s amit írt, az csak hitványság. Ezért hordta magánál. Hogy senki se tudja meg a titkát.
- És hogy halt meg? – kérdezte, s a kezemre tette a kezét.
- A halálát úgy értettem meg, hogy Párizsban német diáklányokkal utaztam. Hosszasan szavaltak egy költeményt egy szép nőről, akinek láttán a hajósok belevesztek a folyóba, annyira elbűvölte őket a látvány. Mikor ezt mondták: „Ich selbst muß drin verderben,
das Herz tut mir so weh,vor Schmerzen möcht' ich sterben,wenn ich mein Bildnis seh…” megértettem önt is.
- Még mindig nem válaszolt – mondta a nő csendesen. – És a szavait sem értettem. Amit idézett.
- Egy fiatal lányról szól, akit a hajósok megbámultak.
- És? – kérdezte, s mintha megsejtette volna, hogy mit akarok elmondani.
A kezét visszavette tőlem.
- Ő is egy hajós volt. Képletesen. A maga fényképét bámulta, mikor leesett a lépcsőn. Így halt meg…
Az arcából elfakultak a színek, csak a hatalmas szempár maradt a szomorúság illékony színével.
Néhány perccel később elköszönt. Aztán elindult szép járásával egy fekete autó felé. Akkor értettem meg, hogy nem szabad úgy szeretni, ahogy a költők, mert láthatatlan törékenységgel jövünk e világra, s a boldogság csak illúzió.