2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Kísértés 6.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



11.

Az újságban olvasta, hogy eltemették a meggyilkolt nőt. Sötét és kíméletlen hír volt. Matilde napokig nem tudott szabadulni tőle. A halálra eddig úgy gondolt, mint valami romantikus színdarab utolsó jelenetére, melyben emelkedettség és szenvedély van, könnyű és gyors történés, majd hosszú és szép epilógus.
De a temetőben minden más volt. A hátsó bejárat felöl jött be, amit ritkán tartanak nyitva.
A temető tele volt az őszi fák aranyígéretével. A kis tereken és utakon még nem seperték össze a levelet. A kápolna messziről zsongott ide. Valaki sietősen ráköszönt, még ideje sem volt viszonozni.
Néhány talicska álldogált a magas kőkapu előtt. Matilde sárga és repedezett csontokat látott benne, néhány koponyát. Egy sötét lyuk mellett egymásra dobált korhadt deszkákat. Kiásott sír tátogott előtte.
Hát itt van előtte a halál! Valahol csontokat égettek, sötét füst kígyózott a távoli fák közé.
- Nem kellett volna ezt látnia, szépasszony! – mondta egy dohos férfihang.
Ápolatlan, borostás fickó volt piszkos ruhában.
Matilde elsietett, tudta, hogy az a borzalmas alak hosszan nézi. Úgy, ahogy ő magát a tükör előtt. A fejében elkeveredtek a szagok és színek, melyek fojtó szele egészen hazáig kergette.
Fázósan lépett be a szobájába. A gyermekét lefektette, újra egyedül maradt. Könnyű esti hálóing volt rajta hálókabáttal. Az arcát nézte, mert az arc a minden. A test fáklyája, pompa és értelem. Felette áll az agy, s a szem ennek kinövése. Kétes szerv, művész, mely egyszerre csal és megmutat. Értelem és érzékelés. Mindkettő az időben állandó.
Aztán ledobtat a köntösét. Nézte a félhomályban a karját, a vállát, a kulcscsontja melletti fényes partokat, melyben halk fények csörgedeztek. Lentebb a melle, a szív két izzó villanykörtéje, melyben nincs értelem, csak vágy és élet. Forma és ösztön. Leengedte a ruháját, látni akarta magát, Nem maga elé hajolva, hanem úgy, ahogy mások látják, mint egy idegen, aki kutatja, meglesi, csodálja. Hetek óta ezt csinálta. Percekig így állt, s még az apró neszezésre sem rezzent meg.
Az ajtó halkan dobbant. Ahogy az ujjpercek csontja.
- Matilde! Beszélnünk kell! – tompán dörmögött át a fán a hang.
Nem gondolkodott, ajtót nyitott. Nem értette, hogy miért történik ez vele. A közöny átvette a testét, s mint valami cseléddel, ajtót nyittatott vele, társalgásra buzdította, hűvössé tette.
- Hallgatom. Csak kérem, siessen! Későre jár.
- Gondolkodtam – mondta a férfi, majd leült, lehajtotta fejét.
Soha nem volt ennyire nevetséges, az asszony mégsem nevetett rajta. Inkább nézte, mint egy állatot, mely fáradtan kullog a ketrece szűk folyosóján.
- Én kívánom önt, de nem tudom szeretni. Ön megcsal engem. Talán valóban van hús-vér szeretője, bár ennek nincs is jelentősége. Inkább a vágyaival csal meg, melyek előtt senki vagyok.
Okosnak tűnt Matilde előtt ez a beszéd, magára ismert a szavakból.
- Szeressen úgy, hogy barátok tudjunk maradni – mondta óvatosan, nehogy a szavát félreértse ez a megtört ember.
- Nem akarom, hogy a házamban éljen – mondta a férfi előrehajolva, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
Csendesen ejtette ki a szavakat, mint egy regényíró az ihlettelen órák elvesztegetett mondatait.
- Szeretném, ha anyja maradna a gyermekünknek annak tizenhat éves koráig. Utána akadémiára akarom küldeni Angliába. Legyen férfi, katona, hogy megszabaduljon magától!
A szavak tompán zúgtak.
Matilde az ablakhoz ment. A parkban szétömlött a holdfény, a fákat felfalta az este, szinte eltűntek, csak a kis kerti pad, az őszre leengedett medence látszott, s a park ezüstös tája.
- Tegyen úgy! – válaszolta a férjének, hiszen sok év volt addig, s Matilde nem akart messzebb látni, mint egy évszak, vagy még az is túl messzinek tűnt.
- Akkor hagyom is... - mondta a férfi, s recsegő mozdulatokkal felemelkedett a társalgó asztal mellől. – Pihenjen! És gyógyuljon! Nagyon levert – tette hozzá, s egy pillanatra megállt, mint aki választ vár.
- E döntésére a megfigyeltetésem előtt vagy után jutott? – kérdezte Matilde, s hirtelen a férfi felé fordult.
- Mikor elvettem önt, nem akartam ezt választani. Nem akartam olyan lenni, mint az apám. De ön megerősített abban, hogy így helyes – válaszolta a férje kimérten.
- Mit hazudnak rólam?
- Nincs hazugság, asszonyom!
- Megfigyeltetett, hogy legyen indoka a gyermekemet elvenni tőlem.
- Figyeltem, hogy megtudjam, van-e önnek egyáltalán gyermeke.
- Pierre az enyém, jobban szeretem, mint bárkit.
- Pierre én is vagyok, s engem nem szeret. Tudom, hogy megvet és undorodik tőlem. Ez a maga bűne. Egészen a magáé. De egy gyermek ne szeresse az apját. Ott elég a tisztelet. Az minden felett áll. A szeretet csak egy természeti jelenség. Erre maga tanított. Pedig hittem benne.
- A fiúnk önből csak a nevét örökölte – válaszolta Matilde daccal.
Csend lett, mely megfeketedett, mint az éjszaka.
- Jó éjt! – mondta a férfi, majd kiment.
Az ajtót nyitva hagyta. A nő körül megfordult a világ. Pierre-t látta maga előtt, ahogy összegömbölyödve fekszik az ágyában. Aztán látta a kis kezet, mely a zongora felett táncol. Az arcot, mely megfontolt volt, ahogy a világot belakta, a házat, zongorát, utcákat, a kis parkot megélte.
Matilde váratlanul a férfi után rohant. Le a széles lépcsőn, s a legalján érte utol a férjét. Leengedte a hálóingét. A melle két fehér folt volt, két ezüstös hold, szebb, mint a kinti, s nemesebb forma, mint bármi a világon.
- Ezt akarja? Itt van! Csak hagyjon békét a fiamnak és nekem!
- Igen, ezt – válaszolta a férfi, s magához húzta a nőt. Belecsókolt a szájába, majd az arcát csókolgatta, érezni akarta az édes bőr aromáját, majd a vállát, mely még szebb volt, mint amikor kamaszlányként elvette Matilde-ot, aki most arányos volt, a nőiség művészi arányaival megteremtett, s már nem az a csupa kar és láb, zavart mosoly és fátyolos tekintet, mint tizenhat éves korában. Most megnemesültek az arányok benne és rajta, a vonásai megtalálták a harmónia megmagyarázhatatlan geometriáját, s bár régen izgató volt ez a kislányarc, de éppen a kusza gyermeki vonalak tették unalmassá és kevéssé szerethetővé. Most az érett nő mindennél elragadóbb volt, s a férfi keze valósággal belemart a nő ölébe. Majd a finom vállakat megfogva megrázta.
- Múlt hétig a feleségem volt, tegnapig az asszonyom, ma már csak egy drága ringyó.
A nő ellökte magától a férfit, de az sokkal erősebb és súlyosabb volt, így éppen az asszony volt az, ki a szőnyegre huppant.
- Maga egy állat! A legrosszabb fajtából! – sziszegte.
- Látja, ha közönséges, akkor pont olyan, amit vagy nagyon fiatalon, vagy vénen szeret az ember.
Megvetően nézett végig a nőn, aki megsemmisülni látszott a földön, összezsugorodva, kitárulkozva. A tagjai tétován hevertek szanaszét, mint egy megtépázott rongybabáé. És mégis... Még így is szépnek látta az magát, miközben undorodott önmagától. Eszébe jutottak az örömlányok, akik fele annyi idősen is többnek tűntek nála, s mégis volt bennük valamiféle diadalérzet, hiszen legyőzték a férfit, aki csalt és fizetett, s leginkább hazudott azért a fél óráért, amit kapott a pénzéért.
De ő, a bókokkal bepúderozott, a kéjes szavakkal felcicomázott nő már nőstény volt ott, aki nem akarta látni a diadalmaskodó férfit, s magát sem. Hasra fordult, ujjai nekifeszültek a kövezetnek, kapaszkodni akart valamiben, s nem akarta látni a világot. Hosszan elnyúló és mély, sóhajtásszerű sírás tört föl belőle...

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007