2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Lány a hegyen
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Egy régi ismerősömmel, egy valamikor elismert íróbarátommal a házától nem messze beszélgettünk. Forró nyári délután volt, mikor hosszú, lompos árnyékokat izzadnak a fák, s ez a nehéz bágyadtság arra tett alkalmassá, hogy hallgassak, s ne legyen véleményem.
A barátom pedig elmesélt egy olyan történetet, mely talán sokakkal megtörtént, száznyi emberi életből kimért történet volt, mégis friss volt, fűszere e nyári délutánnak.
- Tudod, a középkorúság kiüresíti az embert. Fogságban tartja a mindennapos rémület, mikor ölelkező fiatal párokat lát, vagy egyszerűen csak fiatal nőket, akik szerelemre éhesen jönnek, mennek, élnek és égnek a szépség érdemtelen fölényével. Barátom, senkinek nem kívánom, hogy szemlélője legyen ennek! Inkább jobb meghalni fiatalon. Talán nem tudod, de tartok a dolgozószobámban egy pisztolyt. Ne rémülj meg, nem akarom főbe lőni magamat, de mindennap ki kell húznom ezt a fiókot, s meg kell néznem a fegyvert, s bele kell néznem a cső sötét szemébe. Nem én keresem a halált, az fürkész engem, mint valami tudós egy kísérleti állatot. Máskor leülök vele szemben, s nézem, hogy ez az egyszerű szerkezet miképpen képes uralkodni egy olyan bonyolult szerkezet felett, mint az ember.
A barátom megállt a beszédben. Megbámult, hogy a szavai miféle hatást gyakorolnak rám. Aztán ügyetlen mozdulatokkal cigarettát vett elő, de nem gyújtotta meg, hanem csak az ajka közé tette, mintha meg akarná fékezni a száját ettől az önkínzó beszédtől.
Autók jöttek, vaskos fekete karavánként, hosszan dudáltak. Esküvői menet volt, a harmadik autóban fiatal nő ült egy fiatal férfi mellett. A nő szép volt, az egyszerű szépségek fajtájából. Minden kellemes volt benne, s ilyenkor érzi az ember, hogy a teremtésben a kevesek olyan luxusban részesülnek, melyért százak a rútság boldogtalanságával fizetnek.
Hosszan nevetett, élvezte, hogy aki látja, kívánja, s még a nap is tolakodón belebújt a ruhájába, megcsókolta formás mellét, hogy a ruha árnyékában ezzel a csókkal ki is múljék.
A barátomat figyeltem, aki hosszú hallgatásba merült. Éreztem megrendülését...
- Soha nem akartam megnősülni. Mert beleláttam a házasságába. Láttam, ahogy a férj és az asszony felöltözik a józan polgárság ünneplőruhájába, de mikor egymás előtt levetkőznek, ősemberré lesznek. Eleinte falják egymást, majd a jólakottság ellenséggé teszi ezeket a vadállatokat. Nem a házasság természetellenes, hanem az egyenlőség. A család falka, s ahol a nő falkavezérségre tör, az állatok kiszabadulnak a civilizáció csillogó gúnyája alól.
- Hiszen te... - mondtam csendes meglepetettséggel.
- És mégis férj lettem, akaratlanul és nemtörődöm módon – folytatta ügyet sem vetve a szavaimra.
Hallgattam a barátomat, nem tudom, hová akart elvezetni. Amit mondott, ma olyan divatos. Szavait nem tartottam nevetségesnek, inkább üresnek. A barátom arcába néztem. Eltűnődő arckifejezéssel ült, minden álarcát levetette.
- Te ismered Párizsnak ezt a részét. Itt minden megtörténhet. Éppen egy amolyan rossz házból jöttem ki. Közönnyel és unottan, mert rájöttem, hogy nincsenek a világnak valódi izgalmai, a titkos izgalmak pedig mára kispolgáribbak lettek annál is, ahogy a férj csalja a feleségét, ahogy a feleség kacérkodik a férj legjobb barátjával. Tehát így jöttem unalmas végtagok, üres tekintetek és aljas ösztönök forgatagából ki a napra... És akkor láttam meg Őt. Első látásra átlagos szépségnek tűnt, s ennél több időt nem is akartam vesztegetni rá. A csodálkozás egy pillanatát. És ennyi maradt belőle: a rövid szoknya alól előtűnő formás láb, a mell és a váll szép vonala, az arc gyermeki bája, de leginkább a haja vonzott legjobban, ez a sűrű és egzotikus zuhatag vöröses és sűrű barna hullámokkal, mely elütött a váll, a nyak és az arc fehérségétől. Bizsergetőbb pillanat volt, olyan, mint az első tavaszi napok puha frissessége Aztán jöttek újabbak: frissebb napok, nők, kispolgáriság. Egy hétig így éltem, majd egy nem túl kellemes ismerősöm felcsengetett, hogy hétvégén vidékre kirándulnának. Öten férünk be az autójába, s eleddig négyen vannak. Kelletlenül bólintottam a meghívására, bár úgy terveztem, hogy a hétvégén írok. Több héttel elmaradtam, ami miatt a kiadó napi rendszerességgel felcsengetett.
Talán emlékszel még a háború előtti Párizsra. Akkor minden zöld volt és virágos, ma pedig minden szürke és romos.
De akkor borongós áprilisi napnak indult, s ahogy Párizst elhagytuk, úgy süppedtem vissza a közönyömbe. Útitársaim egy házaspár és egy bimbózó szerelmespár voltak. Négyen nem voltak száz évesek. Felváltva veszekedtek és incselkedtek egymással, s én rettenetesen szenvedtem. Tudtam, ezeket az embereket a jövőben messze elkerülöm. A nők csinosak voltak, a férfiak pedig fölényesen jó megjelenésűek, s én nem szeretettem az ilyet. Nem vonzott a szép emberek társasága, noha csodáltam őket. Irigység nélkül, mert már akkor tudtam, a szépség nem feltétele a boldogságnak.
Tehát a házak eltűntek, maradtak a hosszú erdők, ligetes útszakaszok, a napfényt, párát, az ég tompa ragyogását, a szeleket mohón elnyelő mezők, melyek hasa felett az elégedettség tücsökzenéje zsongott.
Mikor megérkeztük, hirtelen magányos lettem. Olyan számkivetettség-érzés fogott el, melyet valóban a hajótörött érezhet.
- Maurice, ne lógasd az orrod! – mondta gyermeki butasággal az arcában az egyik fiatal lány.
Azt hiszem, Ivettnek hívták, s tényleg olyan volt, mint a neve, magas, vékony, egyszerű. Az arca szép volt, a bőre ragyogott, s a fekete szeme élénk volt. Aztán ismerősök tűntek fel, más párizsiak, akik mind idejöttek vidékre, hogy itt folytassák tovább unalmas életüket. És itt volt Ő.
Egy másik autóval érkezett, később megtudtam, egy nálánál két évvel idősebb lánnyal. Nem is emlékszem, hogy miképp, de egymás mellé szegődtünk a hegynek felfelé. Figyeltem minden mozdulatát, megszerettem a hangját, bámultam élénk és könnyed személyiségét. Egyszer megszólított. Nem érdeklődve, hanem inkább kényszerből. Csendesen érdeklődött a kilétem felől. Nem volt tolakodó, inkább szelíd, amolyan vidékiesen finom jelenség. Aztán elvesztettem, de mikor a felfelé vezető kaptató meredek lett, ismét magam mellett találtam.
- Monsieur, kérem segítsen, megfájdult a bokám!
Hagytam, hogy a vállamra tegye a karját. Így mentünk fel egymásra sem nézve.
Közben a hegy megváltozott. Olyan volt, mint valami koros hölgy. A lába formátlan, a dereka széles, a válla erős, a nyaka ráncos. De a hegy homloka sima volt, talán a napfény púderozta ilyenné a hegycsúcsot.
A lány, akit Adélnak hívtak, másképpen látta. Beszélgetni kezdtünk, mindenféle szellemi limlom között jártunk a szavainkkal. Mikor elhallgatott, megbámultam. Szép volt az álla és az orra, mely nem jellemző a francia nőkre. És rendkívül csinos volt, mely a francia nőkre a legjellemzőbb. S mikor újra szólt, a hangjába merültem. Megmerítkeztem ebbe a zsongó és lágy zenébe.
- Gyönyörű itt minden! Ha az ember az Isten képmása, akkor ez itt az Édené. Ez tökéletes – mutatott felfelé, a felhők kékjében feloldódó zöld mezők könnyed impressziójára, a kövek, a kis patak aranycsillogására. – Ez Isten stílusa! – mondta, s ahogy kibomlott a vörös haja, a táj ijesztőn együgyű lett mellette.
Majd rám nézett, s ennyit kérdezett:
- Maga nem így gondolja?
Nem így gondoltam, de bölcsebbnek tartottam semmit sem mondani. Addig unszolt, amíg el nem mondtam erről az egészről a véleményemet.
- Mást vallok erről. A napokon át robotoló hangya nem azt gondolja, hogy milyen selymes és zöld a fű. Egészen mást gondol, ha egyáltalán gondolkodik, s nem a tudatlan ösztön űzi. Akadályt lát benne, sövényt vagy dzsungelt, mely elpusztítja. De a puskavég elől iszkoló vad sem csodálkozik az ég kékjére, a nap ragyogására. Ellenkezőleg. Neki ezek ellenségek. Nem tudják a földi állatok, mikor gyilkolja meg őket valami az égből, mely les rájuk. Vagy a fű közül, honnan gyilkos ösztön percek óta figyeli. Táj és állat - díszletek és statiszták. Semmi több. Saját valóságuk értelmében ez félelmetes és visszataszító. Aki ezt a világot teremtette, nem esztéta volt. Inkább színpadi rendező fantázia nélkül...
Láttam rajta, hogy elkeserítették a szavaim. Másról kezdett beszélni.. Az autójukról, hogy fodrászként dolgozott, hogy rég járt Párizson kívül. Aztán felém nézett, csak megérinteni akarta a tekintetével az arcomat. Azt is egy pillanatra.
- Tehát nem hisz a szépségben?
- A szépséget mi teremtettük. Ahogy a tájakat, ruhákat, embereket is mi teremtjük. Nincs bennük semmi szép, a látásunk teszi azzá. Egy óra belső szerkezete nem szép, rugók és fogaskerekek kíméletlen szimmetriája az egész. Az aranykeret és a számlap hazudja az illúziót, az aranyműves igényessége. A szépnek látni akarás szokása. Ilyen a világ. Nincs benne semmi isteni. Az ember maga az isten, csak van öniróniája. Maga teremtette ezt a világot mint isteni képmás. Ez az ember stílusa.
Nem válaszolt. Némán folytattuk az utunkat, két idegen voltunk, melyben az egyike ostoba álmodozónak látta a másikát, Ő pedig fantáziátlan ürességnek engem.
Aztán a táj megváltozott, foltok és árnyak hullottak a magasból, s a következő hullám arannyá szédítette a mindenséget, a szél belefújta a lombokba a világ arany derűjét.
Éreztem a szorítását.
- Látja, itt van! – mondta lelkesedve.
- Kicsoda? – kérdezem zavartan.
Nem válaszol, szánakozón nézett rám.
- Ja úgy! Az Isten! – mondtam áttetsző iróniával.
- Ne beszéljen ilyen lekezelően!
Elhallgatunk.
Az ég szinte rászakad az oromra, színek és fények egymásba mosódnak, már semmi nem kék és zöld. Adélt néztem, s már nem is őt, hanem azt, amivé vált.
Váratlanul utolértek bennünket a többiek. Sokak jöttek fel lihegve, csatakos homlokkal, kellemetlen foltokkal a ruhájukon. A nő izgatóbbak lettek ettől, a férfiak visszataszítóbbak. És Adél eltűnt mellőlem. Körülöttem minden lármás lett, fejek, könyökök, nedves szájak, zuhogó hangok lármája. Aztán láttam Őt, ahogy ott áll a hegyen, de csak egy apró pont volt a nap alatt.
Soha nem éreztem ilyet.
Az elérhetetlenség bódulata volt. Úgy éreztem, hogy én, egy átlagos és kellemetlen fráter nem ronthatok meg egy ilyen szépséget azzal, hogy magamhoz láncolom. Elkerültem a társaságát. Lopva néztem vissza rá, egyedül, lehajtott fejjel botladozott a kavicsos úton. Tudtam, hogy hetekig fog fájni...
Hazafelé az autó ijesztőn dongott, az emberi nyűgöt vonszolta haza. És az én kavargó érzéseimet.
Nem tudtam a fejemből kiverni a látványát és a szavait. Utáltam a naivságot, de tőle más volt ez, a tisztaság aurája vette körül az egész lényét. Te tudod, hogy gyűlölöm a nagy szavakat, de Ő meghatározta mindazt, amit ezután gondoltam.

- Miért meséled mindezt? – kérdeztem ebben a poros kávéházi csendben.
Idegennek tűnt, hisz' egykor vidám fiú volt. De érdekelt az élete, mert mióta találkoztunk, s annak már jó húsz éve, nem tudtam semmit róla.
- Ha nem érdekel, nem folytatom – mondta zavartan.
- Ez nem a nőről szól, hanem rólad, s ezért érdekel.
Nem akartam beszélni, megzavarni, de ostobának gondoltam. Gimnazistaként eszes fiú volt, később kiváló ember lett, s megbecsült író. De most gyerekesnek hatott.
Rendeltem, ő pedig újra beszélni kezdett:
- Egyikünk sem felejti a háborút. Te hazaárulónak számítottál, hiszen a francia hadseregben teljesítettél szolgálatot, nekünk meg elveszett az önbecsülésünk.
Emlékszem, ahogy a németek beszorítottak, egy völgykatlanba, s még ma is látom a bombatölcséreket, ahogy vöröslött bennük a vérsáros föld, a leszakított végtagok tucatja, állat- és emberdög. Te ott voltál, neked nem kell magyarázom...
Összerezzent, ahogy az emlékezés elnémította. Majd újra beszélni kezdett.
- És a hegy újra megkísértett. Volt, hogy az ellenség felkergetett a csúcsra, s ott lőttek halomra bennünket. Akkor sem hittem Istenben, de a háborúban nyilvánvalóvá vált, hogy csak ember van, az isten, ördög, angyal csak a képzelgéseink változékonyságában létezik. És ilyenkor Adél jutott az eszembe. Ahogy ott állt a fényben, a hegyen, a hegycsúcs keskeny homlokán. Pedig annyi mindent elfelejtettem. Még a szülői házat is. Csak a kerítésre emlékszem. És a sárga falakra. De a lány a hegyen megkísértett. Gonosz látomásnak vallottam, mert életben tartott. Pedig a legtöbbek mihamarabb túl akartak lenni az életen, a halálon. Láttam még félbe vágott embert imádkozni, olyat, aki öntudatlanul beszélt nekem arról, hogy a láb csak nyűg, elvonja az embert a nemesebb dolgoktól. És saját vérébe fulladt meg. Ott rájöttem az emberi lényegre. A beteljesülés az, ami megöl. Aki túlélni vágyott, mind meghalt, s az is, aki halni... Nekem mindegy volt, egyforma távolságra álltam mindkettőtől. És itt vagyok. Élek...

Elhallgatott. Vizet kért a pincértől, mert a szája kiszáradt.
- Tudod, mi a nevetséges? Ő volt az, aki bebizonyította a tételt, melyet kitaláltam magamnak.
- Hogyan? – kérdeztem a bolondság felett érzett gúnyommal.
- Először meg kellett találnom. És ha megtaláltam, el kellett veszítsem... Persze, te hallgatsz. Zavart elméjűnek tartasz. De amit elmondok, azt neked is értened kell...

A messzibe elnézett. Innen nem lehetett látni Párizst, csak szűk utcákat, vörösen rikoltozó tűzfalakat. És az emberi szennyet. Nem nézett rám, de újra beszélni kezdett:
- November volt, a fák csupaszon álltak. Messze fel-felvillanó torkolattüzek villogtak, itt füst, korom, siketség. Emlékszem, ahogy a tisztek üvöltözték, hogy a tábori kórházat ürítsük ki. Akit nem tudtak megműteni aznap, az meghalt. Orvosok és nővérek haltak, parasztok és közönyös öregek. Állatok, egész hegyoldalak. A teherautók megteltek, ami nem fért fel, lovas kocsira rakták, a parasztoktól mindet rekvirálták. Aztán megkezdődött a bombázás. Egy akna eltalálta az iskolaépületet, mely megroggyant, eltűnt a füstben, majd mikor a füst eloszlott, csak a törmelékdombokat láttuk. Egy sátorban már csak egy orvos és néhány beteg volt. A gránát, ami becsapódott, lángra lobbantotta a vásznat, s a benne lévőket felgyújtotta. Az volt a haláltánc, a vászonba belecsavarodott emberek vonaglása. És csak eztán jött a gránáteső, robaj és gyilkosság. Mindenhol újabb becsapódások, mohó láng tombolt hosszan, volt, hogy tűzoszlop nyúlt fel a magasba, s szinte szürcsölte a forró levegőt. Egy tüzérségi akna egy fát gyökerestül tépett ki, egy másik kettészakított egy szekeret. A harmadik egy teherautót talált el úgy, hogy a robbanás felemelte az elejét, majd felfordította. Égett emberhús, dögbűz, és maró fekete szagokkal telt meg a levegő. És akkor láttam meg Őt. A kórházat a hegyoldalába telepítették, hogy jól látható legyen a kórházjellege. Mindenféle zászlók, tetőre rajzolt kereszt... A katonai csapatok tíz kilométerre lent voltak a faluban. Innen indultunk a kórház felszámolására.
Önkéntes nővér lehetett, a ruhája csupa vér volt. Nem az övé, azoké, akiket megmentett vagy elvesztett. Nem ismert meg azonnal, de mikor megragadtam a karját, hogy kivonszoljam ebből a tűzárból, akkor annyit mondott: „Igen, ismerlek".
Aztán találtunk egy bekötött fejű katonát, akit egy robbanás kirepített a sáros útra. A sár, víz és vér mentette meg az életét. Felnyaláboltam a földről, s már így menekültünk. Rogyadozó lábakkal, az életbemaradás fuldokló hörgéseivel. És akkor láttuk, hogy nem a völgy a biztonságos, hanem a hegy teteje, mert a völgyben lévő francia csapatokat a német légierő bombázni kezdte, míg a hegyoldalt a tüzérség lőtte. Ordítás, sikoltás, jajveszékelés és robbanás ágált fel egészen az oromig. Mikorra felértünk a hegy tetejére, a bekötözött fejű katona halott volt. És mikor hajnaltájt elcsendesedett a világ, a kelő nap fényénél eltemettük azt a szerencsétlent. Tele volt az ég a hajnal részvétlen pompájával.
A mi részvétünk pedig alig számított, a túlélő megy tovább, s minden maga mögött hagy.
Mikor vége lett a háborúnak, a szövetséges csapatok nagy lármával vonultak át Párizson, az országon. Az embereknek ebből is elegük lett. Kimentek a közeli erdőkbe, falvakba.
Emlékszem, mikor az autómmal kiértem a mi hegyünkhöz, tele volt idegenekkel. Mindenki a múltat kereste, de annyira senki, mint én. Öt év telt el, mikor újra ráleltem. Hosszan néztem, sietve jött át a kis patak feletti fahídon.
- Adél! – kiáltottam utána.
Mikor észrevett, szinte szoborrá merevedett. Ott állt sápadtan, s nem hitt a szemének.
- Maga? Újra maga? – ismételgette.
- Jöjjön, menjünk fel, látni szeretném újra Önt, ahogy ott áll, mint akkor rég...
- Engem keres, vagy egy képet? – kérdezett vissza.
- Mindkettőt. Nem választhatók el.
- Nem is tartoztak össze. Én nem vagyok képeslap a múltból.
- Nem az, de nekem mégis a legszebb emlékek hordozója.
- Ne túlozzon, Maurice! Vége a háborúnak, senki nem hisz az eszményekben.
- Most kell hinni bennük, hiszen nem maradt semmi. A fél világ romokban hever. Száz év is kevés...
- Öt év telt el, s nem keresett – mondta szomorúan.
- Öt év óta folyton magát keresem.
Megragadtam a kezét. Nem durván, de volt bennem akaratosság. Akartam őt, mert tökéletes volt. Jött velem, hosszan néztem a profilját. Olyan szép volt közelről, s olyan nyugtalanul bámult bele a világba. Aztán hirtelen kirántotta a kezét a kezemből.
- Nem akarok tovább menni!
- De hiszen erre vágytunk. Hogy a régi béke...
- Nem érti, hogy minden elveszett? Meghaltak a szüleim, a testvéreim. A házunkat szétbombázták, a két fivérem a fronton...
Nem sírt, csak a szavai váltak súlytalanná.
- Mi itt vagyunk. Megmaradtunk – bíztattam.
- A veszteségeink elviseléséhez egyikünk sem elég.
- Nekem nincs senkim, nem vesztettem semmit – mondtam, s olvasni akartam a tekintetében.
Ő is így tett, majd egykedvűen beszélni kezdett:
- Tudja, ha gyakrabban a tükörbe nézne, látná, hogy miként veszíti el önmagát. A háború nem ért véget. Mikor először láttam, olyan megnyerő volt. Egyetlen szavával sem értettem egyet. De szerelmes lettem. Nem a valóságos Maurice-ba, hanem abba, aki azon a délután velem volt. És amikor közönnyel eltemette azt a katonát, mindkettőnket vele temetett.
- Ezek csak frázisok – feleltem ingerülten.
- Önnek igen, mert nem érzi az én érzéseimet.
- Senki nem érezheti.
- De igen, Maurice. De ön nem tartozik az emberiséghez. A magafajta átrohan a világon, soha nem áll meg. Maga valami kísérleti teremtmény. Tehetséges, okos és bátor. Eszményi, több mint ember. És kevesebb is, mert nem érti meg az embereket. Én megálltam. Vagy az emberség nyomorékja lettem. Nincs szárnyaló képzeletem. Magának van. Tízezernyi eladott könyvével bizonyította. Nem tudok felmenni oda magával. Az elveszett, ami oda vinne kettőnket.
- Akkor már nem látom többet?
- De. Ha vége lesz a mi egyéni háborúinknak...
Hozzám lépett, megcsókolt, majd magamra hagyott.
Néztem, ahogy eltűnik. Nem vagyok érzelgős, de nem tudtam elindulni, mert... neked bevallhatom, könnyes lett a szemem. Nem miatta, magam miatt. Magamat sajnáltam, hogy örökké bolond vagy túlérzékeny nőkre találok. Vonzom ezeket...

A pincér váratlanul hozzánk lépett, s megkérdezte:
- Hozhatok még valamit az uraknak?
A barátom rendelt valamit, hosszan sorolta, míg én az újabb könyvébe belelapoztam. Állítólag a kutyának sem kell, másfajta emberek élnek már. Ekkor újra beszélni kezdett a barátom:
- Azt hittem, soha nem találkozom Adéllal ezután. Több mint tíz év telt el.
Mindkét hegyre visszautaztam évente négyszer-ötször. Volt, hogy többször. A hatvanas években jártunk, mikor újra megláttam. A haját levágatta, szürke hosszú kabátjában ismeretlennek tűnt. De Ő volt a még mindig szép arcával és alakjával, könnyed mozdulataival, óvatos lépteivel. Hisz' erre vártam! Görcsösen kapaszkodtam a padba, mégsem léptem hozzá. A kalapomat a homlokomba húztam, hogy ne lássa meg az arcomat. Egy pillanatra felém nézett, aztán sarkon fordult, s elment. Néhány évvel később jött egy levél, melyben Ő írt. Nagyon beteg volt, a halálos ágyán írta. A levél elkeveredett a többi közt, mert majd másfél évvel később olvastam. Még az is csoda volt, hogy végül eljutott hozzám...
Elővette a levelet az én barátom ott a kávéház teraszán, ahol most az autóforgalom alábbhagyott, csak néhány kopott munkás járt. És olvasni kezdte:

Drága Barátom! Mi háromszor vagy négyszer találkoztunk, de az élet egyik csodája, hogy így is összetartozunk. Akkor ott a hegyen Istenről beszéltem, a háborúban pedig hallgattál az istentelenségről. Nem kérted számon a hitemet, megmentettél, de szótlanságod érett és igaz vallomás volt. Az emberben hittél, akinek isteninek kell lennie. Én pedig azt az Istent kerestem, akinek emberibbnek kell lennie. Neked volt igazad. Itt, a földön mindenképpen. De hiszek abban, hogy vannak emberek, akik jobban összetartoznak, hiába is rendelt nekik másokat a sors. Hallottam rólad, hogy nős vagy, ráadásul másodjára, így nem kerestelek meg. Olvastam a regényeidet, újra láttalak bennük Téged. Nem akartam felbolygatni az életed. És talán nem is emlékezel már rám. Vagy csak halványan, hisz nem kerestél. Mikor legutóbb láttalak a hegyen, tudtam, hogy te vagy ott. Nem hívtál magadhoz, én pedig úgy tettem, mintha nem ismernélek fel. Pedig te voltál az. Semmit nem változtál. Azaz mégis. Jót tettek neked az évek. Vonzóbb lettél, férfiasabb. Tehát láttalak a feleségeddel is a Rue de ...-n. Írtak rólad az újságok, én pedig senki lettem az évek során.
Most mégis írok neked. Illetve most neked írok. Vannak gyermekeim, a sorsukat elrendeztem. A saját sorsomat pedig a Mindenható éppen most teszi. Kérni akartam tőled, hisz te már tekintélyes ember vagy, a szavad számít. Szeretnék olyan helyen nyugodni, ahol boldog voltam veled. A magasban, fent, ahol nem ér zaj, csak ég van és csend. Mindegy, hogy merre, csak hasonlítson... Temess ilyen helyre. Olyanra, ahol Veled voltam.

Adél

Összehajtotta a levelet, majd gondosan visszatette a tárcájába. Hallgattunk. Nem értettem, ő pedig nem akart magyarázkodni.
Közben az esküvői menet kijött a templomból. A boldogság kényes árnyalatai rajzottak fölöttük, mi pedig ott, ezen a teraszon szürkék és szánalomra méltók voltunk.
- És? – kérdeztem.
- Mire gondolsz?
- Mi történt a levél hatására? Teljesítetted a kérését?
Megkerestem a sírját, exumáltattam a holttestét. Aztán elvitettem egy dél-franciaországi kis faluba, ahol egy magas domb tetején van a temető. Ott temettem el.
- Miért mondtad el ezt nekem?
- Hogy megértsd az életet. Általában.
- Nem akarom érteni – válaszoltam.
- Ha nem, nem. Egy jót beszélgettünk.
- Te beszéltél – válaszoltam ismét kesernyésen.
- Akkor beszélj! Vagy mondd el a véleményed!
- Te vagy az író, én a hálátlanközönség. Majd legközelebb.
Magára hagytam. Tudtam, hogy messze jár, s talán, amikor velem szemben ült, a lelkének jobbik fele nem velem volt, hanem egy kis temetőben, ahol egyszerű kis sír ácsorgott magasabban, az emberi gyarlóságon mégis túl, magasan fölötte.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007