2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kettősverseny
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

A színházterem tele volt halvány és könnyen párolgó zsibongással.
A beszéd sűrű, nehéz zenéjét felkavarta a hangszerek csapongó lármája. A zenészek hangoltak, s a tenyerekben már ott duzzadt a kötelező taps moraja. De még pirosra festett női ajkak, fedetlen vállak, ékszerektől elnehezített kezek és ujjak, estélyik és fekete pantallók, nyakkendők, felöltők mohó kavargásával volt tele a terem.
Aztán a csillárok elhomályosultak, a hangszerek kihunytak, s az emberi beszédet taps váltotta fel.
Karmester lépett a színpadra. Kíváncsi tekintetek zuhogtak rá, s a nézőtér hirtelen olyan lett, mint levágott fejek sokasága a fotelek kiömlő, vérszínű kárpitján...Csak a zenekar felett égtek apró mécsesek, mint a halottak napján a sírokon...

A lány leemelte a válláról a hegedűt.
Még a mozdulatban is volt valami érzéki. Nem annak szánta a lány, de annak látta, aki vele szemben állt.
- Még egyszer a nevét... - mondta a férfi.
- Izabel...
- Izabel. Szép név. Illik a játékához. Csupa csengés, hangzatos vibrato.
- Köszönöm...
- Tudja mit? Játsszék még! Valamit... Amit szeret.
- Mindet szeretem, amit játszom.
- Akkor azt, amit jobban a többinél.
- Nincs olyan – felelte a lány.
A férfi tanácstalanul állt. Makacs, egyszerű lánynak tűnt előtte. Zavarbaejtőn fiatal volt, kész nő, de az arca és a tekintete egy kislányé.
Szerette a fiatalok játékát. Még az ügyetlenekét, a kiforratlanokét is. Csak a csapnivalóké bosszantotta. És az öregeké. Azokat gyűlölte. Üresnek, kimódoltnak, túlfényezettnek érezte mindet. Éjszakákon sokat gondolt arra, hogy magát az öregséget gyűlöli. Reggelente nézte a bőrét, s úgy érezte, hogy minden perc valamit elvesz tőle. Szinte maga előtt látta, ahogy a sejtjei elöregednek, lecserélődnek, hogy az újak satnyábbak, mert minden egyre satnyább, ahogy az idő átdöfi a napokat, s megsüti azokat a múló évek lángjainál. Nem szerette, hogy a halántékánál már őszül s a vonásai markánsabbak. Pedig sokan dicsérték. Mondták, hogy mennyire férfias, hogy a bölcsesség jele. Ezt mondogatták az unalmasok, az irigyek, a valódi öregek. Kedve lett volna kisietni a hallból a fürdőszobába, belebámulni a tükörbe. Egyszer megteszi, Isten úgyse, megteszi, belevágja a tükörbe a pezsgős poharát. De nem jutott el odáig. Csak a buborékokat bámulta a fényes tükör előtt, ahogy azok felfelé törtek, mint az emberek. Fölötte fény, előtte is, csak magát látta árnyékosnak, barázdáltnak, az idő őrülete hitvány lovagjának.
- Játssza Bachot! – mondta a lánynak, aki leeresztett hegedűvel és kézzel állt előtte.
Most jobban megfigyelte. Először a technikáját, a tartását. Később az arcát, s a lehunyt szem hirtelen Michelangelo Madonnáját juttatta eszébe. Kiismerhetetlenségében is tökéletes lett hirtelen ez az arc.
Néhány másodpercre kitekintett az ablakon. A kinti világ közönyösen meredt rá. Visszafordult. Ismét a lányt kezdte nézni.
Szépnek látta, ahogy dús, sötétbarna hajjal áll előtte, zöld szempárral, a szépségének tudatlanságával. Hibátlan bőrrel, mert amikor a lány becsukta az ajtót, megnézte a vállát, a hátát, a csigolyák gyöngysorát, mely érzékibb ékszer volt, mint bármilyen aranyból készült. Az Isten a legnagyobb ékszerész, ki a leghitványabb anyagot tökéletesre formázza. De csak húsz évre. Talán harmincra.
- Nagyon szeretném egyszer a Kettősverseny egyik szólamát. De csak a Largóból – felelte a lány halványan.
- Játssza a Largót! Talán beszállok – felelte a férfi, de üres frázis volt a szava.
A lány elmosolyodott. Imponált neki, hogy ez a szép férfi ott áll előtte, s őt hallgatja. A férfi, akihez olyan nehéz bejutni, hiszen az egész akadémia ott tolong, hogy a maestro fogadja egy-egy mesterkurzusán.

A ház széles volt, s a kert felett úgy emelkedett, mint egy hajó, mely a virágos park felett száll, repül nyugtalanul és tétován. Bent üres volt minden, s leginkább fehér. A tavaszi délutánok fehér derűje ömlött szét a szobákon.
A maestro leült a nappali egyik dús kanapéjába. A szemét behunyta, s nem engedett mást közel magához, csak a virágokat. Azok bódulata leszállt a szívére, mint valami súlyos átok.
A férfi felpattant, a lemezjátszóhoz ment, s feltette a Kettősverseny Largóját. A tiszta és nagyszerű muzsika beömlött a szobába, miközben az alkony felgyújtotta a falakat, rőt, esti fények hullottak szét. A férfi akkor eszmélt, mikor vége lett a zenének, s a lemezjátszó karja esetlenül hajbókolt a lemez felett.
A férfi felkelt, leemelte a lemezt, majd hosszan bámulta. Értékes, egyedi lemez volt. Amerikából. Nézte a csillogó bakelit között feszülő barázdákat. Itt volt elrejtve a Zene, az anyagba belemarva, a színtelen mechanikába elrejtve a világ és az élet összes színe. A maestro gondolkodás nélkül a sarokba vágta a lemezt, mely csattanva tört szét.
- Mi történt, kedvesem? – szólalt meg egy nő, a felesége az ajtóban.
Félszegen állt ott, mint aki most lépne ide először, ebbe a szentélybe, ahol minden kimódolt volt, díszlet, meggyőződés nélküli szépség. Hatalmas japáni vázák ácsorogtak a szalonban. Képek, mindenhol képek, alattuk fotelek és kerevetek, majd egy pamlag, újabb fotelek, dús sörényű virág, egy fehér zongora, felette sápadt pasztell.
- Csak ez az átkozott lemez... Kicsúszott a kezemből. Pedig értékes volt – magyarázkodott a férfi.
A nő lehajolt, felvette a lemez darabjait.
- A Bach... Ezt én is nagyon szerettem. Páratlan felvétel... - mondta sajnálkozva az asszony.
Kellemes jelenség volt ez a nő, ahogy ott állt. Egykor szépség. A nagy, mandulaformájú sötét szempár maradt meg régi önmagából, s a kedves vonások. A jóság az, ami túléli az embert.
- Semmi nem az, Márta. Semmi – mondta a férfi. - Voltak és lesznek is jobbak.
- Talán. Ez mégis az volt, aminél voltak és lesznek jobbak, de ugyanez sohasem. Sokszor hallgattad és hallgattuk.
- Márta, ne bölcselkedj. Majd megvásárolom, ha Amerikában járok. Vagy megrendelem. Sápadt vagy, dőlj le. Tudod, hogy hamar elfáradsz.
- Igen. Hamar elfáradok. Hamar eltörök. Mint ez a lemez – mondta a nő a lemez darabjait fogva.
A férfi gyengéden elkísérte a nőt, fel a szobájába. Majd átvette a lemez darabjait, e fekete szilánkokat. nem volt szíve kidobni. Letette az asztalra, ebbe a csupa fehérségbe a fekete roncsokat.

A Largo ezen a délután szebben szólt, mint ahogy a férfi valaha játszotta. Szebben, mint az első lemezfelvételeken, szebben, ahogy manapság játsszák. Meglepődött, hiszen a hegedű nem volt az a mágikus hangszer, melyekért milliókat fizetnek. És a lány is ismeretlen volt, túl fiatal, tapasztalatlan, szinte gyáva és kiforratlan. Zenéje nem Bach volt, de hát ki tudja, milyen az igazi Bach. Zene volt névtelenül, csiszolatlanul a zeneiség ősi méltóságában. De ehhez kellett a látvány. Kellett az ujjak márványszerű tökéletessége, a csukló és a kar szép formája, az arc finom révülete, a lehunyt szempár mágiája. Kellett az ablakon beáradó tavaszi napfény, a zöld, arany foltok az üvegen, a távoli kékség, a város elmosódott vonalai.
- Szépen játszott, Izabel.
- Igen? Ezt gondolja? – kérdezte a lány csodálkozva.
- Igen, ezt gondolom. Örülök, hogy itt járt. Várom a jövő héten, a kurzusomon.
A fiatal lány boldog volt. Esetlenül rakta vissza a tokjába a hegedűt, mellé a vonót. A férfi nézte a mozdulatokat, majd elfordult, vissza a város felé, a foltok és elmosódott vonalak közé.
- Akkor, maestro... Én elmegyek.
- Menjen csak, kisasszony! – felelte a férfi, s ahogy a lány elindult, a férfi megbámulta a formás lábat, a vékony derekat, a vállra omló haj remegését.
Néhány perccel később látta, ahogy az utcán végig siet, belevész a tömegbe. Aztán csönd, a semmi, csak a fák kukorékoltak vörös színeket az ég felé.

Este a felesége sokat és hosszan szenvedett. A betegség bűze, melyet asszony erős parfümökkel próbált elnyomni, most gonoszul kettőjük közé állt. A férfi magához emelte a nő megtört testét, lesietett vele a lépcsőn, s letette az egyik pamlagra. Pont oda, ahol délután beszéltek, s ahol a hosszú asztalon még mindig ott sötétlettek a Bach-lemez darabjai. A nő nézte az összetört bakelitdarabokat, recés, éles tőrök voltak. Eszébe jutott, hogy az ereket könnyen elvághatná velük, csak túl színpadias lenne a halálhoz.
Kintről az autó fényszórója bevilágított a nappaliba. A bokrok és a lombok a falakre vetültek, nagy fekete árnyékokká lettek. A nő zokogni kezdett. Nem a félelemtől, hanem azért, mert elveszni látta mindezt, a lombokat, bokrokat, zenét, szerelmet. Mintha a másik világ üzent volna neki.

A maestro kintről hallotta Izabel hangját, ahogy valakivel beszélget. Kedves volt, mint mindig. A hangja is szép volt, még a beszédjének is zenéje volt, alt hangú muzsikája. Ahogy a mozdulatainak.
A maestro figyelte, hogy játszik a lány. A hibáit mégsem javította, csak a lányt nézte, így a hibáit elnézte. Legközelebb már erénynek hallotta, újszerűnek, bátornak, a szokásostól eltérőnek. De így is ő volt a második legjobb tanítványa. Az első a felesége volt, ő tökéletes. Minden hangja megformált, szinte geometrikus. Akkor ebben hitt. Szép nő volt szép játékkal. Ez a lány más volt. Amolyan irracionális jelenség. Hiába keresett rajta hibát, nem talált, nőiességében tökéletes volt.
A feleségében annak idején, mikor megismerkedtek, többet is. Túl vékonynak tartotta, aprónak látta a mellét, s túl szomorúnak az arcát. Olyan volt, mint az október. De Izabel a május volt, telt, ragyogó, fényes. Vékony volt, arca a délszaki nőket idézte a mediterrán vonásaival, az alakja pedig görögös volt a tökéletes formáival. Csak dús keblében volt valami anyásan közép-európai.
És a férfi egy-két hét elteltével szenvedett amiatt, mikor Izabelről beszéltek, országos szépségnek tartották. Ha bejött a zeneakadémiára, róla suttogtak, s ha nem volt benn, a hiányát emlegették. Magáénak érezte e néhány hét után. Nemcsak egyszerre szeretett belé, hanem mindennap új szépséget talált benne.
A maestro nem volt vele kedves. Tudta, ha elveszíti azt a hűvös fölényt, amit a lány megtalálhatott benne, elpártol tőle. Ezért nem ment közel hozzá. nem érintette meg, szinte nem is nézett rá. Mértéktartón dicsérte, a hibákról tovább sem beszélt. Izabel pedig mindent úgy tett, ahogy a mester mondta.
A férfi néha leült a zongorához, a fejét lehajtva tartotta, de a zenében megtalálta a lányt, s bár nem hitt semmiféle túlvilágias tanításban, megijedt ettől az átlényegülésszerű játéktól, ahogy a zene testetlenné tesz mindent körülötte.
És mikor Izabel elment, a szoba szinte rátámadt a bútoraival, fehéren rikácsoló falaival.

Délután elvitte a feleségét a városba. Vett neki a legújabb divat szerinti ruhákat, tele volt optimizmussal, s az asszonyra mindez átragadt. Nevetett, hátravetette a fejét, úgy kacagott, forrón belekarolt a férjébe. Csak a szempár maradt szomorú. Mintha a halál költözött volna belé, hogy megmutassa, az elmúlás is szép, az elmúlás adja mindennek a szomorúság szépségét és a szépség szomorúságát.

Nyáron adták az első koncertet. Három hétig készültek Corellivel, majd Csajkovszkijt és Bruchot játszottak. A maestro választotta a darabokat, s a Bruch jól illett Izabelhez. A zene most sem olyan volt, ahogy Bruchot megszokták. Mert Izabel tavasszá nemesítette, májusi buja életörömmé szédítette ezt a zenét. A közönség fanyalgott, a kritika elismerte a fiatal művésznő tehetségét, de többet írt annak szépségéről, mint a zenéjéről.
A felesége a rádióból hallgatta meg a koncertet. Sápadtan hallgatta a zenét, s meglepte a lány játéka. Ő is játszotta a Bruch-fantáziát. Mikor a férje hazajött, elismeréssel beszélt arról a másikról, akivel annyi időt tölt a maestro. A férje szabadkozott, nem az ő pedagógiája teremtette a lányt, hanem fordítva történt, a lány teremtette meg az ő pedagógiáját.
- Majd azzal vádolnak, túl sokat engedtél neki.
- Mennyi a túl sok? - kérdezett vissza a férfi.
- Kevéssel több a szépségnél.
- Nem volt szép?
- Csak az volt. Szép játék. Ez töltött ki mindent.
- Ez a lényeg. Minek a filozófia? Minek az értelmezés? És kinek?
- Sokan vannak...
- Nem érdekelnek a sokak. A kevesek számítanak. Azok, akiknek fülük és szemük van a művészethez. Márta, csak egyetlen dolog számit. A szépség. Az örök és állandó. A jóság? Mindig mást jelent. Más a jósága a csavargónak, koldusnak, gazdagnak és nyárspolgárnak. Az igazságról nem is beszélve. Annyi ostobaságot összehordtak igazságról, társadalomról, nagyságról. Még a szerelemről is. Mondd, a mosónő szerelme mit számít? Vagy a koldusé. Szerelem az egyáltalán, mikor izzadságszagú emberek megkívánnak, követelnek és jól laknak? Ugyan. Az emberi lét kilenctized része állati. Ha egyáltalán életnek lehet nevezni...
Az asszony hallgatott. Nézte a férfit, s a szavai ellenére is szerette. Arra gondolt, hogy a szépség ideája is mennyit változik. És a férje nem a szépséget szerette, hanem a pillanat adta kielégülést. És ebben is van állati. De szerette, mert neki adta lányságát, s őt szolgálta asszonyi mivolta. És a művészete is ezen férfi előtt lett közönséges. Mert a régi pillanatok elvesztek, s az ilyen ember mindig keresi az újakat, az új kielégülést adókat. Az ösztönöket.
- Miért nem szólsz? Nincs véleményed? – kérdezte a mester.
- Van véleményem, de nem akarok beszélni. És nem is tudnám elmondani, amit mondani akarok. majd egyszer... Mikor lesz hozzá hangszerem. A szavaim nem elég jók. Talán, ha meghalok, akkor majd lesznek szavaim ehhez is. Az elsőknek és az utolsóknak súlyuk van.
- Ne mondj ilyet, kedvesem! Már megint csacsiságokat beszélsz – válaszolta a férfi, s magához ölelte a feleségét.
Meglepődött, mennyire gyenge, könnyű. Még egy kellemetlenebb őszi szél is fellökné.

Este kimentek a teraszra. Szép este volt. A nő a jelenre gondolt. A férfi is. Házastársak voltak, de másra gondoltak. A nő arról beszélt, hogy milyen jó, hogy kiültek. Mennyire szép a nyár, s mennyire meg kell becsülni minden napot.
A férfi másfele járt, s másfele vitte az asszonyt. Olaszországról beszélt neki. És Görögországról. Azt mondta, Görögország télen megszűnik létezni. Nincs értelme a görög télnek. Olyan, mint a húrok nélküli hegedű. A nő nem értett egyet, tudta, hogy az időt nem lehet felszeletelni, s egy-egy szeletet kidobni.
Mégis szép volt ez a nyárest. Márta boldog volt, bár nem nevetett, csak csillogó szemmel bámult a sötétbe, ahol tudta, hogy öreg fák ácsorognak, melybe minden este belehullanak a csillagok. És az arcát odatartotta az esti szélnek.

A maestro egy napon meghívta Izabelt ebédelni. Váratlanul jött a kérés, egyiküket sem találta felkészültnek. Mindketten zavarban voltak.
- Igen. Elmegyek. Szívesen – mondta a lány.
- Tényleg? Remek. Köszönöm.
- Én köszönöm, maestro. Nagyon megtisztelő.
- Különös, hogy régóta ismerjük egymást, közös koncertet adtunk, és soha nem volt köztünk semmi személyes – mondta a férfi, s meglepődött a saját szavain.
Másféle gondolatok jártak a fejében, mint amiket kimondott. Hiszen ebben a forró nyári napban a lány szépsége zavarba ejtőbb volt, ahogy lenge ruhájában előtte áll. A nap bearanyozta a bőrét. A férfi arra gondolt, hogy ilyenkor a fiatal lányok fürdőkbe járnak, s a júliusi napok tékozló szertelenséggel teszik a nőket vonzóvá. Izabel is más lett. Talán a nap miatt minden kerekebb, gömbölydedebbnek látszott rajta. Az ajka megduzzadt, jobban illett aranyló bőréhez, a szeme is tisztább, áttetszőbb lett, s aki látta, fájó sóvárgással nézte.
- Holnap elmegyek magáért.
- Holnap várni fogom...

Este az asszony rosszul lett. Hosszan hányt, aztán bort ivott, s ez megerősítette.
- Márta. Beviszlek a kórházba – mondta a férfi aggódva.
- Ne... Nem kell. Jól vagyok. Ez csak pillanatnyi rosszullét volt. Lesz még ilyen. És volt már rosszabb.
A férfi mintha megnyugodott volna. Nézte a feleségét, de csak szánalmat érzett iránta. Azt a szánalmat, mely nagyon közel áll a szeretethez. A megszokás szánalmát. Mikor fáj a szenvedés, de tehetetlenné tesz a viszolygás.
A nő kisétált vele a teraszra. Ez az est is szép volt.
- Mennyiszer voltunk itt boldogok – mondta az asszony, s szinte megsimogatta a sötétséget, melytől most félt.
- Most is azok vagyunk – válaszolta a maestro.
- Talán – felelte Márta, de tudta, hogy hazugság az egész.
- Márta, fontos vagy nekem.
- Nem jobban, mint a holnapi zenekari próbád...
- Ne mondj ilyet! Nem érdekel a zenekar, a próba, a koncert. Ha akarod, melletted maradok.
Az asszony ellépett a férje mellől. Még mindig a távolságokat nézte. Aztán visszafordult, s mosolyogva válaszolt:
- Ne mondj le miattam semmit! Ellenkezőleg. Velem is próbálnod kell. Manapság újra játszom.
A férfi meglepődött. Gyanakodva rázta a fejét. De az asszony lelkes volt, hirtelen valami erőtlen fény gyúlt fel az arcában, egy pillanatra méltóságot adott egész lényének:
- A Bachot. De Massanet Thaisából is. A Meditationt. Soha nem szerettem régen. Emlékszel? Azt mondtam, hogy szentimentális. Édes, buja, unalmas. És ma értem, hogy a szentimentalizmus az egyetlen, ami ha nem is köt össze, de embereket és dolgokat egymás mellett tart.
A férfi ellenkezőleg megrázta a fejét. Majd beletörődött. Hallgatott, várt.
- Bizonyára úgy van. Nem vitatkozom veled. Játssz, ha jól esik. Majd meghallgatlak...
- Majd... - mondta a nő önmagának, majd ismét a férjére mosolygott. - Kérlek, kísérj fel. Fáradt vagyok.
A férfi pedig megállt a folyosón, nézte, ahogy a felesége eltűnik a szobaajtó mögött.
Lement a nappaliba, észrevette a lemez darabjait. Felvette, majd az íróasztalára tette.

Izabel és a maestro másnap kiautóztak a várostól tizenhét kilométerre lévő patakhoz. Itt volt egy híd és egy rendezetlen park. Kevesen ismerték ezt a helyet. Szeles volt az idő, de napfényes is.
Sétáltak, fecsegtek mindenféle semmiségről. Aztán megálltak, nézték a tájat, a szél erősebb lett, a nap szikrázóbb.
- Jó itt – mondta Izabel elismerőn.
- Jó a közelsége – válaszolta a férfi.
- Köszönöm, hogy elhozott ide. Nagyon szép. És csendes. Háborítatlan. Csak az idő különös. Még nyár van.
- Izabel, szeretném megcsókolni – mondta a férfi, s egészen a lányhoz lépett.
Izabel nem érzett zavart, mert nem feltételezte a férfiről, hogy ezért hívta ide, ösztönösen érezte, ráadásul akarta, hogy ez megtörténjék. De belül tiltakozott ellene egy régi emlék, a régi szavak intése. A neveltetése.
- Kérem, engedje! – mondta a férfi csendesen és megnyerőn.
A szerelem mindig első, csak a nők változnak. Ezt gondolta, így érzett.
A lány elfordult, a férfi pedig leengedett kézzel állt mögötte. Sokféleképpen érzett. Szégyellte, amit tett. De nem tudott ellenállni annak, amit látott. Ennek a finom tarkónak, a dús hajnak, a vonalak különös rajzának. A fiatalság utáni nyújtózkodásának.
Izabel reszketni kezdett. Nem tudta elutasítani azt, akinek a nevétől is boldog lett. Nem földi tiszteletet érzett. És biztonságot talált a férfiben. Nem szerelmet érzett, hanem felszabadulást. Reszketni kezdett.
Visszafordult, s meglepte, hogy az, akit csodált, most nem erős, hanem gyermekien kiszolgáltatott. És hirtelen ez vonzotta.

A csók kellemes volt. És édeskés, ahogy az első csókok. Mindketten bódultan álltak. Körülöttük az ég, a fű és a patak, alattuk csobogás, felettük a szél távoli harsonái. A férfi megölelte a nőt, s a csókok hirtelen megkomolyodtak, s meg is ijesztette őket.
- Ne haragudjék, Izabel. Ön megszédített. Olyasmit érzek, amit régen. Vagy talán még sohasem. Szerelmet érzek. A lénye iránt. Nem a muzsikájába, hanem mindabba, ami önt minden fölé emeli, amihez nekem közöm van.
Izabel először nem tudott mit válaszolni. Hebegett, kereste a szavakat. Aztán összeszedte minden erejét.
- Nem haragszom. Kívánom önt, a csókját, azt, hogy megölel. Nem helyes, de alig van olyasmi az életembe, amit szeretnék. És ez a csók most az volt. És ez a nap. Ez a híd, a vízpart, minden...
- Örülök, hogy így érez.
- Örülök, hogy ezt érezhettem. Csak nem tudom...
- Mit nem tud?
- Hogy van-e értelme.
- Nem kell, hogy értelme legyen.
- Akkor mi legyen? Mi lehet köztünk? Önnek felesége van. Híres művésznő. És szép. Önnek boldognak kell lennie mellette.
- Soha nem voltam vele olyan boldog, mint magával, Izabel. Sokat adott, de nem eleget. Márta csodálatos volt. Csak nem valóságos.
- Én sem vagyok az.
- De igen. Ön az. Álomszerű valóság. És valóságos álom.
- Ez szép. Nagyon szép. Csak butaság. Nem ön, a szándék teszi azzá. És az én erőtlenségem. Én ezeket a szavakat nem érdemlem meg.
- Ha olvasná az újságokat, Izabel, beláthatná, hogy az újságok ilyesmiket írnak önről.
- Talán csak ön miatt...
A férfi elengedte a füle mellett a nő válaszát. Megfogta a kezét, végigsimította a szép karját, majd megcsókolta a lány kézfejét.
- Izabel, ismeri a Háború és békét?
- Nem, alig van időm olvasásra. De moziban egyszer... Nem néztem végig. Nekem hosszú és unalmas az ilyen történet.
- Andrej herceg azt mondja magában, hogy mindent feláldozna a dicsőségért. Még a családját is. Mert a pillanat dicsősége mindenekfelett való. Az emberek szeretetéért, a tömegekéért. És most ezt érzem. Maga jelenti nekem azt, amit Tolsztoj az emberek szeretetének nevez. A dicsőségnek. Ön az én dicsőségem. Kitüntetésem, hogy érezhettem az ajkát.
A nőt kijózanították a szavak. Ha nem lettek volna, most bizonytalan lenne.
- Maestro, vissza kell indulnunk. Borzalmas, amit tettem. Nem ismerem a feleségét. Csak egyszer láttam. és nagyon régen hallottam játszani. Ő volt a példaképem. Most pedig ön lett. Egy ideált nem ölhetek meg egy másikért.
- Az ideáknak az a sorsuk, hogy egymást megöljék. Vagy legalább letaszítsák.
- Ne, kérem, ez már így visszataszító! Vigyen vissza! – mondta Izabel, s a férfi így tett.
Szótlanul mentek vissza a városba. Csak az autó motorja duruzsolt körülöttük. Az alkonyodó égbolt suta díszletként hatott felettük.

Egy hét után ismét találkoztak. Szavak nélkül. Harminc kilométernyire volt a várostól egy panzió. Izabel nem tiltakozott. Mikor beléptek ebbe a panzióba, mégis elbizonytalanodott. Ócska filmekben és rossz regényekben olvasni ilyet. Aztán hirtelen izgalmasnak találta. Álnevek, hazugságok, alattomos pillantások.
A lefüggönyözött szoba megrémítette. Odalépett, hogy elhúzza a függönyt. Hirtelen megtelt a szoba éggel, nappal, fákkal, élettel. Ettől megnyugodott. Engedte, hogy a férfi a megnyugvását kihasználja. Először borzalmasnak érezte a szerelmet, aztán a testét elöntötte az elégedettség langyos láza.
Csak másnap érezte szennyesnek magát. A város alvó szörnyetegként szuszogott körülöttük, s hajnal volt, amikor a férfi kitette néhány sarokkal a házától. Mikor egyedül maradt a hajnali utcában, akkor már nem félt. Valaki ráköszönt. Meglepetésében nem válaszolt. Diákszállásszerű lakásában szétdobálta a ruháit. És órákig ült a kádban. Nézte a bőrét, a testét. Aztán kilépett a kádból, s az a másik nő, aki a tükörből visszabámult, érzékien szép volt.

A szerelem folytatódott.
Napokkal később volt erejük ahhoz, hogy egymás szemébe nézzenek. Izabel óvatos volt, nem akarta, hogy bármi kitudódjon. Hallgatag lett, senkivel nem beszélt. A kérdések elől kitért, láthatatlanná vált. A férfi a próbákon szigorú volt vele, egy alkalommal meg is rótta.
Izabelt egyszer meglátták, hogy sír. Aznapra lemondta a próbát.
Ősz felé járt, mikor Izabel és Márta összetalálkoztak. A férje kísérte a nőt.
- Örülök, hogy megismerhetem – mondta Márta, s halványan elmosolyodott.
- Én is, asszonyom. Mindig csodáltam, ahogy játszik.
- A csodálat kölcsönös – mondta az asszony mosolyogva.
Nem volt gúny a hangjában, de a csodálat már semmit nem jelentett neki. Kellemetlen útitárs volt az életében. Mégis tetszett ez az ismeretlen játék, amit a rádióból hallott. Érzéki volt, de nem nyomasztó. Friss. Olyan, mint a fiatalság. A lány szépsége azonban meglepte. Nőként nem látott még ilyen szép lányt.
- Nem is tudom, hogy a szemnek vagy a fülnek ad-e többet – mondta, s kezet nyújtott a lánynak.
Az óvatosan megérintette az asszony kezét.
De Márta barátságosan nyújtott kezet, s a tekintete és az érintése őszinte és barátságos volt.
- Maradjon meg ilyennek. Ne higgyen a változásban! És ez nem tanács. A tanácsok kísértések, ne engedjen nekik – mondta, majd elindult a kijárat felé.
A férfivel találkozott még a tekintete, s Izabel elszégyellte magát.

A maestro egy késő délután arra ért haza, hogy hegedűszótól hangos a háza.
Mindig elégedetten nézett végig Mártával felépített otthonán, melyet hosszú és parkszerű udvar keretezett sok fával, jól gondozott bokrokkal, kis utakkal, a ház mögött egy szökőkúttal.
Lassan sétált fel a kövezett és korláttal szegélyezett kis úton, szerette ezt a látványt, de most sietősen ment be a házba, s a hallban egy fiatal nő állt háttal, Márta pedig szemben, s a Bach-koncertót hegedűszólamát játszották.
A férfi csendes indulattal nézte a jelenetet, majd amikor vége lett a zenének, elégedetlenül szólt:
- Mi folyik itt. Márta, mit csinálsz?
- Kedvesem, csak gyakorlok. Jobban vagyok, szeretnék játszani. Szeretnék, még egyszer fellépni.
A férfi elfordította a fejét, majd amikor a háttal álló lány megfordult, a férfi is megkönnyebült, hiszen nem Izabel volt a másik nő, hanem egy akadémista lány, aki hasonlított Izabelre, de kellemben messze elmaradt tőle. Csinos volt, amolyan kamaszszépség, de semmi több.
- Beteg vagy, Márta. Most ehhez nincs erőd.
Márta most nem figyelt a férjére, hanem a lányt kedves, de nyugtalanító mosollyal elküldte.
- Beteg vagyok, de nem vagyok még halott. Hallhattad. A betegség jót tesz az előadásnak.
- Lehet. De neked nem.
- Nekem is, hidd el. Kell a lelkemnek, hogy játsszam. Sokaknak. És veled. ismét veled. Szeretnek a zenészeid. Napjában több hívást is kapok.
- És mi lesz, ha rosszul leszel.
- Nem leszek rosszul. Tudom, még mire vagyok képes. Hidd el, kedvesem, a betegség inspirál, a zene pedig... Nézz rám. Jól vagyok. Megerősít. Elmúlnak a fájdalmaim.
- Én pedig aggódom. Ez a ház így már nem nyugodt. A zaj, a lárma, a mozgás elveszi a békéjét és a csendjét.
- Milyen lárma? Miféle zaj? Csak zene jött ide. Illetve ... tért vissza. Hát nem örülsz? Örülnöd kellene!
Márta sírva fakadt. A hangja kislányossává vált a zokogás rázkódásaitól, gyermekien nagy szeme megtelt a könnyek áttetsző páráival.
- Ha az új védenced nem veled, akkor velem próbált volna.
- Izabel? Itt?
- Igen. Ő kedves és megértő. Te pedig...
- Milyen vagyok én?
- Nem számít. Hagyj! Ha neked ez kell, hogy elvedd ezt az örömöt is tőlem, akkor...
És Márta olyan fájdalmasan kezdett sírni, hogy a férjét is meglepte.
Leült mellé, megérintette a nő vállát, de az elfordult.

Másnap a próbaterem folyosóján Izabel és a maestro összetalálkoztak. Szándékosan került sor erre a találkozásra.
- Megőrültél? Mártával akarsz együtt játszani? Melyőtök ötlete volt?
- Az enyém. Én akartam így. Én ajánlottam fel.
- Miért teszel ilyet?
- Mert a tartozásomból valamicskét törlesztenem kell.
- Nem tartozol semmivel.
- De igen, s ezt te jól tudod. A feleséged jó és kedves asszony. Én pedig gonosz vagyok.
- Nem vagy az, Izabel.
- Aki csal és hazudozik, az mi a te értékrendedben?
- Aki szeret és szerelmes, az nem bűnös.
Izabel elfordult, s hogy e kínos párbeszéd ne folytatódjék, gondoskodtak a zenekari tagok, akik megzavarták őket. Elzavarták őket egymástól, s negyedóra múlva már a férfi a karmesteri emelvényről láthatta Izabelt, aki a félhomályban sápadtan és lesütött szemmel állt.
Próbálták a Bruch-concertót, a Meditationt, majd a Hebridák és a Coriolanus nyitányt. Izabel a próba közepén elhagyta a termet. Mikor a maestro délben megtalálta, kisírt szemmel ült az öltözőben.
- Menjünk el, valahova! Felveszlek a parkon túl.
- Nem, nem akarom! – tiltakozott a lány.
- Nem kell elbújnunk. Sétálunk. Többet nem megyünk vissza abba a panzióba.
- Nem akarom, Paul, hogy ez tovább tartson. Gyilkosokká leszünk. A feleséged azért akar játszani, hogy legyőzzön engem. És téged is. Nem a teste, hanem... hanem a lelkével akar győzni.
- Miket beszélsz?
- Tudom, hogy ezért akarja a Bachot. Ez volt az első, amivel beérkezett. És te is játszottad vele.
- Akkor miért segítesz neki?
- Talán nem is neki segítek. Jobbára magamnak. Nem gyötör majd az az érzés, hogy bántottam. hagyom, hogy ő bántson. Hogy megalázzon. Ez az én elégtételem lesz. Nem mindig az veszít, aki vesztesnek látszik.
- Izabel, nem adjuk elő a Kettősversenyt.
- Paul, te tényleg vak vagy. Már kint vannak a plakátok. Záródarab a Largo. Márta így búcsúzik a pódiumtól.
- Beleavatkozott a programba?
- Paul, te is tudod, hogy a feleségedet mindenki szereti. Hallgatnak rá. Szívességet kért.
- Nem engedhetem. Letiltatom! Összeszedetem! – mondta a férfi, s nem düh volt benne, hanem elkeseredettség.
- Az beismerés lenne, Paul. És már késő. Mártát még egyszer mindenki látni akarja. Utoljára. És ha én tartozom neki ezzel, te is. És én is szeretem őt. Jó és emelkedett asszony.
A férfi elgondolkodott, majd Izabelhez menekült, hogy a lány ölelésében megnyugvásra leljen..

- Beszélnem kell róla – mondta a férfi, de a felesége határozottan állt, s így volt elutasító.
- Nem kell. Izabel ne jöjjön a mi házunkba. Mindenhol ott van, itt nem akarom.
- Miért gyűlölöd?
- Gyűlölnöm kellene?
- Nem, semmiképpen.
- Hát nem is gyűlölöm. Ő jó. Jobb, mint én vagyok. De gyengébb is.
- Márta, szeretném, ha megértenél.
- Értelek. Nem kell magyarázkodnod.
- Nem magyarázkodom. Ez nem egy kétes állapot.
- Minden az, Paul. Minden az, kedves maestro. Ma ő, holnap más. Ennek sohasem lesz vége. Te nemcsak művész vagy. Illetve nem zenész, hanem író vagy festő. Mindig keresed az új modelleket. Akik ihletet adnak. Nem múzsák ezek, azok megtisztítanának. Ezek bűnre csábítanak. Te nem tudsz ezek nélkül élni. Új színek, új rajzok, új hazugságok. Látod, kedvesem, a hangoknak nincs magánéletük. Ezért nem lettél igazi zenész, csak karmester. És abból is... De hagyjuk...
- Fejezd be, Márta. ha már meg akarsz alázni önmagam előtt.
- Dehogy, Paul! Nem akarlak – mondta az asszony kétségbeesetten, s a férjéhez rohant. – Nem bántani akarlak, csak felnyitni a szemed. Ne csak kifelé láss. Lásd önmagadat is. Szeretlek, s hiszem, hogy ez nem múlik el velem.
A nő olyan keservesen sírt, hogy szinte neki dőlt a férjének, erősen rázkódott a teste. A férfi átölelte feleségét, de egészen máshogy, mint néhány órával később Izabelt, akinek a testét csak egy félig lecsúszott hálóing takarta.

A reggel beáradt az ablakon.
Százezernyi apró porszem kavargott öntudatlanul a nap fénykörében. Végtelen csillagrendszerek szállhattak így felfoghatatlan távolságban. A férfi ezt nézte először, majd Izabel testét, mely a sárga lepedőn olyan volt, mint egy antik istennő márványszobra a homokos tengerparton.
Még mindig nem tudott betelni a látvánnyal, pedig ismerte Izabelt, a mellének tökéletes formáját, a vállát, izmos combját, e templomot, melyről azt gondolta, hogy egy ismeretlen szentség áldása.
Hosszú percek múltak el így, s boldognak érezte magát. Érezte, hogy az a közeli, a közös est nem az övé. Nem akart azzal törődni, ami lesz, ami formátlan a párolgó időben.

Még ősz volt, de az időjárás télre fordult. Nemcsak a háztetőket és a félholt fákat lepte a hó, hanem az autókat is.
A színházterem tele volt halvány és könnyen párolgó zsibongással.
A beszéd sűrű, nehéz zenéjét felkavarta a hangszerek csapongó lármája. A zenészek hangoltak, a tenyerekben már ott duzzadt a kötelező taps moraja, de még pirosra festett női ajkak, fedetlen vállak, ékszerektől elnehezített kezek és ujjak, estélyik és fekete pantallók, nyakkendők, felöltők mohó kavargásával volt tele a terem.
Aztán a csillárok elhomályosultak, a hangszerek kihunytak, s az emberi beszédet taps váltotta fel.
A Meditation első akkordjai fátyolosan és szépen szóltak, majd Isabel hegedűjátéka még tisztább volt, mint a próbákon. A maestro a lányt figyelte, aki most látszólag nem törődött vele. Mintha a zenének papnője lenne, mely minden tekintettől szűz akarna maradni. A közönség tapsa nyugtalan volt, de elismerő. Izabel elbizonytalanodott, majdnem el is botlott, ahogy levonult a pódiumról. A karmester nem tapsolta meg, csak hosszan nézett utána. Nélküle magányosnak érezte magát.
A két nyitány hatalmas erővel dübörgött végig. Beethoven kíméletlen volt, Mendelssohn pedig rideg, fölényes, szomorú. A közönség állva tapsolt, mást hallottak ki a zenéből, mint eddig. Magabiztos férfit láttak maguk előtt, aki nem irányít, hanem parancsol, a zene nem művészet volt, hanem fegyverzet,
Aztán Izabelt bevezette a maestro. A lány sápadt volt. Sötétkék ruhába öltözött át. A közönség az előbbi zene hatása alatt hangosan és érzéketlenül tapsolt. Többen összesúgtak, de a M
maestro nem láthatta a reflektoroktól. Aztán Márta jelent meg. Fekete ruhája és feltűzött haja mintha megfiatalította volna. Sápadt volt és légies. Izabel volt a magasabb, Márta mégis elhalványította a sötét ruhája ellenére is. Erősnek látszott, magabiztosnak a másik mellett, aki ijedten állt a színpadon, mint egy eltévedt kis állat.
A közönség hosszan üdvözölte, hatalmas csokor virágot tettek le elé. Kezet nyújtott Izabelnek, majd az első hegedűsnek, s várakozva megállt a pódiumon. A két nőt ovális reflektorfény választotta el egymástól.
Márta játszotta az első szólamot. Kimérten és sötéten. Izabel halk volt, s ekkor Márta szintén halkabban játszott, hogy a második szólam erőre kapjon. Izabelt meglepte, bár még mindig félt, hiszen a másik nő olyan karakteresen teremtette meg a szólamát, hogy minden hang megformált lett az ő párás, nyugtalan hangjai mellett.
És akkor megérezte, hogy a másik nő nem harcol vele. Engedte, hogy a másik szólam kiviruljon, olyan legyen, mint egy tavaszi lugas. Izabel Mártára nézett, s ő vissza rá. Hét perc zene alatt Izabel elszakadt mindentől, ami életének tizenkilenc éve alatt megtörtént. Mártát nézte, és megértette, hogy a nő leszámolt a jövővel. Minden hang, melyett újra megalkotott, az utolsóként szólt. Imádsággá vált a zenéje, hogy végig tudja játszani a koncertet. Márta erősítette Izabel játékát, Izabel pedig lassította Mártáét. A két hegedű egymásra talált. Oldás és kötés lett ez a fényes és halk zene.
Márta újra látta magát gyermekként, ahogy a háború alatt az apjával rohannak a bombázások elől. Az egyik utcafordulónál bombatalálat ért egy autót. A roncsok körülöttük szóródtak szét. Ekkor vesztette el az apját.
Izabel falusi lány volt, aki mindig a szekrény mögé bújt, ha az apja részegen hazajött. Egyszer a szeme láttára verte félholtra az anyját, majd összerugdosta  a nagyobbik bátyját.
Két élet versengett egymással a nyomorúság dicstelenségéért.
Néhány perc után Izabel észrevette, hogy Márta fárad. Egészen kimerült volt az arca, melyet a karmesteri pulpitusról nem lehetett látni.
Aztán Márta már nem tudta olyan magasra emelni a karját, a szólama majdnem elcsúszott. Izabel most újra a másik nőre nézett, akinek az arca szinte világított a sápadtságtól. Most Izabel játszott erőteljesebben, hogy magához emelje Márta szólamát. Az asszony erőt nyert ebből, s hálásan nézett a fiatal nőre. De Márta játéka egy perccel később még erőtlenebbé vált, ezért Izabel egészen közel lépett az asszonyhoz. Szinte összeért a testük. Egymásnak játszottak, s leginkább egymásért.
Mikor a mű végére értek, a tömeg hangosan tombolt. Sokan Márta nevét ismételték, mire Márta megölelte Izabelt. És ennyit súgott a fülébe:
- Egy férfi sohasem mondaná, hogy ön tisztább, mint amennyire szép. Csak egy nő.
A férfi gratulált mindkettejüknek, de Márta mögé állt. Izabelt elvakították a fényszórók, s már nem törődött a tapssal, a fényekkel. Sietve elindult a kijárat felé. Nem is hallotta, hogy a maestro mit kiált utána. Elindult a folyosón, végig. Aztán hallotta az ajtó nyílását, ahonnan a közönség hangjai felerősödve zúgtak felé. Majd az ajtó csapódott, és sietős léptek kopogásával telt meg a folyosó. Izabel hátrafordult, s a férfi futott felé.
- Izabel! Nem menj el!
Izabel futni kezdett. Nemcsak üresnek érezte magát, hanem könnyűnek is. Szinte repült a kijárat felé. A maestro az ajtó előtt érte utol.
- Mi ütött beléd?
- Engedj! Kérlek, engedj!
- Magyarázattal tartozol. Így nem mehetsz ki innen.
- Csak így mehetek ki innen. Még megvan a becsületem. ha maradok, az sem marad.
- Te akartál Mártával játszani.
- Nem... Nem, kedvesem. Érted akartam. És miattad is tettem. Csak Te nem érted, hogy mi zajlik körülötted, kik vesznek körül téged.
- Akkor magyarázd el, Izabel.
- Menj vissza, Paul. Kérlek, menj vissza! Neked most a feleséged mellett a helyed. Ő így végrendelkezett... A színpadon.
- Izabel. Téged akarlak – mondta a férfi, de Izabel kiszakította magát a férfi közelségéből. Futni kezdett, egészen a kijárathoz. Ott felszakította az ajtót. Hirtelen az arcába csapott a hideg levegő és az est. A férfi utána szaladt. Izabel leszaladt a lépcsőn, elért a járdához.
Az est... Milyen megnyugtató volt most a hidegsége! Ezt érezte.
Megfagytak a könnyek az arcán. Az utcai neonlámpák villództak felette, az utcai lámpák nyugtalanul lobogtak körülötte. Paul is leért a járdához, de Izabel akkor már visszataszítónak érezte az egészet. Ismét futni kezdett. Átszaladt az úttesten, a férfi utána.
Sötét autó rohant feléjük. A maestro akkor rémülten szembefordult az autóval. A fényszórói elvakították, de a sofőr félre kapta a kormányt, s Izabelnek rohant. A fiatal lány hirtelen eltűnt. A maestro csak egy kék villanást látott, ahogy a törékeny női test neki repül egy másik autónak. Azt csak sejthette, hogy a nő gerince abban a pillanatban eltört. A férfi a nőhöz futott, nézte néhány másodpercig a földön fekvő testet. Aztán magához húzta, de a tekintet, mely most rávetült, már homályosan láthatta őt. A száj félig nyitva volt, hang azonban nem jöhetett ki rajta. Még nyöszörgés sem.
A háttérben emberek kiabáltak, sűrűn gőzölgő leheletű emberek. Egy nő sikoltott, egy másik jajveszékelni kezdett. Több autó leállt. Valaki Paul felé kiáltott:
- Ne mozdítsa el a testet!
De a test akkor már élettelen volt, nem érzékelte a hideget, nem láthatta a fényeket, megszűntek a hangok. Csak kimeredt szempár maradt belőle, s a görcsös kapkodás levegő után is megszűnt. Egy perc alatt száznyi bámészkodó vette körül.
És mikor a férfi meglátta Mártát egy ismerős arcú férfire támaszkodva, ahogy szánakozón nézett rá, leengedte a testet, s futni kezdett. Valaki meg akarta állítani, de félrelökte.
Futott, míg levegővel bírta, aztán támolyogva elindult. Egy bár nyitott ajtója mögül ócska bárzene sikongott ki az utcára.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007