2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Asszonyi élet 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Április első napjában semmi bolondos nem volt.
Cifra önszerelemmel rohant végig a városokon át a reggeli fény, s a fák megittasodva lélegezték be a tavaszt.
Szilvia vidékre utazott, Castelfranco Venetóban talált nyugalomra. Itt a Via Muson bérelt lakást magának, s bár tudta, hogy fél évig tudja itt meghúzni magát, élvezni akarta a tavaszt és a nyarat.
A háború még nem érte el Itáliát, de a tereken már hangos szózatok hangzottak el a háború ellen és mellett, s az újságok arról harsogtak, hogy Olaszország kilépett a Hármas Szövetségből.
Röplapokat osztogattak, s a száznyi, összeverődött népség hangosan fortyogott a béke biztonságában a háborúért. Mások, az idősek morogva intették le a fiatalokat, akik csak az őrségváltáskor láttak puskát és szuronyt.
Ekkor találkozott újra Sciuttival.
Két fiatal nővel az oldalán sétált, s éppen a Giorgone-szobor előtt találkoztak. A férfi előre küldte a nőket, akik megbántottan álltak meg néhány méterre tőlük, fehér kesztyűs kezükben irigykedve forgatták a napernyőjüket.
- Sciutti, maga javíthatatlan és még udvariatlan is.
- Bárónő, senki nem vethet a szememre apró kis flörtöket.
- Ugyan, Vincenzo, maga most a hős itt ebben a kedves kisvárosban. Lejött ide a nagy Sciutti, hogy a nők szívét el-, a sznobok pénztárcáját pedig kirabolja.
- Sokkal egyszerűbb mindez, bárónő. Én csak a kis Sciutti vagyok, aki az életből kifacsarja annak édes levét. Ez nem bűn, főleg, ha a senkik pénztárcája bánja.
- Hogy ön a kicsi, azt csak ketten tudjuk, s én megőrzöm a titkát.
- És a másik titkommal mit kezd?
- A másik titka csak úgy marad titok, ha senkinek nem mondja el – felelte Szilvia könnyű mosollyal.
Közben a két lány közelebb jött, s az egyikük feléjük kiáltott:
- Vincenzo, venire! Non prendere in giro noi! Jöjjön, Vincenzo! Ne várakoztasson!
- Látja, Sciutti, a kalandorai kalandra éhesek. Menjen, kérem!
- Ugye, eljön, bárónő, a holnap esti koncertemre! Ígérje meg! Elküldök a címére.
- Kérem, ne keressen! Így ne.
- Akkor majd beengedik az utasításomra. De ott kell lennie.
- Ott leszek, csak ne hagyja azt a két hölgyet elsorvadni!
- Köszönöm, bárónő! – felelte Sciutti, s ügyetlen léptekkel visszabokázott a két nőhöz, akik hosszan és szenvelegve kárhoztatták az ifjú művészt, aki egy másik nő miatt őket elhanyagolja.

Szilviának aznap másik találkozója is volt. Giambatti gróffal találkozott a székesegyházból kijővén. Még Bécsből ismerte. Magas, őszülő, körszakállt viselő férfi volt, mint később kiderült, hatalmas vagyonnal. A gróf mégsem öltözött kirívón, de alakja, arca, a tekintete, sötét tónusú vonásai méltóságot adtak mindennek, ahol jelen volt.

A bécsi ház hatalmas volt, Szilvia először lépett be ide. Nem ismerték, s ő sem ismert senkit. Az öreg Ebeczkyvel jött, ez volt az egyetlen, mikor személyesen találkoztak. Akkor is csak egy félórányi időre.
A táncterem széles volt, a zenekar az erkélyen játszott, s a nyárest forróságot fújt be és a város fényeivel szórta tele a palotát.
A nők szépek voltak, a zene puha is izgató, a parfűmillat nehézkes.
- Contessa Bándy, engedje meg, hogy bemutassam Giambatti grófnak.
A gróf hosszan megnézte Szilviát. A tekintetébe a kétely apró redői gyűrődtek gyanakvássá.
- Az én Ebeczky barátom sokszor meghívott vendégségbe, s a kincseivel is mindig eldicsekedett. Soha nem volt a meglepetések embere. De most meglepett. Nem is a szépségével, hanem a létezésével.
- A nagybátyám talán azért rejtegetett, mert a kincsei közt én voltam a kevéssé az.
És a gróf felkérte a nőt táncolni. És még háromszor, ami illetlenségszámba ment. De az öreg Ebeczky félrevonta:
- Kérem, Szilvia, ne engedje túl közel a grófot. Most halt meg a felesége. Sérült ember éppen a jósága miatt. És Ön túl kellemes jelenség egy beteg szívnek.
- Mit kell tennem? Kérem, mondja meg, báró!
- Legyen az, ami valójában sohasem lesz. Bárónő. Viselkedjék így. Maradjon diszkrét, óvatos, s egy kis idő múlva vonuljon vissza.
Szilvia így tett. Ezután elutazott Salzburgba, majd onnan Svájcba. Csak négy hét után tért vissza. Giambatti gróf leveleit olvasatlanul elzárta a szekrénybe.

Keveset beszéltek, szavaikból annyi derült ki, hogy mindketten átmenetileg tartózkodnak ebben a kisvárosba, mely szép volt és nyugalmas, közel van Velence, a tenger, s a múlt olyan hosszú árnyakat vetett rájuk, melyek alatt mindketten meghúzhatták magukat. A gróf külön kiemelte a tartózkodik szót, mintha a városka és közte kölcsönös tartozás lenne, mintha az idő prédája lenne az ember, s az ember prédája a másik ember. Talán öt percig tarthatott a beszélgetésük, majd a báró hazavitette a nőt az autóján.
S mikor alkonyodott, Szilvia átöltözött. Mindig megbámulta magát, kereste azt az időt önmagán, amelyről a gróf beszélt, de még mindig fiatal volt, aki diadalmaskodik a múlton és a jelenen, s a jövő nem érdekli. Visszagondolt a két olasz nőre, akivel Sciutti flörtölt, és felmérte, hogy mennyivel szebb és kívánatosabb azoknál. Gyorsan felöltötte kedves ruháit, hogy még jobban megalázza azokat a nálánál fiatalabb és üresnek tetsző lányokat, akik a zongorista minden jó szaváért éveket áldoznának az életükből. Ez az az üresség, melyet nő és férfi megérzett ezen a délután, s melyet a tükör előtt álló harmadik nő egy gúnyos pillantással elintézett.

Kellemes tavaszestnek ígérkezett. A Teatro Accademico színházterme tele volt zsongással, majd pisszegéssel, végül tapssal. Aztán a zongora szólt fölényesen, csapongón, s mindenkit elbűvölt Sciutti. Csak Szilvia érezte, hogy a koncert neki szól, az egész virtuozitás férfiúi barbárság, ahol a zene hozta és vitte a szenvedélyt, a fölényességet, a test izzását. Szilvia nézte ezt a fiatalos hevületet, a fölötte trónoló arcot, a női tekintetekben megfürdő férfiúi önszerelmet. Neki is tetszett az, ami nem a férfié volt, a tehetség és magabiztosság, melyet a zene hozott el.
A szünetben váratlanul megjelent Giambatti gróf.
- Ön itt? Ezen a majomparádén?
- Hiába, gróf úr, ma alig van valami, ami nem a háborúról, gazdaságról szól.
- Háború ez is, lövészárkok, ellenségek, intrikák.
- De legalább senki nem halt meg.
- Nos, bárónő, sok élőt bent sem látni.
Szilvia elgondolkodott a gróf szavain. maga is ezt érezte. Bárhova ment, minden csak életnek látszott, de semmi nem volt az. És leginkább magában találta meg ezt a fajta meddőséget. A gróf szeme együttérzőn ragyogott. Közben a zenekar már hangolt, fojtott, nehéz hangfoszlányok párologtak az előtérben.
- Lassan visszautazom Bécsbe – mondta a gróf, s mintha válaszra várt volna.
Szilvia kissé oldalra fordult, s felnézett az égre.
- Látja, bárónő, ott hiába keresi.
- Mit?
- Amit mindenki.
- Semmit nem keresek. Csak kellemes ez az est. Itt minden est olyan különös. Édeskés. Íze van mindennek. Érzem a tengert, a kövek suttogását hallom. Jó itt. Nem vágyom Bécsbe.
- Bécs pedig várja magát. Tudja, kevesem, a pletyka gyilkos, már pedig ott bizonyos körök halálra ítélték önt. De velem...
- Mit számít ez már. Háború van. Kit érdeklek én Bécsben, mikor egész Európa... Ön inkább gyanús lehet most ott, gróf úr.
- Majd akkor, ha nekimegyünk a Monarchiának.
- Kérem, fáradjanak vissza a nézőtérre! Monsignore Sciutti zongoraestje folytatódik! – sistergett bele a levegőbe.
- Jó utat, uram. Vigyázzon magára! – mondta Szilvia, s a gróf meghajolt, majd kezet csókolt a nőnek.
A hatalmas ember most is méltóságos volt ebben az alázatos mozdulatban. A tekintete tele volt nyugtalansággal. Aztán egyszerre eltűnt a még nálánál is hatalmasabb autóban, s Szilvia visszasietett a koncertterembe.
De csak néhány percig bírta. Elfogta a nyugtalanság, hogy mit keres itt. A Sciutti-félékre vágyik. Vagy erre a nyugodt és szépséges olasz kisvárosra?
Nosztalgikus érzés öntötte el. A hazája háborúban áll, s ő gyilkosként menekül országról országra. Hirtelen felpattant és kiszaladt a színház elé. Gyalog elindult ebben a szép olasz estben. Az utcák fényesek voltak, többször is csendőröket látott, majd néhány koldust, később részegen tántorgó embert.
Egyszerre taxi állt meg mellette.
- Elvihetem, asszonyom?
- Igen, kérem. A Villa Chiminellihez.
- Igenis, asszonyom.
Mikor odaértek, a kapuhoz érkező cseléd ennyit mondott:
- A gróf úr meghagyta, hogy Bécsbe utazik. Már elhagyta a rezidenciát.

Május volt, a levegő tele izgatott várakozásokkal. A város megtelt zajjal, a levegő felforrósodott, ahogy a lelkek is. A Stazione di Castelfranco Venetón áthaladó vonatok újabb és újabb katonai szállítmányokat vittek. Többször ágyukat, lovakat, de legtöbbször utazófülkés vonatokban olasz katonákat.
Szilvia nem találkozott Sciuttival, csak egy névjegykártyát kapott tőle, melyen ez állt: „Isten Önnel!" De már senki nem beszélt koncertről, zenéről, irodalomról vagy művészetekről. A Mura Medioevalin is emberek vitatkoztak, valami szónok újsággal a kezében és pattogó beszéddel a háborúról és Olaszország nagy dicsőségéről papolt.
És május végén kitört a háború. 1915-öt írtak ekkor.

Sciutti üzenete után a gróf írt egy hosszú levelet, mely Tuniszon keresztül érkezett meg:

Tisztelt Bárónő!

Levelem – reményeim szerint – még elérik, megtalálják Önt. Azért írok, s nem kis kockázatot vállalok, hogy felkészítsem arra, önnek el kell hagynia Itáliát. Ott háború lesz, nyomor, pusztulás, halál. Ilyen időkben nincsenek szerencsések vagy hősök. Mindenki, akiben lélek van, megaláztatik. Ne legyenek hiú ábrándjai! Olaszország mostanság nem erős. Ön pedig nem olasz állampolgár. S bár gyenge, Ön ott ellenség. Én Párizsba utazom. Ha teheti, kövessen, s megoltalmazon annak ellenére is, hogy osztrák vagy magyar útlevéllel bír. A Monarchia állampolgárait internálják, de még itt a legbiztosabb, mert itt még van befolyásom az események alakulására.

Szilvia azonban maradt. Nem reménykedett semmiben, csak élte a napjait. A városból eltűntek a fiatal férfiak, csak az éttermekben és kávézókban vitatkoztak öregek. És a kocsmákban.

1915 szeptemberére Szilviának minden pénze elfogyott. Elhatározta, hogy dél felé indul, ahol még nincs háború, s Románián keresztül Magyarországra utazik.
A vasútállomás megtelt vaskos, szürke füsttel, ahogy a vonat megállt a peron mellett, amit katonák és rendőrök zártak el kordonokkal.
Az ég leszakadt, szürke deszkái sápadt és romlott fényükkel belezuhantak az állomás rideg, acélvilágába.
Hangos füttyszó után, felnyitották a vagonok belsejét, melyekből sötét ruhás emberek nyersfából ácsolt, keskeny koporsókat emeltek azokra a kocsikra, melyeken bőröndöket és málhákat szoktak vinni.
A tömeg az ajtókban, mint piszkos rovarhad, felmordult, s megindult a katonák felé. Azok most szembe fordultak a tömeggel, s visszalökdösték egészen az ajtókig.
Közben a peron széle megtelt koporsókkal, kegyetlen szimmetriájú faládák tömegével, melyek olyannak tűntek fentről, talán az Isten szemében, mintha tabletták sokasága lenne, melyek a föld mohó fájdalmát fogják csillapítani.
A pályaudvar szikár acélfalai megfeszültek kiabálás, jajveszékelés, parancsszó és a vagonajtók dörrenéseinek sötét gőzeitől.
Egy kisgyermek szorongott a tömeg közt, s tudta, sokan vannak a fajtájából, koporsót találó friss árvák.
A város megtelt idegen emberekkel, messziről jövőkkel, mert tudták, itt lehet a halottat átvenni.
A kisgyermek már tudta, hogy a vaskos dörrenéssel zuhanó koporsók egyikében van az édesapja. De úgy hitte, hogy még ott is jólfésült, tiszta egyenruhában, kitüntetések közt fekszik, mint a hősök. Nem sejthette, hogy zsákokba varrt, vastag ágakkal a láda aljához szögelt húsdarabok vannak a koporsók mélyén. Vagy még az sem, csak ruha, csont, fa és kő. A háborús kegyelet küldeményei.
A gyermek a háborús árvák közé való volt, az anyja tífuszban halt meg, ő pedig megszökött a faluból, mert az ottani jótékonyság szolgasors volt, az is vérrel és verítékkel felszentelt.
A várakozóba tették le a koporsókat, s mikor nem fértek, az egyazon helyről jövőket egymásra.
A kisgyermek hallotta az apja nevét, valaki kétszer is hozzátartozó után kiáltott. Olyan szörnyű volt most, mintha a tanító az apját a táblához hívná felelésre. Olyan hűvös volt, ahogy belezendült a hang a pályaudvar acélkupolája alatt.
Elindult, de a tömeg a peronhoz bilincselte. És már más nevet is kiabáltak, sokszor többet is egyszerre.
Rendezetlen ruhája, piszkossága miatt egyszerű koldusnak nézték, így ügyet sem vetettek rá. Ő pedig koldusnak hitte magát, s bár másodnapja nem evett, olyasvalakit jött koldulni, aki gondoskodást, de legalább reményt adhat neki.
- Menj hátra, kölyök! – szólt valaki felé.
Nem törődött vele, de már nem tolakodott előre.
Valaki ráncigálni kezdte, érezte, hogy egy felnőttkéz megragadja a ruháját, s úgy rángatja hátrafelé. Szótöredékek röpködtek a levegőbe, otromba sértések.
Ezért hagyta magát, mint az, aki fuldokol a tenger közepén, s végül feladja, mert nincs miért küzdenie. Így hagyta, hogy elnyeljék az emberhullámok: karok, a ruhák susogása, szavak monoton zúgása.
- Te mit keresel itt? – hallotta maga mögül.
Egy csendőr állt mögötte, s gyanakodva nézte.
- Az apám... - mondta, de cserbenhagyták a szavak.
Nem mondhatta, hogy meghalt, mert azt olyan nehéz kimondani. Hátha a szavak miatt hal meg valaki. Vagy a gondolat miatt, mert a gondolat ölni képes. És akkor vége szakadt a varázslatnak, mely bárkit képes megtartani egy kisgyermek valóságában, mely sokkal gazdagabb, mint ez a világ az állomásaival, koporsóival, szürke csomókban álló embereivel, a harcmezőkkel, éggel, földdel, tengerrel, a szűk utcák és katedrálisok szürke látomásaival.
A kisgyermek leült a sarokba, majd csendesen zokogni kezdett, de ha hangosan tette volna, akkor sem hallják meg. Szilvia azonban észrevette a gyermeket, s lehajolt hozzá.
- Miért sírsz, kisfiú. És mi a neved?
- Alberto. Alberto vagyok. És sírok, mert mi mást tehetnék. Látja, hölgyem azt a sok koporsót. Valamelyikben az apám van. És már senkim sincs.
A kisfiú beszélt, sírós hangon énekelte a szavakat, és a nő úgy érezte, hogy vannak nálánál szerencsétlenebbek, szánandóbbak.
- És most hova mégy?
- Nincs nekem hova, hölgyem. Ha innen kizavarnak, majd alszom az utcán. Vagy a parkban, a vár alatt, bárhol.
- Hány éves vagy, Alberto? – kérdezte az asszony, hogy megnyugtassa a gyermeket.
- Tizenegy leszek decemberben. Bár lennék több, s akkor mehetnék harcolni.
- Van nekem egy lakásom, gyere oda, Alberto. Néhány napra még meghúzhatjuk magunkat.
- És mi lesz az apámmal? – kérdezte könnyes szemmel a gyermek.
- Az apáddal? Az apád hős volt. Tisztességes ember. Az állam gondoskodik róla. Együtt megkeressük, s meg fogjuk tudni, mikor temetik.
És a nő kézen fogta a gyermeket, s elindultak a belső udvarhoz, ahol a halottakat szétválogatták. Akikért nem jöttek, azokat felrakták egy teherautóra. Aztán újabb vonat érkezett délről is, északról is. A jajveszékelő emberek és a sok száznyi bámészkodó között a nő és a gyermek elvesztették egymást. Sikoltozó nők vágtak közéjük, majd a csendőrök lökdösték vissza az újságírókat.
Szilvia zavartan kapkodta a fejét, de nem látta a kisfiút, csak a szürkén hullámzó tömeget, mely hirtelen olyan lett, mint az ég. Szürke, részvéttelen és goromba.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007