2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Szerelem
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Nyár volt, mikor először láttam.
Egész lényében végletesnek tettszett előttem, hiszen a haja fekete, a bőre, de még a ruhája is fehér volt. Olyan volt, mint egy angyal. A hangulata hol derűs volt, s akkor hadarta a szavakat kislányos lelkesedéssel, máskor borús volt a tekintete, s hosszan hallgatott.
Szerettem megvárni a házuk előtt, s még ott is mindig elkésett. Mégsem haragudtam rá. Míg vártam, bámultam a szomszéd kertben az elhanyatló rózsákat, a szőnyegporoló otromba árnyékát, a kerítésen felfutó repkény búja cifraságát.
Aztán megjött, s rögvest meghatározta, hogy miféle hétköznapi dolgokat kell elintéznie. Hozzátette, ha nem akarok vele jönni, nem muszáj. De muszáj volt vele mennem, hiszen akkor soha nem láthattam volna.
Egy őszi napon vallottam be, hogy szeretem, s ő akkor olyan halkan válaszolt, hogy nem értettem a szavát.
Mindig tudtam, hogy a szeretete merőben gyakorlatias, nem is volt szerelem, inkább a megszokás kedves közönye.
Kapcsolatunkban továbbra is végletes maradt.
Egyszer lelkes volt, s akkor nagyvonalúvá vált. Máskor a szótlanságba csüggedt riadtsága bosszantott. Túl idős volt hozzám, hiszen egykorúak voltunk. És túl fiatal volt a lelke, hiszen sok évvel később sem tudta, mi a szerelem. Megjegyzem, negyedszázaddal később is a nagy szerelemre vár, mely létezik, csak ő nem ismeri fel. Ezt onnan tudom, hogy ismerem. Nem kellett látnom, hogy ezt tudjam.
Egy napon, tél volt, azt mondta:
- Szeretlek!
Hitetlenkedve hallgattam. Különösen azért, mert ennek a szónak a kimondása egy pillanatig tartott, s olyan hirtelen és nem várt fordulat volt a kapcsolatunkban, hogy hitetlenkedve sétáltam vele, s még magam győzködtem, hogy valóban elhangzott.
Nem válaszoltam, ő sem szólt. A részéről a kapcsolatunk mibenléte kimondatott. Természetesen gyakorta megcsókoltam. Többnyire nem ellenkezett, elfogadta, eltűrte, elviselte. E három érzések egyikével fogadta a közeledésemet.
Mikor bemutatott az édesapjának, kicsit szégyenkezett is. Elsősorban miattam, másodjára maga miatt, hiszen félt az apja előtt nőnek mutatkozni. Az édesanyja előtt azt éreztem, hogy velem akar elégtételt venni az anyjával lefolytatott szóváltásaik miatt.
Ekkor elhatároztam, hogy elhagyom. Másnap találkoztunk. Ragyogott a téli tájban. A havas háztetők és utcák fehéren izzottak, a téli napfény szinte remegett a levegőben. De ahogy megláttam, a táj ócska díszletté satnyult. Olyan lett egyszerre, mint egy agyongyötört és elhasznált színházi háttér egy ezerszer játszott operettben.
Beültünk egy étterembe. Süteményt rendelt, de csak döfködte, lökdöste, talpra állította, majd újra feldöntötte.
- Nem ízlik?
- Nem tudom, nem ettem bele.
- Miért nem?
- Nem tudom. Mert nem hiszem, hogy ízleni fog – válaszolta, s hosszan a szemembe nézett
Akkor értettem meg, hogy a tányérján lévő sütemény én vagyok. Lökdöste, kacérkodott vele, felemelte, majd visszalökte. Ösztönei tiltakoztak ellene és ellenem.
Karácsony lett.
Valami történt vele. Kedves lett, együttérző. És nagyvonalú. Hirtelen költeni kezdett rám, megfosztott a szerepemtől. Ez zavart, s én is komolyabban költeni kezdtem rá. Nem fogadta el. Majd hosszú unszolásomra mégis beleegyezett, hogy utoljára vehetek neki ilyen sok dolgot.
Soha nem fogom elfelejteni, mikor vettem neki egy kutyaméretű plüsskutyát. Lelógó fülekkel, bágyadt unalommal nézett üveges szemével.
Mikor odaadtam, fanyalogva fogadta. Moziba mentünk. Ő a filmet nézte, a kutya látszólag engem, én pedig Őt. Néztem az arcát az egész film alatt. Egyszerre odasúgta:
- Ne nézz!
Mindezt kedvesen, szelíden, azzal a nőiességgel, melyen még ott van a gyermeki báj fűszere és édessége.
Nem tudtam haragudni rá.
Kint közölte velem, hogy ne kísérjem haza. Némi sértettséggel beleegyeztem az érvei meghallgatása után a javaslatába, mely nem javaslat volt, hanem undor. Hosszan néztem, ahogy megy haza, s olyan kedvesen ölelte magához a kutyust, hogy ellágyultam. És leginkább elgyávultam.
Otthon az üres szobák megvetően huhogtak rám, minden az ellenségem volt. A bútorok szórakoztak rajtam, az ablakok széles festményekként lobogtak felettem a korán jövő est színeivel, hogy megmutassák, mennyire magányos vagyok. Csak a könyvek néztek rám komor együttérzéssel. A kedves könyveim, hűséges, ezerszer megcsalt barátaim, eldobott rokonaim.
Napokig olvastam, nem akartam rá gondolni.
Aztán eljött hozzám. Nem szerelmesen, hanem a megszokás együgyűségével. Hosszan néztem, s rám tört az érzés, hogy mi lenne velem nélküle. Soha nem láttam olyan szépséget azóta sem, mint amilyen ő volt. A tárgyaknak miatta volt értelmük. És az életemnek is.
Emlékszem, két évre rá együtt szaladgáltunk egy kertben. Én őt kergettem, ő pedig félig játékosan, félig komolyan elbújt előlem. Nyár volt akkor.
A levegő súlyos volt, élénk színektől terhes. A lugas tele volt kényeskedő virágokkal, a fák apró sóhajokkal viselték terhüket.
Hosszú percek teltek el. Úgy éreztem, hogy a nagy rózsabokor mögött tűnt el, ahonnan már sehova nem vezet az út. Óvatosan szólongattam, jeleztem neki, tudom, hogy hol van. Kértem, jöjjön elő. Féltettem, várakoztam, csendesen becézgettem nehogy megszúrja magát. De a bokor rezzenéstelenül szórta felém csúfondáros vörös színeit. Odaléptem. Félrehajtottam a rózsaágat. De mögötte csak a fal volt és az ég. A nagy és tündöklő ég a végtelenséggel.
Soha többet nem láttam Őt.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007