2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Asszonyi élet 7.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Tél.
Párizs ködbeborult, a Szajna és az összefolyt egyetlen hatalmas szürkeségbe. Csak a régi franciskán templomok és a katedrálisok tornyai villogtak messziről, mint hatalmas égi kaszák sárga, vörös és bíbor színekké vagdosták alkonyatkor az eget.
Léon decemberben került először kórházba.
A mentőautó, amely vitte, majdnem megölte a férfit, mikor összeütközött egy nagytestű, potrohos autóval. Szilvia ölébe vette a férfi fejét, s úgy imádkozott. Maga is meglepődött, hogy az Isten nevét említi.
Aztán a férfi magához tért, egy másik autóba tették, s úgy vitték el a kórházig.
Hirtelen minden fényes volt, és minden embertelenül idegen. Halálra váró tekintetek futottak el a nő előtt, öregeket toltak ki és be kórtermekbe, műtőkbe. Olyan volt ez a hatalmas gépezet, emberfeletti önzésével, mint egy modernkori istenség. Magányos pap állt a folyosó túlsó végében, de itt az orvos volt a szent. Valaki éppen hálálkodott:
- Köszönöm, köszönöm Önnek, doktor úr...
Szilvia hirtelen elszégyellte magát, hogy a legrosszabbra gondolt, s rögvest olyasvalakihez könyörgött, akinek a létezésében nem hitt. És ahogy kinézett a város fénylő villódzására, elhessegette magától a gondolat, hogy ezen a világon túl más is létezhet.
Azonban Léonnak rohama támadt estére. Újabb és végeérhetetlenül hosszúnak tetsző. Az őrület már a testet is emészteni kezdte, s ekkor Szilvia kétségbeesett. A férfi ordított, majd amikor elnémult, hidegrázás gyötörte. A nyála az arcára kenődött, a szeme kidagadt. Lekötötték, majd betolták egy szobába.
Az asszony itámolygott a kórházból, s ahogy ment a ritkás hóesésben, betért egy templomba. Olyan kézenfekvőnek hitte, hogy az Istent a tenyerébe veszi, s imára kulcsolt kezével a szívéhez emeli, mint az evést vagy a lélegzetvételt.
- Istenem, ne engedd meghalni. Fiatal, szép és jó. És szeret téged. Rossz, hűtlen gyermekként, de te azoknak bocsátasz meg legelőbb.
Aztán elhallgatott. Elfogytak a szavai, s nem is értette, hogy mivel érdemelte ki ennek a szép és okos, s nálánál fiatalabb férfi szerelmét.
Elindult a kijárathoz. Hirtelen megszédült, alig tudta megtartani magát, hogy el ne essék. Kissé megnyugodott, hogy jól imádkozott, mert az Isten elvette tőle az erejét. Egy másfajta istenség nézett itt rá, a koldusisten, a megkínzott Isten, a sírdogáló Isten.
Középkorú pap lépett hozzá.
- Rosszul van? – kérdezte.
- Csak pillanatnyi gyengeség – válaszolta az asszony.
- Egészen sápadt! Kérem, üljön ide le...
A pap belekarol a nőbe, s gyengéden a padhoz vezette.
- Ide... Ide...
Percek teltek el, mire Szilvia felocsúdott a gyengeségéből.
- Hívjak önnek egy taxit?
- Nem, köszönöm – válaszolt a nő. – Csak néhány perc...
- Annyi elég az üdvözüléshez is – mosolygott a férfi, s megigazította a gallérját. – Beszéljen kérem. Én hiszek abban, hogy itt meghallgatásra talál.
- És megsegítésre is?
- Igen, arra is.
- Hosszú az, amit mondanék. És az ön idejét nem üres asszonyi fecsegésre mérték ki.
- Az én időm, most az öné. Holnap a bűnbánóké, a holnapután a halottaké.
Szilviára rátört az érzés, hogy ebben a szikár, nyugtalan tekintetű, mégis szelíd emberben bíznia kell. Felnézett az oltárra, s a hatalmas feszület a sűrű és gomolygó homályból olyan biztosan ragyogott elő, mint a sovány párizsi utcák felett a nap. A papra nézett, aki alázatosan állt előtte.
- Segítenie kell nekem! – mondta az asszony, s a pap hirtelen szükségét érezte, hogy a nő mellé álljon. Pedig soha nem látta ezelőtt, mégis megérezte, hogy nem lehet rossz az, ami idevezette ezt a törékeny és zavart lelket.
Szilvia beszélni kezdett. Arról, hogy miként szolgált a háború idején, miféle viszontagságok sodorták Párizsba, hogy mentette meg Léon életét, s hogy maradt mellette. A pap ámulva hallgatta a nőt. Nem is a sorsát csodálta, hanem a kitartást.
Mikor újra el akart indulni, még gyengébbnek érezte magát. Vissazült, s beszélni kezdett arról, hogy az a férfi, akit szeret, zeneszerző. Talán a zene megmenti az őrülettől és a korai haláltól. Nagyobb erő mentheti meg, mint a földi.
A pap hosszan gondolkodott. A nőt fürkészte, keresett benne valamit, ami kétségessé teszi az őszinteségét. De a nő komoly szépsége és megrendült ereje igazzá és nemessé tette a pap előtt. Elmondta, hogy a templom rendelkezésére áll, az orgona és a kántor, valamint a templomi kórus. Csak zenekart kell találnia, valamint két énekest. Ő pedig megszerzi az elöljárók, az érsek beleegyezését.

 

Két nap múlva Léon jobban lett. Sötét tekintettel nézett maga elé, miközben Szilviára támaszkodott. Borostás arca és az arcába hulló haja most kiemelték a szelíd őrületét. Később nézte a tájat, mely olyan volt, mint amikor egy foltos lapon szétömlik a fehér festék. Így lett semmivé a téli reggelben a láthatár.
- Látod, ilyen lesz...
- Mi lesz ilyen, szerelmem? – kérdezte a nő.
- Elmúlni. Semminek lenni. Eltűnni.
- Ne beszélj ilyeneket! – mondta a nő gyengéden. – Nekem is fáj. Hiszen jó hírt hoztam. A műved, amit legutóbb írtál, bemutatásra kerül.
Szilvia várta, hogy a férfi önérzete kérdezősködésbe kezd, de az egykedvűen állt.
- Ki tudja ezt megírni vagy megfesteni – mutatott a semmire, mely innen valóban semminek látszott, de lent a hólepte fák álltak öntudatlan reszketésben.
- Ez olyan hűvös és jellegtelen. Semmi és üres – válaszolta Szilvia.
- Az összes emberi bolondságtól könyvtárak híztak undorító pókokká. Kit érdekel az élet, mely írva vagyon, mikor élvezni lehet? De az, ami a semmi és az Isten egyszerre? Az örök rejtély. El tudsz képzelni egy olyan művet, melyben a hangszerek olyan halkan játszanak, hogy alig lehet hallani? Aztán egyszerre csak mindenki földhöz csapja a hangszerét. Hegedűk törnek, trombiták behorpadnak, egyszerre minden csattanás, reccsenés, zsibongás lesz. És a levegőben még percekig ott remeg ez az iszony. A létezés iszonya.
És Léon remegni kezdett. Az arca kifejezéstelenné vált, a szemgolyója vérvörös gömb volt, mely egészen kiemelkedett arcának sápadtságából.

Egy hét telt el, s a férfi erősödni látszott. Elhagyta az üres és zavarosnak tetsző gondolatokat. Viszont a mondatai leegyszerűsödtek.
Közben az érsek a partitúra tanulmányozása után engedélyt adott a mű bemutatására. Bár ellenezte az efféle kísérletezgetést, ahogy ő mondta, megértette az egyik abbéjának, kiről csak jót terjesztettek a hívei, a szempontjait. Még némi pénzt is adott, hogy a kóristák őszinte akarattal álljanak a mű mögé.
A próbák elkezdődtek, mikor Szilvia üresen találta Léon ágyát. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy meghalt.
- Le kellett vinnünk. Már nem volt az eszénél – mondta csendesen az ügyeletes nővér. – Tört, zúzott, ordibált.
- Láthatom? – kérdezte a nő óvatosan.
- Most nem láthatja. Csak később.
- Annyi mindent... A háborúban... Én is... - kereste a szavakat Szilvia, de a másik megfogta a kezét, s csak ennyit mondott:
- Ez másfajta háború. A katonának nem önmaga az ellensége. És nem a világ, a létezés. Menjen – kérem -, haza! Majd értesítjük, ha jobban lesz.

A templomba most jött be először a zenekar. Tizenkét hegedűs, három csellista, egy nagydobos és vagy tíz rézfúvós gyűlt össze. A fafúvósok csak hárman voltak.
- Abbé, hat fafúvóst írt Léon. Nézzen ide!
- Ennyi van. És pénz egyre kevesebb. Egy vagyonba kerül a zenekar. Különösen, ha itt próbálnak.
Szilvia csüggedten ült le a padok egyikébe. Miközben a zenekar és a kórus közösen próbált, a nő gondolkodott. Messzire jutott időben és térben, s őt is elfogta a hiábavalóság érzése. Igazat adott Léonnak, a zenében szakít az ember a valósággal, a belélegezhető, tapintható világgal.
Szomorú aranymuzsika ömlött végig a templomon. Ismeretlenek suttogva kérdezősködtek, hogy mi ez, miféle ünnepre készülődik a templom.

Szilvia napok óta nehezen aludt. A melle érzékeny lett, ahogy a lelke is. Szenvedett az üres házban, s egy alkalommal egy kutyát megdobott egy kővel. A falnak dőlt, szégyellte magát, s szédült. Aztán megértette. A teste nem várt változást kezdett elszenvedni. Olyat, amit Szilvia nem akart most. Úgy érezte, gyermeket vár.
Kétségbeesetten sietett a templomba.
- Romain abbé bent található?
- Nem, asszonyom, temet. Csak estefelé ér haza. Majd a háznál misézik, ott vesz részt a toron – mondta a házvezetőnő.
Szilvia mégis a templomba ment. A sekrestyés morogva köszöntötte. Nem szerette a nőket a templom körül kódorogni. De tisztelte az abbét, akit jóságos, de bolondos embernek tartott.
A nő ismét egyedül volt a templomban. Sűrű, nehézszövésű félhomály volt, mint ilyenkor a templomokban. Csak a szentély apró mécse pislákolt.
Ha fiatalabb lett volna, nevetett volna önmagán. Valami groteszk tiszteletlenségnek látta volna ezt az élettől, s talán el is vetette volna a gyermekét. De most semmi ilyesmire nem gondolt. Felelősséget érzett más iránt. Soha nem tapasztalt ilyesmit önmagában. Mikor hazaindult, arra gondolt, elpusztítja önmagát, s a gyermeket, kinek létében nem volt bizonyos, de az érzései olyan erősek lettek iránta, hogy nem tudott másra gondolni.

Már többé nem láthatta Léont. Az a férfi, akit megismert, elpusztult.
Mikor elé hozták, ismeretlen arc bámult rá. A nyakába kendőt kötöttek a lefolyó nyál miatt. A férfi sűrű, lenőtt szőrzet, csapzottság, sápadtság és elomló vonások kusza halmazává lett. Szilvia undort és szánalmat érzett, majd az utcán, az emberi forgatagban szeretetet, a templomba pedig öngyűlöletet.
Arra gondolt, hogy a gyermekük által mentheti meg ezt a férfit, akit most elsiratott.
Néhány nap múlva csengetésre ébredt. Egyenruhás férfi volt, aki a nevét kérdezte.
- Kérem, öltözzön és jöjjön velem!
Szilvia engedelmeskedett. Tudta, hogy a hosszú fehér házhoz vissza az autó, a hullaházhoz, mely minden kórház mögött ott lapul, mint egy rejtegetett és szégyellnivaló szörnyeteg.
Szép udvar nyúlt el, a ház vén volt és sárga, a folyosó hosszú és keskeny. Kint néhány csupasz fa hajlongott, bent a fények rohangáltak az egyik lámpától a másikig.
- Itt búcsúzhat el tőle – mondta a férfi, majd otthagyta a nőt.
Nehézkes kopogással belépett a terembe, ahol halottak soka helyett csak ketten voltak. León volt belül, magas alakját egyből felismerte a tömzsi, májfoltos kezű ember mellett.
Szoborszerűségében is nyugtalan arc fehérlett az alig megvilágított szobában. A nő arra gondolt, hogy Léon ezt akarta, s most már tudja a végső dolgokra a választ. Ha egyáltalán van válasz.

- Nem, atyám, már nincs értelme!
- Ne keressen értelmet az emberen túli dolgokban.
- Tudja, kedves abbé, a temetés nekem számlák, hagyatéki per, gond és baj. Engem nem vár senki ebben a házban. Önnek ott a feszület és a hite.
- Léon bizonyára beszentelést és misét akart.
- Már nem számít az akarata – mondta Szilvia.
- Sajnálom – felelte a pap, majd csendesen távozott.
Szilvia nyugtalanul aludt, minden apró zaj zavarta. Még nem volt kétségbeesett. Inkább a mellkasára ült minden árny, mozdulás és hang a szobában. Hirtelen rádöbbent, hogy már nincsenek félelmei, csak megijedései.
A tél is megfeketedett, tompa esők másztak fel a házakra, sáros víz öntötte el az utcákat. Tudta, hogy a forró levegő, mely elérte Párizst, ez ölte meg Léont. És akkor olyan történt, ami télen soha nem történik. Hatalmas villám égett bele az égbe, majd a dörrenés felborzolta a cserepeket, lezuhant a városra. Lent egy ablak becsapódott, iszonyatos csörömpöléssel törtek ki az üvegek. Szilvia első gondolata az volt, hogy kísértet jár a házban. Leszaladt a hallba. Az eső befolyt, a lába előtt levert tárgyak lebegtek a vízben.
Hajnalig takarította a házat, Léon ingeivel tapasztotta be az ablakokat és üveges ajtót.
Hajnalra kimerült, s a falnak dőlve aludt el. Nem volt babonás, de csak a beáradó fények nyugtatták meg. Párizs álmos volt és lusta, a vihar kimerítette. Szilvia ruhát öltött magára. Sietve és rendetlenül. És ahogy végigment az utcán, idegenné lett a város.

Még egyszer megnézte a halottat. Összekuszálódott vonásai és a beesett szemgödör megmutatta, már végleg itt hagyta ezt a testet. Szilvia arra gondolt, hogy az előtt fekvő egészében koporsó volt már évtizedek óta, egy halott lelket vitt és eresztett le több mint három évtizeden át a sötétségbe.
Megfizette a halottasház őrét, ki hagyta, hogy maradjon. Szilvia pedig elaludt Léon mellett, a fertőtlenítő szürke, vaskos és nehéz szagától. Ülve aludt, csak az apró imakönyv hullott ki a kezéből. Imádkozni akart, de bent nem érezte szükségét, hogy az Istenre gondoljon....

A hatalmas kórus két oldalt és középen vette félkörbe a zenekart. Kék kárpittal borított emelvényeken álltak legalább kétszázan. A zenekar fanfárjai az oldalhajók miséző oltáraira lehettek elhelyezve, az orgona és a gyermekkórus pedig a hátsó orkeszterben állt. Elől, az oltár előtt sorakoztak a vonósok, fafúvósok és az ütősök.
Szilvia meglepődve nézett végig a hangszerek regimentjén, az egyenruhában felsorakozó kóruson, a fanfárok és tubák ütegein. Azt hitte, hogy kamarazenekar és kamarakórus fog játszadozni Léon hatalmas látomásával. Most pedig a templom tűnt kicsinek.
A padsorok zsúfolásig megteltek.
Előbb az érsek, majd az abbé beszéltek a műről hosszan és unalmasan. Szilvia pedig Léont látta leterítve és kihűlten, ahogy arra gondolt, hogy aki miatt ezernyi ember itt van, sápadt és hideg, a vonásai lassan szétomlanak, húsa megromlott.
Visszafogott taps csattogott a beszéd végeztével, majd elkezdődött a mű. Ahogy a zene végighömpölygött a kupola alatt, a csend kéklő méltósága fedte be a tömeget. Aztán megtelt arany és vörös foltokkal, vad lett és lármás, vádló és kegyetlen, majd magasztos és békés. Egyórányi zsongás, zúgás és tékozló ünnepélyesség volt. Mikor vége lett, a kórust csak egy hegedű kísérte, s mikor a kórus végérvényesen elhalkult, csak a hegedű aranyszínű melankóliája szólt a kupola alól.
Két perc múlva csend lett. Hosszú és kíméletlen. Majd egy-két csattanás szólt innen is, onnan is. Ahogy két tenyér egymásnak lendül. Aztán néhány tucatnyi, de erősebb volt az elégedetlen mormogás.
Az asszony az oszlopok árnyékában megbújva hallgatta a kifelé menőket.
- Ez Berlioz gyengébb változatban. Liszt, de vontatott és unalmas. Beethoven Missa Solemnise Beethoven zsenije nélkül. Utóérzés, fáradt, dekadens öncélúság.
Aztán a kórus zajongva indult az oldalhajók felé. A zenekar tagjai még egymást csitítva fecsegtek, volt, aki vitatkozott. Majd egy ütős a hatalmas cint a földre ejtette. Hangos csörömpölés...

- Asszonyom, ébredjen! – hallotta a feje felett, miközben kereste a templomfalat, de csak szürkeség zuhogott mindenhonnan rá. – Kérem, hölgyem! – Itt nem lehet aludni! Egyáltalán ki engedte, hogy itt maradjon éjszakára!
Szilvia hirtelen magához tért. Léon holteste eltűnt mellőle.
- Kérem... A férjem – hazudta, de mégsem érezte, hogy a hazugsága becstelen lenne.
- A kétszáznegyvenhatost elvitték. Ma lesz a temetése. Átszállították a ravatalozóba.
- A temetés... - suttogta Szilvia.
- Kérem, hagyja el a halottasházat! – ismételte a fölé hajló férfi. – Kikísérem – tette hozzá, s belekarolt az asszonyba.
Szilvia úgy érezte, hogy repül, s körötte a világ elomló vonalak színes kavalkádja.
A napfény és a hideg levegő felébresztette. Minden fehér volt.
- Esett a hó – mondta, s ámulva nézte a végtelen ragyogást.
A párizsi háztető félrecsapott fehér süveggel álltak, az utcák és a terek márványszerűsége elvakította.
- Igen, asszonyom, egész este esett. Soha nem látott módon szakadt.
Szilvia köszönés nélkül elindult. Ment előre, s élvezte, hogy arcát hideg fényekkel égeti a nap, s minden tökéletesnek tűnt. Arra gondolt, hogy mennyire kár, hogy ezt Léon nem láthatja. Eltűnt Párizs minden mocska, szürkesége, a koldusnegyedek renyhesége. Ami szép volt, szebb lett, s ami rút, a tisztaság szentségével takarta be üszkös sebeit.

- Kérem vissza a partitúrát! És küldje el a zenészeket!
Az abbé hebegve bámulta a nőt, s annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott.
Szilvia egy köteg pénzt vett elő.
- Fizessen ki mindenkit, az előadást letiltom. Az abbé kezébe nyomta a sárga szalaggal összekötött pénzköteget. Ha több, mert több, legyen az öné a fáradozásaiért.
Azzal hátat fordított, s magához intett egy ministránst.
- Szedd össze az össze kottát, amit találsz!
A fiúcska két másik társával engedelmeskedett. A pap a nő után szaladt.
- Magyarázattal tartozik!
- Nem tartozom semmiféle magyarázattal!
- De igen, Madame. Itt százak az ön kedvéért éjt nappallá téve...
- És a pénzemért...
- Igen, azért is. De ebben több volt.
- Ennek már nincs jelentősége. Kifizettem, semmi közünk egymáshoz.
A ministráns odaért a vaskos füzetkupaccal. És még két társuk is megrakodva lépett az asszony elé. Szilvia pénzt adott nekik, majd a gyerekeknek annyit mondott:
- Tüzeljétek el. Ebben a nagy hidegben jól jön egy kis meleg.
Majd elkért egyetlen partitúrát. Ott hagyta a templomot, az abbét, s ment előre elszántan. Mikor a Petit Pont-nál megállt, majd elsétált a híd közepéig, kettesével-hármasával tépte ki a lapokat, s dobta a vízbe. Azok szánkóztak még a jeges vízen, majd belefulladtak a folyóba. Szép lassan, nehezen megadva magukat. Egy különösen ellenállt a végső pusztulásnak. És erről Szilviának saját, egészen kihűlt lelke jutott az eszébe.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007