2022. október 7. péntek,
Amália napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Smaragd és vér - 4. rész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A Nagy Éhínség

Történelmi háttér: A nagy éhínség (An Gorta Mór) 1845-1850. Az Ír szigeten addig nem ismert gombás fertőzés elpusztította a burgonyatermés nagy részét és megfertőzte a vetőburgonyát is. A források szerint csaknem egymillió ember halt éhen és további félmillió a betegségek következtében hunyt el. Emiatt és a kivándorlások következtében Írország népessége 8175000 főről a felére csökkent. Az angol kormányzat jól-rosszul próbálta megoldani a krízist. A legtöbbek szerint inkább rosszul kezelte a problémát, mint jól. Közönyösség, kapzsiság és szándékos gonoszság jellemzi a legjobban az akkori földesurakat; kíméletlenül elűzték a fizetni nem tudó, éhező parasztokat. Ez a történelmi epizód örökre beleégett az írekbe. A csapást sosem heverték ki; és ez az esemény az előfutára lehetett számos egyéb, tragikus eseménynek is.

*****

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Egy gyászos dalt énekelt.

Egy öregemberről dalolt,
Kinek szívét gyász ölte meg,
És lelke elsorvadt, mint
A hulló falevelek.

Egy ifjúról dalolt, kinek
Szívét fájdalom ölte meg,
Mikor elszáradt a tavasz,
S helyére tél érkezett.

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Duzzadt, míg gyászdalt énekelt.
[1] 

A Nagy Éhínség emlékműve, Dublin.

1850, március 22., Castlebar-tól 10 mérföldnyire északra.

- O’Hara bácsi… O’Hara bácsi! – A fiú megzörgeti a korhadt faajtót. – O’Hara bácsi! Engedjen be! Én vagyok az, Kevin. Kevin Gorman, Islandeady-ból.

Csend. Az eső meg csak egyre esik. Hideg, gonosz eső, beszivárog a gyapjúing alá, be a bőrbe, a pórusokba. Csak vacog az ember; a lába meg undokul cuppog a sárban.

A fiú félrehajtja szemébe lógó, csapzott haját és újra elkezdi verni az ajtót.

- O’Hara bácsi! Kevin vagyok, Thomas Gorman, a juhász fia! Engedjen már be, az Istenért, megfagyok idekint!

Valami megreccsen odabent. A fiú odatapasztja a fülét a faajtóhoz. Furcsa módon a fa még hidegebb, és nyirkosabb, mint a levegő. Micsoda átkozott március ez.

Újabb motoszkálás és csoszogó léptek zaja. Reszelős hang, ahogy a rozsdás retesz kicsusszan a zárból, és nyikorogva kitárul az ajtó.

Ott áll az öreg, hunyorogva a kora délutáni tompa fényben. „Jézus szent anyja!” – gondolja a fiú. „Akár egy hetvenéves aggastyán; és aligha lehet több, mint negyven.”

Tényleg rossz bőrben van az öreg. Arcán, állán szürke borosta; nem olyan szép, ezüstös, mint a tisztességben megőszült férfiak szakálla, de halálszínű, romlott – igen, romlott – penészes kinézetű, kusza szőrszálak meredeznek mindenfelé. Haja már alig van, amiket meg hord, azokat nem igazán lehet ruhának nevezni. Gönc az, csupa ócska gönc; némely madárijesztőn különb rongyok lógnak. De hát szinte mindenkin ez van – színehagyott, vacak, madzaggal összekötött, feslő rongyok. Meg valami bocskorféle, amiből kilóg az ember lábujja, hiába a kapca.

De legalább az erdő széle szép, ahol lakik. Még ha csak egy viskó is az a hajlék, ha háznak már nem is lehet nevezni.

- Megismer, O’Hara bácsi? – gombócot érez a fiú a torkában; s közben lerázza az agyagot a lábáról.

Talán fél percig nézi az öreg.

- Igen. Jól megnőttél, Kevin. Igen, te vagy az. Megismerlek. Már pelyhedzik az állad. Sok éve nem láttalak. Gyere be, ha már itt vagy.

Választ sem várva elfordul az öreg és elcsoszog a tűzhely felé, leül nagy reccsenéssel egy székbe. A széken kopott, szürke pokróc; az öreg fázósan magára teríti.

- Tedd be az ajtót magad után. Ne jöjjön be ez a sátán hidege. Ott van víz, igyál.

Az asztalon lévő korsó felé int.

Kattan az ajtó, ismét a helyére csusszan a retesz.

Áporodott, füstös a levegő a szobában, egy kicsi szoba, semmi több. Egy szoba: konyha, étkező és lakószoba egyben. Mitől ne lenne füstös, meg büdös – gondolja a fiú – a tőzeg alig pislákol a tűzhelyen, talán még nyirkos, a kémény meg nem szellőzik nyilván jól. Aligha van az öregnek ereje, hogy felmásszon a tetőre, és kipucolja a kéményt. De hol vannak a többiek? Hol vannak a lányok?

Ivott egy kis vizet a korsóból, majd visszateszi az asztalra.

- Ülj le hát, Kevin. Mi szél hozott.

Nem kérdezte, mondta: közönyösen, mint akinek mindegy, mit hall válaszként.

- Hát – kezdte akadozva a fiú – hát, hónapok óta kutattam maguk után, O’Hara bácsi…

- Hagyd már ezt. Hívj csak John-nak, fiam.

- Jól van… John bácsi. Mi elmentünk korábban, előbb, mint maguk, amikor már végképp nem volt mit enni. Megrohadt minden krumpli a földön, és… hát apám jó barátja volt magának, jó szomszédja. Sokat mesélt, együtt nőttek fel. Nem is kérdi, mi lett velük?

Pislant egyet-kettőt az öreg. Hallgat egy percig. Aztán nyel egyet.

- Minek kérdezzem… Egyedül jöttél, apád, anyád, bátyáid nélkül. Tudni vélem, mi történt. Egyedül jöttél. Mennyi is vagy? Tizenhat?

- Még nem vagyok tizenhat, csak júniusban leszek annyi.

- Leszel, leszel… hát persze. Leszel… hát mondd, mi volt…

- Anya meghalt tavaly. Elvitte a vérhas. Apám belehalt a bánatba; Thomas meg James azt mondták, kivándorolnak Amerikába. Nem tudom, mi lett velük. Nekem azt mondták, menjek velük, de én nem akartam. Azt mondtam nekik, hogy én itt maradok. Itt, Írországban. Erre azt mondták, menjek el O’Garrech nénémhez, Corkba, de nem találtam sehol. A szomszédok se tudták, idegenek voltak nekem azok is. Ezért kerestem magát. Illetve magukat. Lily nénit. Meg a lányokat. Cathleent és… Maryt. John bácsi… hol vannak a lányok? És… hol van Lily néni?

Nagyot nyel a fiú. Nehezére esik kimondani a kérdést – a kérdést, amiért jött.

- Mi történt magukkal?

Eltelik pár pillanat, majd az öreg borostás állával az apró ablak felé int. Apró az ablak, alig jön be valami kis fény, hát persze; az átkozott angolok még az ablakra is adót vetettek ki!

- Odakint vannak. Eredj, ha meg akarod látogatni őket… A tölgyfa alatt, balra a háztól. Megtalálod.

Egy percig még ül a fiú… majd feláll, és igyekszik méltóságteljesen, lassan kimenni, holott rohanna, ajtót feltépve-kirúgva rohanna, de fél… fél attól, amit látni fog. Erőt vesz magán, és lassan megy, halkan becsukja maga mögött az ajtót.

Csend van odabent, csak a tőzeg füstöl és pislákol a tűzhelyen.

Az öreg halkan dúdolni kezd.

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Egy gyászos dalt énekelt.

Egy öregemberről dalolt,
Kinek szívét gyász ölte meg,
És lelke elsorvadt, mint
A hulló falevelek.

*****

Egy örökkévalóságig tartott, amíg kibotorkált a szemerkélő esőben. Meglett a tölgyfa, a háztól balra, alig tizenöt yardnyira volt… Három sírhant, rajtuk három egyszerű fakereszt. Uramisten… Uramisten, ne! Ezt ne!

Nevek a kereszteken. Girbe-gurba, esetlen betűk. Lily O’Hara… Cathleen O’Hara… és… Mary O’Hara.

Lily néni… Cathleen… és Mary…

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké. Ámen.

Hangosan kezdte el az imát, de már a második sornál zokogásba fúlt a hangja. És szép lassan csukló dadogás lett belőle… úgy buktak ki belőle a szavak, ahogyan az eső hullt a maga gyászos ritmusában.

Az égen a szürke felhők megállás nélkül csak csöpögtek. Könnyeik ontották. Akárcsak Kevin szeme. A két sírás között csak egy volt a különbség: az égben és a felhőkben se sajnálat, se szánalom nem volt. Kevinben meg száz és száz érzés. Torokszorító fájdalom, ezernyi kérdés, milliónyi emlék. Vagy talán az ég is így gyászolt? Látta Kevint és úgy döntött, nem hagyja magára, de vele érez, és ezt így mutatja ki? Nem tudni.

Lily néni… a finom zabsütemény, Szent Patrik napján és Karácsonykor, meg Húsvétkor… Cathleen, az örökké álmodozó, bohókás lány, aki arról ábrándozott, hogy majd eljön érte egy herceg, vagy megtalálja a leprikónok aranyát a földben valami fa tövében elásva… és Istenem! Mary… Mary.

Még gondolatban is borzalmas volt kimondani a nevet. Mary. Drága Mary! Ez nem lehet…

Az álmok, a félelmek. A titokban összeért kezek. Mary mosolya. Mindig úgy mosolygott, hogy a bal ajka kissé feljebb állt, mint a jobb. A tizennégy éves Mary. A sötét szemöldökével. Ahogyan szalad a mezőn, kacagva, vissza-visszatekintve, hogy ő, Kevin vajon utoléri-e. Mary. Szerelmem.

Most itt van. A föld alatt, a hideg, agyagos, sárga és részvétlen földben. Ez nem lehet. Ez hogyan lehet. Istenem.

A környéken semmi virág nem volt – hogyan is lett volna ilyenkor. Kis koszorút készített száraz hangafűből, azt tette le Mary sírjára. Kicsi, kerek koszorú. Szép. Nincsen más. Megdermedt a sír felett, megdermedt, akár az idő, amely néha csak áll, és nem akar továbbmenni.

*****

- Láttad hát őket. Voltál náluk.

Üres tekintettel rogyott le a fiú a másik székbe, miután vagy fél óra múlva betámolygott a házba. Percek teltek el, mire válaszolt. Tompán kongott az az egy szó, amit kipréselt magából.

- Igen…

- Mary… elbúcsúztál tőle?

- Mary… Igen, én… Honnan tudja John bácsi?

- Fiam… Kevin. Nem vagyok vak. Vagy legalábbis nem voltam az.

- Mi történt… mondja el!

- Mi történt volna… semmi más, csak az, ami máshol is történt. Az a kurafi Sir Palmer [2] elkergetett minket, meg vagy két tucat családot még. Vihar volt… leromboltatta a házunkat. Kint aludtunk a mezőn, meg az erdő szélén. Szakadt az eső. Nem olyan békés, mint most… szakadt. A pokolból jött az az eső. Hideg volt. Élelem sem volt.

Eljöttünk ide, itt volt ez a kunyhó. Kaptunk egy zsákkal abból a Peel kénkövéből [3], nem is tudtuk, mit kezdjünk vele. Olyan volt, mint a sárga kavics. A fogunk tört bele. Cathleen tüdőgyulladást kapott, Lily az éhezéstől és a bánattól gyengült el. Mary meg… Mary…

- Igen?

- Maryvel kolera végzett. Nem volt jó a víz, a kutak mind fertőzöttek voltak. Azt mondták, szerezzünk friss vizet… friss vizet… mi volt itt friss… Semmi. Poshadt volt a forrás is.

Megmondhatom most már, említett téged, Kevin. Lázában említett. Téged. Tavaly novemberben temettem el.

Csend. Nyomasztó nagy csend; a fiú lehorgasztja a fejét. Fogát csikorgatja, látszanak az izmok az állán; öklén fehér a bőr, de könny, könny az már nincsen az arcán.

- Tudsz már mindent. – sóhajtotta az öreg. – Mindent, amit kell. Minek jöttél ide? Sejthetted. Sejthetted, mi van itt.

- Tudnom kellett. – felelte a fiú tompán.

- Most már tudod. És most mihez kezdesz?

- Mihez kezdjek John bácsi… maga mihez fog?

- Én, fiam? Én… Mihez kezdenék. Ülök, és várok az elmúlásra. Majd ások egy sírt… Lily mellé… a lányok mellé… belefekszem, aztán majd befed az avar. Nekem mindegy már. Csak együtt akarok lenni a lányokkal és Lilyvel. Örökké.

Újra csend, lassan kihűl a kandalló is. Keserű a füst, mintha zöld gallyat, vagy füvet szórtak volna a tűzre. Keserű a szag, akárcsak a két ember. Keserű, mint az élet. Keserű, mint a sors.

Hirtelen felpattan a fiú.

- Megyek John bácsi. Isten áldja magát. Köszönöm.

Zörögve feláll az öreg.

- Hova mész… mit csinálsz.

Megint, mintha nem is kérdezne, csak mondana valamit. A hirtelen fellángolt emlékekből visszasüllyedt az üres – a látszólag üres – közönybe.

Vérbeborult szemekkel csap az asztalra a fiú, akkorát szól az ökle, mint a mennydörgés. A korsó és a bögrék táncra kelnek az asztalon.

- Hogy hova? Még kérdi, hogy hova?! Angol, rohadt fattyakat ölni, odamegyek! Ha maga már csak ül itt, és csak siránkozik, jajgat, mint egy szopós borjú!

Az öreg lassan támaszkodik eres, reszkető kezével az ócska asztalra. Öreg, vizenyős szemével nézi a fiút. Türelmesen. Vagy talán inkább úgy, mint aki már mindenbe beletörődött. Nem sértődött meg a fiú indulatos kirohanásán.

- Papnak szánt az apád… - kezdi, de a fiú közbevág.

- Na és mit tud tenni egy pap? Egy katolikus pap? Mondja, John bácsi, igaz Istenére, mit tud tenni?! No, mit? Mondja hát!

- Imádkozni, fiam. Szívből. Imádkozni. De ahhoz idő kell. Idő. Benned még ott él a harag, a bosszú…
De én meg gyenge vagyok már. Igazad van. Menj. Menj! Menj, és bosszuld meg. Bosszuld meg Maryt, Lilyt, Cathleent, mindenkit! Úgysem tudlak eltéríteni és nekem is nyugtom lesz… nem tudom, sikerrel jársz-e… de… Hagyj most… hagyj magamra.

Hallgat a fiú. A szégyen hallgatása ez, de nem tudja, mit is mondjon erre.

- Köszönöm John bácsi. Isten vele!

- Ne köszönd. Ne köszönd… azt mondtam, amit hallani akarsz… utána halsz te is a többieknek. Én nem tudom, én, a vénember, a buta paraszt, hogy jól van-e ez így… én nem tudom. De Isten veled.

Visszaült a székébe, és az utolsó szavakat már a becsapódó ajtónak mondja. A fiú már nem hallotta őket.

És az öreg folytatta a dúdolást:

Egy ifjúról dalolt, kinek
Szívét fájdalom ölte meg,
Mikor elszáradt a tavasz,
S helyére tél érkezett.

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Duzzadt, míg gyászdalt énekelt.

Az eső meg esett tovább. Hidegen és kegyetlenül. Elmosva Kevin nyomait, elmosva szinte mindent; csak az öreg John O’Hara maradt ott a viskóban, és dúdolgatott a halottainak.

Kép 1849-ből, Bridget O’Donnell és két gyermeke


[1] Joseph M. Plunkett: 1841-1891.

[2] Sir Roger Palmer, földesúr.

[3] A kukorica gúnyneve. Sir Robert Peel, Brit miniszterelnök vásárolt kukoricát Amerikából; ám a malmok nem tudták feldolgozni, és az íreknek is szokatlan volt az étel.

-
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007