Egyéni sorsok: Joseph M. Plunkett és Grace Gifford

1. rész: Az esküvő

A szavak szívemből élnek
S dalolnak, erejük tapaszt
Be sárkányszájakat végleg,
Vagy elhoz egy régi tavaszt.
Felnyitják s bezárják ismét
A szörnyű bölcsesség-kutat,
Így csak az lesz az ajándék,
Mit vad szépséged megmutat.

Szemeid boldog tavaszok, 
Sárkányerőt rejt a hajad,
Ifjú lelkedben ámulok, 
Hol titkos bölcsesség fakad;
De nincs szó, mi elmondhatja,
S hiába szól a dal szépen,
Hol szíved szárnyait kitárja
Szerelmed vad szépségében. [1] 

A Kilmainham börtön kápolnája

A Kilmainham fegyház kápolnája, Dublin, 1916. május 3., este 8 óra.

Egyszerű kis kápolna, de szép; szép a maga egyszerűségében. És ha összehasonlítjuk a szürke kőből emelt, hideg és magas, vastag falakkal, a sivár és poros börtönudvarral, hát maga a Mennyország.

Főleg a raboknak.

Kis terem; az oltár a falba mélyesztve, mögötte egy nagy ablak, megvilágítja magát az oltárt hátulról. Fölötte a magasban még három ablak, és még kétoldalt, mellette. És még kettő, az oltárra merőleges falon.

Elegendő fény a sötétségben. Aki itt keresi Istent, az megtalálja. Semmi hivalkodó díszítés, semmi cikornya; se csipketerítők, se színes szentképek, mint a gazdag egyházközösségek templomaiban. Csak egy gyertya világít. Este sötét van – sötétebb, mint más templomban. Kell, hogy valami világítson az Úr fényén kívül.

Az oltárral szemben pár sor egyszerű fapad. Elég ennyi, ide úgyse járnak sokan. Aki nem tud leülni, hát áll majd. Kibírják.

Emberek is vannak a kápolnában, hát hogyne lennének. Elvégre ez az Isten Háza, de azért van, hogy az emberek odamenjenek imádkozni, könyörögni, misére, temetéskor. És akkor, ha esküvőt tartanak. Ez utóbbi nem éppen gyakori dolog, ezen a helyen. De most éppen esküvő van. Itt van Joseph Plunkett, a vőlegény. Rabruhában, persze. Meg a pap, az oltár előtt, annak háttal.

Idilli kép, ugye.

Leszámítva a tanúkat. Két angol katona, - a folyosón meg még húsz - a kezükben szurony. Az egyik kezében gyertya. Igazán odaillő látvány egy templomban… De hát óvni kell a Birodalom szentségét egy tüdőbajos költőtől és a menyasszonyától. Végül is… engedték az esküvőt. Nem sokat számít, holnap hajnalban kivégzik az újdonsült férjet. Valahol ez is egy gesztus. Úgyis meghalna az orvosai szerint egy fél éven belül. Vagy jótett, keresztényi könyörület, szánalom, vagy pedig végtelen cinizmus. Bízzunk benne, hogy az előbbi.

Belép Grace Gifford, az ara; a színésznő. Azonnal odaszalad jegyeséhez. Az angol katonák nem mozdulnak. Arcuk merev, mozdulatlan; rajtuk közöny és üresség. Megkímélik a jegyeseket, hogy kifejezzék az utálatot. De talán nincs is bennük utálat. Ki tudhatja azt? Talán bennük is van annyi tisztesség, hogy ebbe nem szólnak bele. Meg aztán parancsuk van. És ők is csak egyszerű emberek.

- Joe… Joe!

- Grace!

- Ma agyonlőtték Thomast, a sógoromat, Patrick Pearse-t és Thomas Clarke-ot…

- Tudom. Hallottam a sortüzet. És az egész börtön is erről beszél. De te, te hogy kerülsz ide? (Száraz köhögés szakítja meg beszédét.) Holnap engem is…

- Ezért vagyok itt.

- Azt mondták, miután felkeltettek, hogy induljak, mert esküvő lesz… a miénk… igaz ez?

- Igen. Lennon őrnagy, a börtönparancsnok üzent értem.

- De hát hogyan… a gyűrűk… a szertartás…

- Mindent elrendeztem. Vettem eljegyzési gyűrűket az egyik belvárosi boltban, a Grafton Streeten. Rendes volt a boltos, elmondtam neki mindent, és nyitva tartott, amíg kiválasztottam a gyűrűt. Hallottam, hogy holnap kivégeznek… Joe… én… nem félsz?

- Vettél gyűrűket? Grace… és az esküvő… tudom, úgy volt, hogy április 23-án kelünk egybe, de… az élet közbeszólt, és ne haragudj rám, kérlek, de… Istenem, mit is mondhatnék…

- Cssss… hallgass. Büszke vagyok rád. Te vagy a legnagyszerűbb férfi. Sose akarok máshoz hozzámenni, és nem is fogok. Azt tetted, amit tenned kellett. Nem is mennék hozzád, ha nem ilyen lennél… Az a fehér selyemsál a nyakadban… a szablya a kezedben! Annyira te voltál…

- Azt mondják, hogy az a szablya Robert Emmetté volt… De ez nem számít. Hogyan…

- Megkértem a hatóságokat, hogy gyakoroljanak kegyet… végül megengedték, hogy egybekeljünk.

- Khm, khm… - reszelős hang a szószék felől. - Készen állnak? – Választ sem várva folytatja a pap. - Nos azért gyűltünk egybe, hogy két szerető szív egybekelésének tanúi legyünk…

- Menjünk most – suttogta Grace.

- Menjünk, kedvesem.

Mindenki látott már esküvőt. Mindenki látott már szebb, és díszesebb, ünnepélyesebb esküvőt. Hiszen az esküvő, az ünnep. A házasság az egy Szentség. Az egybekelés maga a csoda. Az Élet magva, kezdete.

Ám itt… a gyász kezdete volt.

De ezt nem mutatta se Grace, se Joe… ujjaikat egymásba fonva ismételték a pap szavait, mormolták a házassági hűségesküt – és nem is gondoltak abban a pillanatban arra, hogy igen, ez lesz az az eskü, amit sosem lehet megszegni… hiszen Joseph-ra a katonák puskája várt néhány óra múltán. Mindegyikük az IGAZ frigyre gondolt. Negyedórára kizárták a külvilágot. Hihetetlen önfegyelem.

A halál előtt.

Minek írjam le, mi történt a rövid, egyszerű szertartás során. Mindenki tudja. Mindenki ismeri. Mindenki megérti. Csak ami utána jön… és közben volt… és előtte történt… az a lényeg. Nem a szertartás.

Bár nekik a világot jelentette akkor.

Gyűrűt cseréltek, és megcsókolták egymást, amikor a pap megengedte.

- Most már egy pár vagytok, egy test, egy lélek, amíg a halál el nem választ…

Hát igen, ez méltó és igaz befejezése volt a szertartásnak. Igaz bizony. Volt még hét óra… Négyszázhúsz perc… „Amíg a halál el nem választ…”

- Grace… van még pár óránk, amíg… - újra száraz, és fullasztó köhögés szakítja meg szavait. - Azt szeretném mon…

- Nem. Nincs pár órájuk. Csak tíz percük van. Így szól a parancs. – Az egyik angol katona hadarta el ezt, miközben mereven Grace és Joseph feje fölé nézett.

Talán az ablakon beszűrődő fényt figyelte, ki tudja.

Csak egy megvető pillantást kapott, talán egy másodperc erejéig, két szempártól. Amik aztán ismét egymásba mélyedtek.

- Köszönöm neked azt a verset Joe… amit a keresztelőmre írtál. Nagyon szép volt…

- Sok verset írtam… - köhög – sokat, csak neked. Azt hittem, az a kedvenced, hogy:

Lassan finom alkony hull
A világra, s elhalkul
Lágyan minden éneke,
Csend borítja be s béke
A szende földet, nincsen
Bú, csak öröm, s félénken,
De vágyódva megremeg,
Úgy húzódik közelebb,
S belép a nász-szobába,
Mit az éj bársonyába
Vont a hét csillagszféra,
Angyalok kilenc kara,
S az örök tűz mestere,
Az ő vágya s félelme.
Aztán e varázs alkony
Engedi majd be az éjt,
Húzd be a kéj függönyét!--
Csak a csend, az éneklő,
Tudja e rejtélyeket,
Mert föld és menny összenő,
Mikor mindez egy test lett. [2]

- Ez is nagyon szép, Joe. Nagyon szeretem… Nem élhetjük át ugyan… De abban benne volt a nevem. Grace. Beleírtad. Ez lett a címe.

- Grace… Nomen est omen[3]. Itt vagy nekem, és itt vagy velem. Akkor keresztelkedtél meg. Nagyon sokat jelentett és jelent ez nekem. Nem tudom eléggé megköszönni.

- Szívemből cselekedtem.

- Tudom.

Csendben állnak, miközben egymás kezét fogják. Mindkettejüknek nagy, nagy teher a torkában, és kimondatlan, kimondhatatlan gondolatok a szívükben. Kimondhatatlanok… nem is kell kimondani őket. Érzik. Érzik, és értik.

- Joe… a verseid…

- Tudod, hol vannak. Ott vannak az alsó fiókban, az íróasztalomban. Ne változtass rajtuk, kérlek, hagyd őket úgy, ahogyan megírtam őket. Adasd ki őket majd. Ha tudod. Ha eljön az ideje. Majd eljön az is.

- Mit akarsz, mi legyen a címe?

- A címe… - újra köhög – legyen a címe… Okkulta. Geraldine majd segít.

- Rendben van. Ki fogom adatni.

Csak nézik egymást csendesen.

- Na jó. Lejárt az idő. Vége a tíz percnek. Ha nincs több mondanivalójuk egymásnak, akkor indulás – mordul az egyik angol hangja.

Két katona odaáll Joseph mellé, megragadják a karjainál fogva.

- Engedjenek már… tudok én járni segítség nélkül is!

Egy utolsó csók. Egy utolsó ölelés.

- Menj, Grace. Ne feledd, amit kértem, és…

- Na jól van, elég volt! Indulás! Kisasszony maga is…

A katona Grace felé nyúl.

Grace villámló szemmel néz rá. „Hozzám ne nyúlj, te angol kutya… hozzám ne nyúlj! Isten a megmondhatója, nagyon, de nagyon rosszul jársz, ha hozzám érsz!”

Bár egy szót sem szól, de a tekintete olyan fenyegető, hogy az angol katona megretten, és hátralép. Lesüti a szemét. Szégyent érez talán. Vagy félelmet. Ki tudja, mit tehet egy olyan asszony, aki…

- Rendben van. Itt várjon hölgyem.

A két szuronyos katona elindul Joseph-al a kápolna kijárata felé. Joseph még utoljára visszaszól:

- Isten veled, Grace. Isten veled! Vigyázz magadra. Vigyázz a többiekre! 

… és míg kikísérik, a következő verset szavalja:

Mikor meghalok, ne hagyd, hogy a könnyek
Összemocskolják szomorú síromat,
Hogy megőszülj végleg a sorsom miatt,
S hogy sírboltom a félelem töltse meg:
Sírkövemen megjelenik a szíved,
Bár élek még – ne adj esélyt bánatnak,
Hagyd, hogy az öröm fényei gyúljanak
A végső Győzelmen, mi szúr és éget.

Már hallom, hogy lopakodik a bánat, 
És darabokra tördeli a csendet;
Hogy félelmem elűzd: remény nem marad, 
S jól tudom: hamar a földbe temetnek,
Testet gyászol az, ki megöl egy lelket, 
S ki élőket gyilkol, holtakat sirat. [4]

Grace pedig hallgat. Nem sír, állát fölvetve, büszkén néz férje után. Hallgatja szavait, szeme száraz. Majd elindul lassan a kijárat felé, mikor férje hangja már elhalkul.

A pap meg csak áll a templomban, és Jézusra gondol.