2025. március 26. szerda,
Emánuel napja.
Kalendárium

Március (Ősi magyar nevén, Kikelet hava) az év harmadik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Március nevét Marsról, a háború római istenéről kapta. Az ókori Rómában szerencsét hozónak tartották, ha a háborút ez idő tájt indítják. A 18. századi nyelvújítók szerint a március: olvanos. A népi kalendárium Böjt máshavának (vagy másképpen Böjtmás havának) nevezi.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 Életrajza
 
SzülőházaKözép-Lengyelországban, a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában, a Sochaczew város melletti Żelazowa Wolában született. Bár a születés után hetekkel kitöltött anyakönyvben február 22. szerepel, a család március 1-jét tekintette születésnapjának. Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

...

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek késői gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek volt, már tizennégyéves korában segédtanítói állást tudott vállalni, és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője és páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait.
...

A három - tavaszhozó - szent ünnepe. Ha ezeken a napokon kisüt a nap, akkor hosszú, meleg nyarat jövendölnek, ha nem, akkor esőre lehet számítani; viszont ha kemény az idő, akkor a tavasz már közelít. Sándor, az első meleghozó nap. A népi tapasztalat a Sándor, József és a hivatalos tavaszérkezés napjához, Benedek napjához fűződő hiedelmet így fogalmazza meg: "Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget."

(Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kőmadár
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A Montmartre-on a sok apró utca egyikében, a nevére már nem emlékszem, állt egy különös alakú, színét és formáját vesztett ház. A háború elsodorta egyik oldalát, a tető enyhén megroggyant, s a falakat benőtte mindenféle kusza növény, virág, apró levelek lompos összevisszasága.
A lépcsőfeljárón sanyarú díszként egy kőmadár tollászkodott a tétovaság örök mozdulatlanságában. Mindig megnéztem, mikor arra jártam. A házat egy idős asszony őrizte, az idős asszonyt pedig egy nagytestű, okos és barátságos kutya.
Gyakran jártam erre Gilberte-tel a lejtős utcákon, s ilyenkor mindig a kerítéshez szaladtunk, mert a kutya, akit Caesarnak hívtak, már ismert, s nekidőlve a rácsoknak simogattatta magát velünk. Majd elkísért a kert végéig, hosszan megnézett, aztán hirtelen elszaladt.
A kutyát Gilberte mutatta meg, bár olyan volt, mintha engem mutatna be a kutyának, mint valami régi ismerősének.
Gilberte tipikus francia lány volt, karcsú, magas, talán túl vékony, és mindig elegáns. Szőke hajfürtjei fiatalos nemtörődömséggel omlottak a keskeny vállára, zöld szeme pedig mindig szomorú volt. Még akkor is, ha nevetett.
- Mit bámulsz mindig olyan hosszan azon a házon, mikor erre járunk? – kérdezte egy nap Gilberte.
Kutatón a szemembe nézett.
- Gyere csak! Ide-ide! Innen jól látni... Látod azt a kőmadarat?
- Nem, merre van?
- Ott, a lépcsőfeljáró végében – mutattam neki.
Hirtelen felderült a tekintete:
- Igen, most már én is látom!
Aztán megfagyott a lelkesedése.
- Olyan szomorú látvány. Piszkosszürke, talán csömpe is.
Aztán lebiggyedt az ajka:
- Azért ez annyira nem érdekes, hogy mindig megbámuld.
- Ellenkezőleg. A tárgyaknak is van életük. A szobroknak pedig különösképpen.
- Ez nem szobor. Csak egy giccs – válaszolta érdektelenséggel a hangjában.
- Nézz körül, kedves. Nézz csak le. Vagy fel a Sacre-Coeur felé. Mennyi hétköznapi ember. Ők ennek a városnak a giccsei.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Nézd őket. Mindnek van élete. Gondolata, bánata és egyéb hétköznapi szokása.
- És?
- Ennek a kőmadárnak is megvan a sorsa. Itt áll, mert felrepülni nem tud. Így készítették el. Olyan, mint egy koldus, aki hiába nyújtja ki a kezét, soha nem kap bele pénzt. Hát ilyen ez a madár is.
- Bolond vagy, Paul – felelte, s mosolyogva bámult, ahogy mentük le, az igazi Párizsba, mely egyszerre lüktetett és vonaglott végtelen útjaival, milliónyi háztetőjével, melyek mint egy szomjas karaván, meneteltek végig, egészen le a Szajnáig.
Legközelebb, ahogy egészen a kerítéshez értünk, jól láttuk a kőmadarat. Nemrég ért véget a háború, s nemcsak a falakon voltak lövésnyomok, hanem a madár nyakát is felhorzsolta egy lövedék. És a szeme helyén egy nagy lyuk tátongott.
- Milyen csúf – mondta Gilberte szánalommal a hangjában.
- Nem az. Inkább szép.
- Mi szépség lehet ebben?
- Minden – válaszoltam. - Olyan, mint mi. Mint az apád, aki a fronton megsebesült. Olyan, mint az anyád, aki mindig olyan volt, mintha repülni akarna...
- Ne beszéljünk róluk, Paul. Meghaltak. Nincsenek itt. És nem tudják megvédeni magukat.
Most egészen komoly lett. Szomorú ujjaival megszorította a kezemet, aztán felragyogott a szeme.
- Itt van Caesar! – kiáltotta.
És a kutya szinte nekivágódott a kerítésnek, majd táncolni kezdett, s végül hozzányomta a testét a rácsoknak. Mi pedig simogattuk, vakargattuk a meleg és izmos kutyatestet, s becézgettük ezt a kedves és elhanyagolt állatot.
Egyik hajnalon különös ének rázott fel az álmomból. Hosszú, jajongó sírás volt, már nem tűnt éneknek. Inkább valami kántálásszerű hang volt. Kiléptem az erkélyre. A hűvös párizsi éjszaka szinte lerángatott az utcára. Messze lent csillogott a város, mint valami drágakő, melyet női kéz forgat a napfényben. Álmosító zajok jöttek a Place Pigalle felől, s a kocsmák is most zárhattak. Részeg alakok dülöngéltek egymásba karolva, egy sötét alak a bicikliről köpött le.
Egészen leszaladtam a Rue... -ig, ahonnan jött a kutyasírás. Caesar volt az, a kerítésre felágaskodva jajveszékelt. A kapu előtt halottszállító autó állt. Az udvaron halkan beszélgettek, majd fémládát hoztak, s ügyetlenkedő mozgással emelték az autóba. Az autó fényénél most láttam, amit nappal nem lehetett, hogy egy kerítés választotta le a kertet a háztól, s oda zárták el a kutyát.
- Remélem, ez a dög nem csinálja majd egész nap ezt! – morogta valaki.
- Majd valaki megmérgezi. Vagy elviszik – válaszolta másvalaki.
- Szegény állat. Mit tehetne mást – mondta egy harmadik.
Aztán ajtócsapódások, a kocsi fényszórója egy pillanatra bevilágította az egész utcát, a házak árnyai lobogtak az aszfalton, majd újra sötétség lett.
A kutya mellé térdeltem. Megismert, most nekem sírt. Benyúltam hozzá, vigasztalón simogattam. Ő rám nézett a fekete szemével, de tovább jajongott.
- Hát te mit csinálsz itt? Mi baja van Caesarnak? - kérdezte Gilberte mögöttem.
Látszott, gyorsan magára kapta a ruháját.
- Eltűntél. Aztán az ablakból láttam, hogy erre jössz.
- Meghalt az öregasszony. Most vitték el. Őt siratja a kutyája – válaszoltam.
Gilberte mellém térdelt, a szoknyája felhúzódott, s a félhomályban szinte világított két szép térde és izmos combja. A haja hosszan leomlott a vállára, úgy látszik, fésülködésre volt ideje. Szeretettel simogatta, becézte a kutyát, ami ettől megnyugodott. Aprókat vakkantott, elvékonyodott hangon siránkozott. Majd lefeküdt, s mintha elfáradt volna a fájdalmában. Néha még fel-felsírt, aztán véglegesen kimerült.
Az égbolt megtelt sejtelmes és puha fényekkel, a lámpák kialudtak, mire visszatértünk az ágyba. Gilberte átfázott, ösztönös mozdulatokkal bújt hozzám és átölelt. Már a falakon is kivirágzott a hajnal, s néztem Gilberte-t, a fehér vállát, s olyan volt, mint valami havas hegycsúcs a reggeli fények közt. Az ajka most is olyan volt, mintha neheztelne, de a vonásai megnyugodtak, s alig hallhatón a fülembe szuszogott.
Másnap Gilberte elutazott a nagynénjéhez Rueil-Malmaisonba. Az állomáson szótlan volt, csak a vonatról integetett. Visszafelé gyalog jöttem, hétvége volt. A város ilyenkor is énekelt és muzsikált, hangoskodott, még a kémények is szürke indulókat játszottak, az utcákon aranysárga lángokkal sisteregtek az első falevelek. Hirtelen lett ősz itt.
Egyszerre a régi házhoz értem. Nem tudatosan jöttem erre. Ha már itt voltam, Caesart szólongattam. A hangomra motoszkálás lett a válasz, a bokor megmoccant, majd nyüszítő vonyítás. A kutyát bezárták, s most nem tudott a kerítéshez jönni. Percekig ültem s vigasztaló szavakat mondtam felé. Aztán mindketten feladtuk.
A kőmadár most ijesztőn nézett rám, tényleg csúfnak hatott. Aztán rájöttem, ebben a kőalakzatban szánalom volt a minden emberi iránt. Halált láthatott, múló életet, az évszakok megmagyarázhatatlanul fenséges és mégis értelmetlen körforgását. Talán a létezés végtelen ostobaságát. Látta Párizst, ennek a hatalmas szívnek a lüktetését, szívritmuszavarait, lázongását, szenvedélyeit és elvénülését. És még azt is sejthette, hogy az Eiffel-toronnyal, a Notre-Dame-mal, a Sacré Cœur-bazilikával, a Bois de Boulogne szentimentális csodájával fog leomlani és elpusztulni.
Váratlanul emberek jelentek meg. Ketten megálltak a kertkapunál, másik kettő kinyitotta a rozsdás, kissé meggörnyedt kaput. Most vettem észre, hogy egy szürke autó áll az út szélén, mögötte már a messzi Párizs az üres és lármás locsogásával, hangjaival, féktelenségével. Hirtelen kutyaugatás, majd hangos, segélykérő ugatás harsant fel a bokrok közül. A következő percben Caesart hurokba szorított nyakánál vonszolták ki az utcára. A kutya rángatta a fejét, mire az egyik egy bikacsökkel ütni kezdte az oldalát. Közben az egyik káromkodott.
- Na, mi van? - üvöltötte a másik a kertkapuból.
- Levertem valamit. Egy lépcsődíszt.
- Mifélét?
- Valami madár. De már törött volt.
Közben a kapuba álló előbb a kaput rúgta be, majd a fuldokló állatot kezdte rugdalni.
- Mit képzelnek? – kiáltottam. – Hagyják békén ezt a kutyát!
Közben Caesar oldalra fordult, úgy vonszolták az autóhoz. Futni kezdtem, mire az egyik alak megállított.
- Van köze a kutyához?
- Nem az enyém.
- Akkor mit akar?
- Mindennap megsimogatom. Ez a kutya jó és barátságos.
A marcona külsejű alak fintorogva ennyit válaszolt:
- Ez a kutya zavarja az itt élőket. A rendelet szerint elvisszük.
- Miféle rendelet szerint?
- Ha nem a magáé, semmi köze hozzá!
- Megveszem. Mondjon egy összeget!
- Ez nem így működik. Kérem, hagyjon bennünket dolgozni!
- Ez a munkája? – kiáltottam kétségbeesetten, mikor hallottam, hogy a kutya elkábult teste hangosan puffan a kocsi platóján. – Ez a hóhérénál is alantasabb!
Fenyegetőn megindult felém, aztán a sofőr kiszolt neki:
- Hagyd már azt az idiótáét! Induljunk!
A kocsi elment, én pedig leroskadtam a járdaszegélyre. Majd hátra dőltem, s néztem az eget. Különös volt, ahogy ez a magas végtelen közönyösen tekintett le erre a világra, még mindig szép.
- Anya, az a bácsi részeg? – hallottam néhány lépésnyire tőlem egy kislány hangját.
- Biztos. Normális ember így nem viselkedik.
- Én sajnálom – mondta a gyengéd hang.
- Én nem az ilyet... - válaszolta a nő megvetően.
Feltápászkodtam, s elindultam. Még láttam a kislányt, ahogy hátra-hátranéz.
Aznap olyat tettem, amit soha nem tettem. Jártam a Montmartre kis utcáit. Szembe jött velem egy lány. Hasonlított Gilberte-re. Ugyanolyan nyúlánk volt, szőkés, csak teltebb volt, s ugyanolyan ideges és szép keze volt, mint Gilberte-nek. Megnéztem, s ő visszabámult rám. Aztán elment mellettem. Kavarogtak bennem a gondolatok. Egy benső hang szólongatott, menj utána, bánni fogod, s ez a lány szebb Gilberte-nél is. Hátra fordultam, s akkor láttam, hogy utánam néz. Majd elfordult, s ment tovább, hogy eltűnjön a déli forgatagban. Magányos lettem Gilberte nélkül. Nélküle ténylegesen ősz volt, a színek elvesztek, mint friss akvarellen, melyre ügyetlen kéz ráönti a vizet. A fákat láttam, melyek színek nélkül hajladoztak, a házak vonalakká szegényedtek, s a nap is egy üres, komor buborék lett, mely lassan szétpukkan majd az est fekete tüskéin. Egyik kocsmából a másikba estem be. Az egyikre emlékeztem, hogy onnan kidobtak. Majd arra, hogy a csillagok hosszú és nyúlánk indákká nőttek, a háztetők és a lombok forognak, pattogtak előttem.
- Gilberte! Gilberte! – kiáltoztam, őt kerestem minden nőben.
Valakibe belekaroltam, mire elestem. Aztán kóvályogva elindultam haza. Órákig tarthatott az utam hazafelé. Aztán öntudatlanul rogytam össze.
- Paul! Én kedves Paulom! - hallatszott felettem.
- Friss szeptemberi reggel volt. Az ég halványkék volt, de a lombok kipirultak, fényesen imbolyogtak felettem. Az utcán feküdtem, Gilberte hajolt fölém.
- Gilberte – suttogtam hitetlenkedve, hogy újra láttam a szép lányarcát.
- Itt vagyok, Paul.
- Jó, hogy itt vagy! – válaszoltam még mindig erőtlenül.
Gilbert féltőn rám mosolygott, anya mosolyog így a gyermekére.
- Téged egy napra sem lehet magadra hagyni – mondta.
- Rossz nélküled - dadogtam felé. - És annyi baj történt. – Caesart elvitték. Biztos megölik.
- Igen, tudom – válaszolta Gilberte, s apró köny jelent meg a szeme sarkában. – Ide már nem járhatunk.
- És a kőmadár is... Összetörték...
Gilberte most a ház felé nézett.
- Igen, az sincs már.
Felültem. Még fájt a hátam és az oldalam. Éreztem, az ajkam megdagadt. Az éjszaka meg is verhettek.
Felnéztem a házra és a kőmadár helyett egy igazi volt. Talán pacsirta lehetett. Ott állt, majd egyet lépett, úgy illegette magát. Egyszerre érezni kezdtem, hogy ezt a szomorú-vidám francia lányt mennyire szeretem...

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007