2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Anelita
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Másodszor térek be ebbe a bárba. Tegnap is jártam itt, s távozásom után rögtön megfogadtam magamnak, hogy ma is eljövök. Megszerettem ezt a helyet különös atmoszférája miatt, de a turisták mégis elkerülik, mert félreeső helyen van, kissé messze a fehérhomokos karibi tengerparttól és az elegáns szállodáktól. Helyette inkább kagylókat szednek apály idején, vagy tortillát esznek a piacon, vagy összevásárolnak minden haszontalan dolgot, amit otthon majd győznek elajándékozni - igaz, sokan élnek ebből ezen a környéken. A tehetősebb turisták, pedig a belváros lokáljait látogatják, ahol fényűzőbb az éjszakai élet. Én nem tartozom ezek közé, sokkal inkább egyedüllétre vágyom, esetleg eredeti, latinos zenére és ebben a pillanatban egy hideg italra, de arra nagyon.
Ezen az estén is ott ül a lány, ugyanazon a bárszéken, mintha kibérelte volna azt a helyet magának, s csak pont azért, hogy engem szemmel tarthasson. Kérdezhetné valaki, akkor én miért választottam pontosan azt az asztalt, ahol előző nap is ültem. Én erre azt mondanám: ez meg az én szokásom.
Talán huszonöt éves lehet - saccolom meg, bár ebben a félhomályban csalóka. Lába keresztben, bal vállán ruhájának pántja kissé lecsúszva. Szinte minden ugyanolyan rajta, mint tegnap, a ruha fazonja teljesen megegyező, csak színe más: most halványkék, mint a búzavirág, mely kiemeli bőrének kreolságát.
Figyel engem, és észreveszi, hogy én is észrevettem őt. Jobbnak látom, ha elfordítom a fejem és kényszerítem magam, hogy másfele nézzek, de érzem, hogy a mozdulatom nem sikerült természetesre; szinte belepirulok, mert annyira idétlennek hat. Tudom, hogy ő sem hiszi el, hogy ezt akartam valójában, és ha most odanéznék, bizonyára mosolyt látnék arcán.
Felemelem a poharam, kortyolgatok belőle, de a jég már felolvadt és nem annyira hűsít, mint ahogy azt szeretném, és az éppen kifújt cigarettafüst visszamaradt nikotinja a whisky ízével keveredve a számban, nem esik túl jól. De most már mindegy, újat szippantok a cigarettám­ból, és megint kortyolok egyet az italomból, hogy minél előbb újat rendelhessek.
Szombat lévén gyűlik a tömeg, egyre többen leszünk, és ezzel párhuzamosan a zajszint is emelkedik, nő a feszültség, na meg a füst is a levegőben. Izzasztó itt minden, verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokokon. A bárpultnál a mixer bekapcsolja a ventillátorát.
Csettintek a felszolgálónak - szerencsére nem kell sokat integetnem, hogy észrevegyen -, és mutatóujjammal jelet rajzolok a levegőbe, hogy újabb italt kérek.
Időközben megfeledkeztem a lányról, de most, hogy odanézek, csalódottan állapítom meg, hogy már nem ül ott, helyette egy kövérkés emberke törölgeti zsebkendőjével homlokát; melege van neki is, mint mindenkinek ebben a teremben. Egy vendég mutogat felfelé, hogy kapcsolják már be a plafonon függő ventillátorokat. Valaki eleget is tesz kérésének, így pár perc múlva érzem, hogy jobb lesz, ahogy a lapátok forogni kezdenek. Szép lassan normalizálódik a helyzet, de a cigarettafüst egy darabig még csíp.
De hol a lány? - kérdezem magamtól.
Próbálom felkutatni, s megkönnyebbülök, amikor meglátom az egyik sarokban egy asztaltársaságnál, pontosabban három lány társaságában. Egy kerek asztalhoz ült át, valószínűleg a barátnőihez - gondolom.
Észreveszik, hogy nézem őket, és felém nevetnek, de a nekem tetsző lány mosolya más - ezt határozottan érzem -, van benne valami cinkosság, mintha másképp ragyogna a szeme, mint a többinek. Állja a tekintetemet. Vagy csak én érzem és látom így? Rádöbbenek, hogy nem menekülhetek a pillantása elöl én sem.
A pódiumon megjelenik egy zenész, aztán még egy, és jön a harmadik és a negyedik, aztán az ötödik is. Öten vannak, öt zenész, majd egy nő lép fel, valószínűleg az énekes. Komótosan kezdik a hangszereket kicsomagolni. A dobról lekerül a takaró, gazdája állítgat valamit rajta: magasságot a cintányérokon, magasságot a háromlábú fémszéken. Mozdulatai kimértek, hiszen számtalanszor elvégezte már ezeket. A zongorista a széket tekeri feljebb, ráül, próbálgatja, teker egyet megint, ráül újból, míg jó nem lesz. A bőgőről is lekerül az „öltözék", hosszú cipzár rándul, titkos vágyakat ébreszt férfiak képzeletében. A szaxofonon játszó felveszi a sarokból hangszerét, néha belefúj egyet, állít a sípon, majd újból próbálgat, és újból állít, legvégül visszateszi a dobos mögé egy székre, aztán a pódiumról lelépve egy közeli asztalhoz ül.
Van még idő. Hosszú még az este, az éjjel.
A többi is végzi a feladatát hangtalanul, csak néha-néha mosolyognak egymásra, meg néha az egyik vendégre, akit bizonyára mind jól ismernek, vagy az is lehet, hogy ő a bártulajdonos. A pincér egy tálcán italokat hoz, az asztalra teszi - az előbbi zenész elé - melyen ott szerepel egy táblácska, rajta Reserved felirat. Fenntartott hely - gondolom, a zenészeknek.
Újból elkalandozom és megfigyelem a többi vendéget is, tekintetem körbejár, majd a lányhoz ér, aki még mindig a sarokban ül a többiekkel. A bárpultnál a mixer az arcát most a ventillátornak tarja, de megzavarják, újabb rendelést kell kielégítenie. Arcán aprócska grimasz jelenik meg, de végzi a munkáját becsülettel, hisz ebből él, ebből tartja el a családját; biztosan sok gyereke van. Leemel a feje fölül egy üres poharat, jégdarabok koccannak az aljában, majd emelkedik egy gines üveg, litty-lotty, telik a pohár. Egy fémtálcán újabb pohár csattan - jön a következő -, de ebbe már valamilyen színes folyadék kerül. A harmadik pedig fehérrum, ez biztos, mert megismerem az üveget.
Felemelkedem a helyemről és felkeresem a mellékhelyiséget. Meglepődöm, mert a körülményekhez képest tiszta és rendes. Sietek vissza abban a reményben, hogy a lányt még mindig a helyén találom, de nem látom, csak barátnői diskurálnak ugyanúgy, ahogy azelőtt; a lány eltűnt. Figyelmetlen vagyok, mert mikor hátratekintek, a hátam mögött a két toalett ajtótól nem messze a másik falra szerelt embermagasságú tükör előtt áll a lány, és haját, ruháját igazítja. Keresztülszalad a fejemben, hogy bizonyára nem véletlen történés ez, de mit számít, hogy véletlen vagy sem! Bátorságot gyűjtök de felesleges, mert egy újabb mosollyal jutalmaz, aztán egyenesen elém áll és megszólít. Hiába, a latin temperamentum!
Anelita vagyok - mondja, és kérlel, üljek az asztalukhoz, ha nincs jobb dolgom. Miért is ne? Valóban nincs jobb dolgom. Válaszolok is neki - bár teljesen értem minden szavát, mégis egy pillanatra bizonytalanság fog el, hogy valóban ezt akarom-e. Észreveszi tétovaságom és kiejtésemen, hogy nem vagyok idevalósi. Kérdőn tekint rám. Én elmondom, hogy honnan jöttem és miért, de csak tényleg röviden, mert nem akarok belebonyolódni a magyarázatba.
Mire visszaérünk, a zenekar tagjai elfoglalták helyüket a pódiumon; cintányér csörren, néhány mélyebb dobbanás, mely megrázza a levegőt és az ember szívét, majd a bőgős is néhány húrt pendít hangszerén.
Játszani kezdenek.
A zene egy pillanat alatt feloldja a feszültséget, ami közöttünk feszül. Megmozdulnak a párok. Néhány férfi és nő keze a magasba lendül, majd taps és biztatás, és a latinos dzsessz ütemére rándulnak már a lábak, mozognak a csípők, pörögnek a szoknyák.
Sose hallott dallamok.
Sose látott mozdulatok.
Ahelyett, hogy leülnénk, inkább középre húz, a táncparkett közepére, pereg a nyelve, most szinte semmit nem értek, de kitalálom akaratát - hiszen a szituáció adja magát. Elvegyülünk mi is, megfogjuk egymás kezét és csípőjét, néha közel simul hozzám, majd eltávolodik és kipörög. Arcán és nyakán sós cseppek, lassacskán apró kis ereket képezve folynak lefelé a mellei közé, hogy aztán szétterüljenek újból, és végül eltűnhessenek a ruha szövetében. Szinte az egész teste beszél, ahogy hozzám simul, és ebben az izzasztó melegben, ebben a cigarettafüst- és whisky illatú helyiségben is sikerült megéreznem vanília illatát. Hajtincsek repülnek, semmivel össze nem téveszthető, átszellemült tekintet, öröm, boldogság. Újabb sikeres mozdulat, majd érzékien kihívó nevetés ingerel tovább, hogy megadjam magam a sorsomnak, és derekát átfonva hátradöntsem, majd egy kört leírva magamhoz rántsam megint.
A zene nem mérlegel.
A zene irányít; engedelmes szolgája vagyok.
Soha nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy tánc. Soha nem tudtam, hogy így is lehet táncolni. Ez a valóság: én itt, így, ezzel a lánnyal, annyira abszurd, hiszen egy órája még elfordítottam a fejem, ha rám nézett.
Vajon miért képzeltem ebben a pillanatban, hogy ez a nő ártatlan? Vajon miért akartam ezt hinni?
Ahogy szemezett velem és mosolygott rám, aztán ahogy utánam jött, s mintha véletlenül botlottunk volna egymásba, majd ahogy leszólított, és végül, ahogy táncra invitált, minden ellene szólt. De mégis, valamiért nem akartam „rossz" nőnek beállítani magamban. A valósághoz való viszonyom ebben a pillanatban hadilábon állt, de viselkedését mégsem éreztem közönségesnek, inkább túlfűtött erotikát éreztem benne, ami rendkívül kellemes érzéssel töltött el.
A zenekar új számba kezd - most már a harmadikba. Szaxofon hasít éles dallamot - egy pillanatra szomorúságot szaggatva lelkembe és felszínre hozva a vágyat mindkettőnkben -, lassút és pihentetőt, hogy jobban felfedezhessük egymást. Ajkai fülcimpát érintenek, s megborzong a tarkóm, a hátam, a képzelet újabb utakat ígér. Fülembe most ismeretlen szavakat duruzsol. Elővillannak fogai, és nyelve síkosan, melegen keresi az utat az enyém felé...
Áttáncolunk egy órát, szinte észre sem veszem az idő múlását. Kábultan dőlünk le az egyik asztal mellett szabadon hagyott székre, meg sem kérdezve a mellette ülőktől, hogy szabad-e - mintha mindenki testvére vagy legalábbis barátja lenne mindenkinek. Sikerült a pincért gyorsan elcsípnem, így lehajtunk egy italt mindketten, s megpihenünk néhány percre. Előkerül a cigaretta, megkínálom vele, elfogadja, majd gyufa sercen, és ahogy közelebb hajol hozzám a tüzért, szemügyre veszem ismét: milyen szép!
A zenekar újból gyorsba kezd, most már rögtön engedelmeskedem a kérésnek, vagy inkább szelíd parancsnak, tudom a dolgom, tudom, hogy felesleges ellenkeznem. A terem közepe újból megtelik párokkal, ebből a forgatagból én sem akarok kimaradni. Aztán, mikor már a teljes kimerülés határához érünk, a zenekar megkegyelmez. Ahogy csillapodik a ritmus, ugyanúgy fogy a tömeg is, már csak néhány dülöngélő pár marad, melyek nem adják fel, míg a zenekar bírja és abba nem hagyja.
Ekkor ajkait buja szavak hagyják el - de nem idézem, ez maradjon a kettőnk titka -, közben a női ujj keres és talál, és azt is érzem, hogy megváltozott számomra a világ a teremben, érzem, hogy ez a tánc már másról szól. Kettőnkről, az életünkről, a saját, belső nyomorúságunkról, a vágyainkról, meg arról, hogy mégis csak érdemes élni - hisz felejteni jöttem ide.
Eddig, az életem során mindig megéreztem, ha új fejezet kezdődik életemben, és most, ezt határozottan érzem. Valami lezárult, vagy elkezdődött? - mindegy honnan szemléljük. Ebben a pillanatban felismerem, hogy ez a történet teljesen beleillik életem regényébe, amelyet oly gondossággal, keservesen „írtam", és amely már egy éve összeomlott. Hát mégiscsak tudok önmagam lenni, amilyen már nagyon rég voltam! Ebben a szituációban határozottan jól érzem magam; vagyis az élet egy nagy kaland, aminek én is részese akarok lenni, sőt vagyok, s ennek most tökéletes kísérőzenéje ez a latin dzsessz, és ebben tökéletes partnerem ez a lány. Most már nem én vagyok az, aki előző nap véletlenül tévedt be ebbe a mulatóba, aki csak sétálgatott céltalanul fel-le a város különböző épületeit, tereit felfedezve, a járókelőket megszólítva információért, és aki elcsodálkozott a szűk utcák látványán és a szemmel látható szegénységen. Minden előre elrendeltetett, nem lehet másképp. Valahol a lelkem legmélyén mindig ott munkálkodott önmagam szüntelen keresése, megismerése, s most úgy érzem, újból megtaláltam a helyem, visszataláltam az életbe.
Most már kábultan dől a vállamra, kimerült teljesen. Az ital tette, a cigaretta, a füst, a tánc, vagy mindez együtt - ki tudja? Későre is jár.
Ekkor egy kérdést intéz felém.
Hangja olyan lágyan és dallamosan szól, úgy hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, hogy szinte nem is hallom, csak úgy, egyszerűen belém ivódik minden szó; minden szótag külön zenével bír.
Megfogja kezem, és kivezet a teremből...

Most itt ülünk a parton, a homokban - még nem olyan forró, mint délben szokott -, együtt nézzük, hogyan kel fel a nap. Két kezével hátul támaszkodik, szoknyája combközépig felhúzva, a sós víz mossa lábát az enyémmel együtt. Szél kócolja fekete haját, kezével igazítja, aztán arcán zavart mosoly támad, de nem töri meg a csendet, a hullámok halk zaját. Elidőzöm lábán - a térdén és a combján -, majd a mellein, s újból megállapítom, hogy milyen szép. Bőrén nyoma sincs a fáradtságnak; most jóval fiatalabbnak látszik, mint ahogy az éjjel gondoltam.
Hogyan tovább? - teszem fel magamnak a kérdést, de tényleg csak magamnak, mert érzem, hogy minden szó ügyetlennek tűnne ebben a pillanatban. Helyette inkább zsebembe nyúlok, gyűrött amerikai dollárt húzok elő - amennyit kért -, a markába akarom tenni, de visszautasít:
- Neked ingyen gringo! - mondja most angolul, majd ujjaival végigsimítja arcom; ez a „gringo" most nem tűnik sértőnek, tudom, nem is annak szánja, s mintha igazolni akarná gondolatom, megcsókol.
Hálás vagyok és talán ebben a pillanatban még egy kicsit szerelmes is.
Feláll, felhúzza cipőjét, megtisztítja ruháját a homoktól, majd elindul vissza. Kissé ügyetlenül lépdel, a homokban bokája mintha megbicsaklana néha, majd az útra érve hátrafordul. Felém int, aztán elindul a városhoz vezető úton, a nyomorúság felé.

 

 

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007