Egy társasházba vonszolta be a férfit a nő. Kis előkert, megfáradt, zsengén lombosodott fa ágaskodott az emeletig. Az esőcsatorna okádta a vizet, s a fák úgy prüszköltek, ahogy a város szokott, ahogy az élet szokott a nagy esők idején.

A házban villanyfény lobbant.

- Adja a kabátját! – mondta a férfinek.

A férfi kelletlenül, inkább szégyenkezve engedelmeskedett. A nő pedig gondos házigazda módjára a kabátot felakasztva egy vállfára, a kalapot kisimítva helyezte a vaskos fűtőtest fölé, az függönytartóra akasztva. Mikor visszafordult, a férfi olyan szánalmasan állt. Zakója átázott, kigombolt ingnyak alatt nem volt nyakkendő, a nadrág gyűrött volt, s a cipője szinte szétmállott.

- Tudja mit? Itt a fürdőszoba. Mindent vessen le. Teszek be ruhákat. Az apáméból… És van itt másféle is…

A nő a régi kis szeretőkre gondolt, a csalókra, akik elhagyták, de hogy megalázzák, itt felejtettek egy-egy inget, fehérneműt, egy pulóvert, melyet tőle kaptak karácsonyra. Már többször kiakarta dobni őket, de úgy volt vele, hogy egyszer még szükség lehet rájuk. Hát elérkezett az a bizonyos „egyszer”.

- Inkább elmennék – mondta a férfi egészen váratlanul.

- Maga megbolondult! Most, hogy végre biztonságban van.

- Nekem nem a fedél és a száraz ruha ad biztonságot.

A nő most nem válaszolt. Bolondságnak tartotta a férfi szavait. Törölközőt keresett. Egy szappant, s megtalálta az apja egykori papucsát.

- Most menjen be szépen a fürdőszobába, s hozza rendbe magát. Addig én csinálok valamit. Valami meleget, hogy ne halljon éhen. Gondolom, ma még nem evett. Még borom is van – kapkodott a gondolatai közt.

- A férfi bólintott. Ügyetlenül, mint aki ehhez a közönséges mozdulathoz nem volt hozzászoktatva. Ahonnan jöhetett, ott nem szoktak bólintani, gondolta a nő. Hirtelen a férfi kezére nézett, mely ápolt volt, talán túlságosan is az. Nem egy gyilkos keze. Inkább valami elkényelmesedett irodakukacé.

Miután a férfi valósággal és szégyenlős kisgyermekként bezárkózott a fürdőszobába, ő étel után nézett. Van még egy kis tortamaradvány fonnyadozó csokiöntettel. Egy kis sonka, kétnapos kenyér, mindenféle zöldség, mely a fogyókúrájára vásárolt össze. És tényleg maradt itt néhány üveg bor azokból a napokból, melyeken azt hitte, hogy szeret és szeretik. És nem itta meg, mikor tudatosodott, hogy nem szeretik, s magának meg kellett küzdenie a szeretetével. Aztán a férfire gondolt, aki a fürdőszobában van. Mennyire más, mint akikhez szokott. Bizonyára nincs autója, mely manapság olyan férfiatlan. Különben nem egy buszmegállóban ücsörögne, mint valami ázott ürge. S talán lakása sincs már, mert elüldözte egy nő. Egy feleség vagy szerető. Ez a férfi most egy kivert és elüldözött kutya, mely a rúgáshoz szokhatott, s a simogató kéz gyanakvóvá tette.

Miközben erre gondolt, felszelte a sonkát. Szép formásra, ahogy azoknak a másik férfiaknak tette. Szépen megtálalt, még evőeszközöket is tett az asztalra, a fehér abroszra, melyet ösztönös mozdulattal vett elő. Gyertyára is gondolt, de azt túlzásnak tartotta. Aztán mégis gyertyát gyújtott. Hármat is, mert az egy összetartozást jelentett volna, a kettő kettejüket, a három azonban közömbösséget sugallt.

A nő a maga szabados módján evett, míg a férfi kimért, megtervezett mozdulatokkal. Nem vizsgálták egymást, mégis érezték a másikban a különbségeket. De az eső, az óvatosan lobogó fények, a házra térdelő csend meghitté tette ezt a vacsorát. A nő arra gondolt, hogy valami halk zene jól jönne, esetleg táncolna, mert ez a férfi olyannak tűnt, mint aki gyengéd partner, akinek átengedheti a derekát. Bár az összekapkodott ruházat miatt mulatságos lenne az apja elhordott ingét, egy szeretője inkább viccesnek szánt pulóverén keresztül a vállára dőlni ennek az idegennek, ennek a nem annyira férfias férfinak. Mert ő jobban szerette azokat, aki nyersebbek, akikben a férfiasság még ösztönszerű, mint ezekben a keskeny kézfejekben..

- Mivel foglalkozik? – kérdezte váratlanul, mert zavarba jött attól, hogy a férfi észrevette az ő kutakodó tekintetét.

- Valamikor tanítottam. Ma már nem.

- És most?

- Itt, a postán dolgozom.  Amolyan segédmunka.

- Miféle?

- Kötegelek, ellenőrzök, pakolok, rendszerezek. Mikor mire van szükség.

- Mit tanított?

- Ez fontos?

- Igen, engem nagyon érdekel. Nem voltam jó tanuló, s most egy tanárral ülhetek egy asztalnál – mondta a nő, s mosolygott, mint egy kisdiák, akinek a fejét megsimogatják, s úgy érzi, mintha számítana valakinek, egy okos embernek, olyasvalakinek, akire felnéznek.

- Klasszika-filológiát. És még másféle dolgokat.

- Az micsoda? – kérdezte a nőt, noha hallotta már ezt a kifejezést.

- Régi nyelvek. Nem fontos – és most elmosolyodott a férfi.

Olyan szerethető, kissé önironikus mosollyal. Mintha szégyellené, hogy olyasmik rajzolják meg az életének apró ösvényeit, melyeket mások nem szeretnének még ismerni sem.

- És miért hagyta abba?

A férfi most minta visszatekintett volna néhány évnyire, a sors napos oldalára. Legalábbis ez a tekintet ezt sugallta a nőnek.

- Inkább a nyelvészet hagyott magamra. Úgy döntött, buta diák és még butább tanára vagyok a fontos dolgoknak.

- Ezt nem értem – felelte a nő megzavarodva ettől az együgyű paradoxontól.

A férfi kezébe vette a kistárnyérján lévő uborkát.

- Látja ezt? Mennyi bölcsességre ad ihletet ez a kis valami.

- Az csak egy uborka – mondta a nő mosolyogva.

- Keserű az uborka? Dobjátok ki./Tüskebokor van az úton? Kerüljétek meg./Mindössze ennyit kell tudnotok.

- Da azért ez még nem keserű – felelte zavartan a nő.

- Nem is erről írták ezt – nevette el magát a férfi.

Nem volt benne semmi lenéző. Inkább a jótékony egyszerűség felismerése volt ebben a nevetésben. Mert maga a gondolat is olyan nyilvánvalóan egyszerű volt. Majdnem ostobaság, de a férfi tudta, hogy a ’majdnemek’ a világ megtartó erői, melyek a világ össze nem illő eszméit vagy értelmetlenségeit végül is egymásba hajlítják.

- Miféle őrült ír efféléket? - kérdezte váratlanul a nő.

- Tapasztalt férfiú…

- Fogadjunk, valami ostoba költő. És a vers címe: az uborkaárus elégiája.

A férfi elnevette magát. Először és felszabadultan. A nevetése már nem is az együgyű párbeszédnek szólt, hanem az őszinteségnek. Annak a gyermeki őszinteségnek, mely nem veszi komolyan a komoly dolgokat.

- Nem, ezt Marcus Aurelius, a római filozófuscsászár vetette pergamenre – felet a férfi, s hosszan megbámulta a nőt, aki olyan kedvesnek tűnt fel előtte, s olyan magától értetődően egyszerű teremtésnek, mint a Marcus Aureliusi gondolat.

- Most ez nagyon tanárosan hangzott. Pfuj. Még a végén idehozza nekem az iskolát – mondta a nő tettetett ellenszenvvel.

- Semmi ilyesmit nem akarok – nevettek újra együtt.

A nő rácsodálkozott a férfi nevetésére. Még nem látott senkit így nevetni. Ilyen egyszerűen, ennyire okosan, és ugyanennyire szomorúan. Mindig érezte, hogy a dolgok két pólus között feszülnek. A hanggal együtt mérik ki a csendet, a sötét folt mindig egy világost takar el, a boldogság azért boldogság, mert jobban látszik, mint a látható fájdalom.

- Van nekem is egy verses kötetem – mondta hirtelen.

- Tényleg?

- Tényleg… Ne nézzen már le ennyire!

- Soha nem tennék ilyet.

- De nekem nem kell. Amik benne vannak, csak szépek. Olyanok, mint a virágok a konyhaasztalon. Két-három nap, és elfonnyadnak.

- De a versek sok év után is olvashatók.

- Bennem meghalnak. Elolvastam, s kimúlnak. Nem adnak semmit, hisz kint több minden van. Én jobban örülök a valóságos reggeleknek. Vagy az igazi tavasznak, melybe megmoshatom az arcom.

- Ezt nagyon szépen mondta…

- Nem versből tanultam – nevette el magát a nő.

- De akár le is írhatta volna egy költő…

Most a férfi nevetett. Még most sem felszabadultan, csak hirtelen jött eszméletvesztéssel. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy miért is van itt.

- Mindjárt hozom. És beleírom, amit maga olyan költőinek tartott.

Beszaladt a szobába. A kevés könyvből kiválasztotta azt a régit. Valami szép kis kötésű antológia volt szerelmes versekkel. Gyorsan beleírt, aztán eszébe jutott valami. Pénzt vett elő, s azt beletette középen, a lapok közé. Kis megtakarítása volt egy új cipőre. De eszébe jutott a cipők diktatúrája a nők felett, s már nem is tartotta ostobának és felelőtlennek magát.

- Itt van – adta át a férfinak, aki egyből bele akart tekinteni.

- Nem szabad! Csak egy valódi tavaszi nap. Mikor nem esik ilyen ronda eső.

- Rendben – mondta a férfi, majd megnézte a kabátját, mely szinte teljesen száraz volt. A könyvet belecsúsztatta a zsebbe.

- Én nem tudok magának semmit sem adni.

- Már adott. Nevetést. Ebből a házból úgyis ki van tiltva – mondta a nő, s hosszan kibámult az ablakon, ahol a nagy és loncsos fák megrázták magukat a széltől.

Éjfélre járt, mikor szeretkeztek. Nem úgy, ahogy a szenvedélyesek szoktak. A nő átengedte az irányítás jogát a férfinak, s ez az együttlét olyan szenvedélytelenségében is izgalmas volt, melyet a nő sosem érzett és élt át. Olyan volt, mint egy keringő, melyben végre nő lehet, s olyan fiatalos volt, mint az első, melyet még túl fiatalon és keresve a boldogságot élt át.  Rábízta magát a férfira, mert érezte, hogy valaki elvesztegette, eldobta, leselejtezte ezt a férfit, s az a benne maradt összes jóságot most egyedül neki akarja átadni. Ő pedig ki akarta űzni magából egy másik férfit, aki benne maradt, mint valami önkényes lakásfoglaló. De a teste nem lehetett szentély, csak olcsó konyha, kamra, lefüggönyözött hálószoba, melybe a hétköznapi gondok az ágy alá bújnak. Két ember hadakozott egy-egy másikkal, két megtalált szerető, két kifordított élethelyzet a jövőtlenség pillanatnyi aktusában.

Reggel lett.

Az eső elfáradt, s a tolakodó fények kaparászták az ablakot, a függönyt, a szomorú ujjak által vetett árnyékot. Mikor a nő feleszmélt, egyedül volt. Meztelenségéből is felébredt, de hiába kereste a férfit, az már nem volt a házban.

A ruhája eltűnt, a kölcsönruha pedig szépen összehajtva feküdt a fotelben. Mikor felöltözött, arra gondolt, hogy ez a férfi nem tehetett olyat, hogy egyszerűen lelépett.  Nem tűnt ilyennek. Talán elugrott a boltba, esetleg valahol cigarettázik. Az udvaron vagy az utcán. Bár nem érzett rajta cigarettaszagot. Hirtelen meglátta a sárban a sietős lábnyomokat, melyek eltűntek a vizes betonon.

Kerékpárra ült.  Nem gondolkodott, a kerékpározás volt a legkézenfekvőbb cselekedet. Arra gondolt, ha a pedált tapossa, kitapossa magából a tegnapot. Az éjszakát. És a reggeli kellemetlen ébredést.

Legurult a kis domboldali úton. Aztán egy kereszteződésnél elfordult. Egy bolt előtt hevesen vitatkoztak. Nem törődött velük, hiszen neki magával volt vitája. Közben eszébe jutott a tegnapi sorozatgyilkosos gondolata. Talán mégis az volt a férfi, de megszánta, s most sietősen távozott, mielőtt meggondolja magát.

Mikor kiért az országútra, rendőrautót látott az útszélén álldogálni. És négy-öt embert. Mikor odaért, az egyik felemelve a karját rákiáltott:

- Kérem, menjen innét!

Ekkor látta meg a férfit, ahogy fekszik az útszélen. Mint egy részeg, akit az önkívület néhány tántorgó lépés alatt ér. Néhány méterrel arrébb feküdt a könyv, melyet ő adott. Dulakodásnak nem volt nyoma. Valószínűleg nem a pénzért ölték meg. Csak a pénz vagy ékszer reményében.

- Kérem, forduljon vissza! – ismételte a rendőr erélyesebb hangon.

- Én ismertem őt! – mondta a nő, s hirtelen szédülni kezdett.

Mintha két kar megragadta volna, hogy ellökje. Akkor meghallgatták. Hárman állták körül, s ő elmesélte az ismeretségüket a nevetést, Marcus Auréliust és a szeretkezést kihagyva.

- Úgy tűnik, semmit nem vettek el tőle – mondta a rendőrtiszt.

A nő pedig arra gondolt, hogy ez a mondat milyen fájdalmasan ostoba. Hiszen tőle is elvették az életet.