Jó lenne repülni! Olyan rég tettem. Az utastérben az ablak mellé kerülni, és csodálkozó tekintettel kémlelni az alattunk elterülő világot, hátha felfedezünk valami apróságot, amely odalent, egyszerű emberként talán nem is tarthatna igényt érdeklődésünkre, elmennénk mellette vagy áthajtanánk rajta autóval: apró falvakat, kisebb városokat, dombokat kiálló mészkövekkel és olajfaligetekkel övezve, aztán folyókat és tavakat megcsillanó víztükörrel. Ha már beleszédültünk a mélységbe, akkor kicsit messzebb tekintenénk, és kumuluszfelhőket látnánk, melyek olyan fehérek, mint a frissen esett hó. Ég és föld között lebegni, angyalnak képzelni magunkat.
    De vonaton utazni sem lenne utolsó dolog. Étkező- és hálókocsiban. Ebédkor a szépen megterített vagonban minden makulátlan, pedáns, az összes pohár és az étkészlet ragyog. Felszolgál a pincér, étlapot tesz elém, én rendelek: "...először aperitif legyen, mondjuk konyak, és legyen francia, aztán homár vagy valami férfiasabb, nehezebb".
    Valahová északra utazni.
    Vagy Velencébe inkább, ilyenkor már lement a turisták dömpingje. A keskeny csatornák párát lehelnek reggelenként és hűvöset. A gondolás dala sem úgy száll, mint ahogy szokott. Kissé kesereg magában, kevés a bevétel mostanság. De mégis... A mediterráneum kék égboltja ilyenkor is csodálatos; az utasnak mindenképp az.
    Valahol, egy hotel társalgójában zongora szól, épp kiköt egy csónak, szállóvendéget hoz csomagokkal, s kihasználva az alkalmat valaki távozik is. Az olasz fecsegés most is elbűvöl, szeretem hallgatni nagyon. Én ebben a társalgóban ülök, lábam keresztbe téve, kezemben újság; kikandikálok fölötte, s megállapítom, hogy téged látlak. Igen téged, nem lehet más, amint a recepcióra kísér a londiner. Erre megörülök, mert milyen szép is az élet, milyen kegyes hozzám, s pont akkor, amikor kell. Mert felejteni jöttem. Tehát az égiek újból összehoztak Veled!
    Te felém tekintesz óvatosan, mintha megéreznéd, hogy figyel valaki, de nem veszel észre. Ekkor, mintha kissé zavarba jönnél, összeráncolnád homlokod és szemöldököd, mert határozottan megéreztél valamit: egy fürkésző tekintetet.
    A zongorista tovább játssza romantikus futamát, majd lassan mégis befejeződik a zene. Valahonnan szantálfa illata terjeng: kellemes nagyon, semmivel össze nem téveszthető. Én erőltetett nyugalommal összehajtogatom az újságot, a márványasztalra teszem, és elindulok a recepciós felé, hogy megtudakoljam, valóban téged láttalak-e. Igen, nem tévedtem, sőt, a szobaszámot is sikerült megtudnom - a borravaló újból megtette hatását. Óh, Istenem! Mennyi szerencse ér ma engem.
    Izgatottan megyek fel a lifttel, hisz pár perc múlva előtted állhatok, talán meg is csókolhatlak majd, s ha szeretsz még, és emlékezel meghitt óráinkra, illatos leveleinkre, akkor talán még többet is engedsz nekem ezen az éjjelen. Vagy majd holnap inkább, ha te is úgy látod jónak.
    Az ajtó előtt állok, kalapál a szívem, s enyhe félsz is elfog egyben, mert mi lesz, ha másra számítottál, más nevét fogod önkéntelenül kiejteni szádon, s így csalódást okozok neked.
    Félve bekopogok, pontosan háromszor koppantom az ajtót.
    Kitárul.
    Te ott állsz előttem, már átöltöztél, levetetted utazóruhád. Meg sem lepődsz, mert megérezted ám, hogy csak én lehetek az, aki figyel, holott erre bizonyítékod nem is volt. De megérezted és tudtad azt is, hogy feljövök hamarosan hozzád.
    A nyakamba ugrasz, felemellek - könnyedén teszem, mert nem magas a termeted - megölellek, megcsókollak, te visszacsókolsz, érzem a melleidet a ruhán keresztül, és újból érzem azt a szenvedélyt is, amit annak idején átéltünk együtt.
    Érzem a Nőt, az Anyát, a Szeretőt.

Azért ez sem lenne rossz, valljuk be! Ugye?