2024. július 15. hétfő,
Henrik, Roland napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Tollrajzok 12.- A ravatalozó
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



 Mikor építették, hosszú újságcikk ecsetelte, hogy végre megszűnnek a falusi udvarokban történő ravatalozások. A nagyapámat még így láttam, a szomorú kis udvaron. Körötte épületek, melyeket ő épített, s most úgy álltak fölötte kissé meghajtott tetőkkel, becsukott ablakszemekkel, mintha őt gyászolnák. A temetés olyan volt, mint a falvakban, éjszakai siratás, a félrészeg kántor bőgése, a természet közönyös zümmögése, aztán menet a temetőig. Ott részeg sírásók ügyetlenkedése, vörösre borotvált arcok, üres tekintetek, ima, majd a koporsó alászállása, lapátok csapkodása, zokogás, zsebkendők villogása, lassan megrohadó virágok illata, majd a hazainduló tömeg pusmogása.

Mikor anyám meghalt, az új ravatalozóban feküdt, kicsiny teste még jobban összezsugorodott. Mintha visszanyújtózkodott volna a gyermekkorába. Olyan volt, mint egy alvó menyasszony, fehér, félénk, álmodó homlokú. Akkor láttam, hogy a kórházi tubust benne felejtették a gégefő alatti puha szövetben, s a halottas ház alkalmazottja nem merte eltávolítani.

Apámat néztem. Úgy állt ott, mintha leszakított volna magából valamit, egyik ölelő karját, vagy csak az ölelését, s beletette volna anyám mellé a koporsóba.

Észrevette, hogy mindenki őt figyeli. Egyszerre összeszedte magát, mégiscsak mérnök volt, komolykodó, hősies, mintha a halálban és az egész életben valami tervrajzszerűséget látna. Hirtelen fontoskodni kezdett, még köhintett is, kisírt szemmel, de emelt fővel, reszkető mosollyal fogadta a részvétnyilvánításokat. Egyszer a fejemet is megsimogatta. Ezt a simogatást óvatoskodón elrejtettem, zsebrevágtam. Az emlékezés szűk és puha zsebébe.

A pap hosszan beszélt, ecsetelte, hogy anyám mennyire jó volt, okos és harcias nő, önzetlen anya, igaz társ.

Nem ilyen volt.

Maga a törékenység, mintha egy repedés lett volna a lélek szövetén. Bágyadt szentje volt az utcánknak, akinek a halálát mindenki megjósolta, mögötte összesúgtak, hogy ja, nemsokára meghal. És öt év után meghalt. De akkor már nem volt szenzáció, csak a repedés már nem tudott tovább repedni. A föld repedt meg körülötte.

Apám a falakat nézte. Tekintete bejárta az unalmas ablakokat, a közönyös vonalakat, a ravatalozót, az egész életet. Egy nagy ostoba, fekete rovar mászott a fehér falon. Hirtelen azt kezdtem nézni, ahogy megy, megáll, fordul, körülnéz, elindul, megtorpant.

Tudtam, hogy apám arra gondol, majd ő is itt fog feküdni. Itt és így, csak nem látja, amit most lát. Nem hiszem, hogy arra gondolt, hogy mit láthat. Hogy láthatja-e, ahogy a fénylármás űr megnyílik körülötte, színes végtelenek forognak bele az örök és egy végtelenbe. Nem, nem erre gondolt. Csak arra, hogy mikor.

Huszonnyolc év múlva pontosan ugyanott feküdt, ahol a felesége, asszonya, kicsinyke kis szentje. Meglett ember voltam, elmúltam negyvenéves, s próbáltam érett lenni. Nem sajnálni, nem úgy sajnálni, sőt egy kicsit irigykedni rá. Már túl volt a nehezén. Hirtelen a pap azt mondta, a „megboldogultat”. Elgondolkodtam, hogy valóban boldog-e. Vagy volt-e egyáltalán boldog.

Aztán észrevettem egy fekete bogarat az ablaktól fél méterre. Ostobán őgyelgett ott. És eszembe jutott az a régi. Az a suta és nagy, fekete bogár. Hogy miért őrizte meg a tudatom? Talán ez az emlék csomózta össze az időt.

Ki tudja, hogy hány ezredik leszármazottja, aki még láthatta az anyám szűk, fehér arcát.

Majdnem elnevettem magam. Az jutott az eszembe, mi vagyunk az utódok. Mi, ott ketten. Valakinek az elődei. Egyszerre voltunk múlt, jelen, jövő. A múlt jövője, a jövő múltja.

Értelmetlen szójáték.

Ahogy apám koporsóját dübörgő kopácsolással lezárták, megbámultam a falakat. És megfogadtam, hogy soha többet nem jövök ide.

Húsz év telt el, s temetésre hívtak. A régi ravatalozóhoz. Undor helyett kíváncsiságot éreztem. Hát mégis újra itt vagyok. Pedig hogy fogadkoztam. Olyan volt, mintha a jelen talaja beszakadt volna, s én visszahulltam volna. Semmit nem változott. Egy kicsit koszosabb, kopottabb lett. Rám tört az érzés, nekem is majd itt kell feküdnöm. Mert itt feküdtek, akik belekényszerítettek az életbe. Az ő életükbe. Aztán kiléptek belőle, hogy az enyém legyen. Mégis itt a helyem.

Megsimogattam a falakat. Itthon vagyok… Erre gondoltam néhány szűk percig.

A temetőszolgák hirtelen felkapták a koporsót, s kivitték a félszegen álló autóhoz. Olyan volt, mintha maga is szégyelné, hogy miféle munkája van. Az emberek az autóval mennek valahová. De ezzel itt nem mentek, ez vitt. Olyan volt, mint a hóhér vagy a sírásó, akinek tudták a szakmáját, s a piacon, az utcán és a boltban összesúgnak mögötte, hogy „nézd, ott sétál, ott gurul. És nem szégyelli magát? De igen, csak nem mutatja”.

Egyedül maradtam. Hirtelen beáradt a fény. Nyár volt. Nagy, széles kapukat rugdosva jött, aranymaszatos kezével összefogdosott mindent. Engem, az ablakokat, a falakat, az életet.

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007