Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és
a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy
öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március.
Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból
kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén,
satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat.
Leszaggatták a villanyvezetékeket és telefonkábeleket, hogy a kicsinyke falu
néma és siket legyen, s ez a nyomorékká tett házcsorda összekuporodott az ég
véresre korbácsolt hasa alatt.
Két férfi sietős lépésekkel haladt az … utcán. Egy orvos és egy
pap volt. Testvérek. Magas, szenvedélytelen arcú férfiak rideg, gyanakvó
tekintettel, túlságosan mély vonásokkal. Szülés előtt álló asszonyhoz mentek, s
kétségbeesett férjhez. Véletlenül találkoztak össze kétutcányira a háztól.
Kevés szóból megértették, ugyanaz a cél, más az út. Nem beszéltek. Amikor
elértek az utca sarkához, látták, hogy emberek verődtek össze a bejárat előtt.
Dühös, lármás boly, életre, halálra egyaránt kíváncsi penészes emberfajta.
Amikor észrevették őket, ahogy errefelé mondják, elcsendesültek.
Nézték, bámulták a két érkezőt, véres tekintetükkel átmotozták ruhájukat,
arcukat, vonásaikban ülő kételyüket. Mert ez a nép szeret vallatni, belemászni
a másikban, kíváncsisága nem földi. Inkább a föld alól jön, ahogy a halál,
onnan magasodik a világra, a szemekbe, ideges gyom, mely az arc földjét falja
fel.
És felismerték a papban a papot, az orvosban az orvost. Mert az
egyikben alázat feketéllett, a másik képét a halál meszelte össze. Kalapjukat
fogták, ruhájukat fázósan húzták össze. Úgy álltak ott, mint valami ősi
temetkezési hely totemoszlopai.
Aztán a kisebb csődület szétnyílt, valaki halkan morogta:
– Engedjétek a tiszteletest és a doktort!
Engedték. Néma ünneppel. Errefelé a reményt is ünneplik.
Dohos, áporodott szagú konyha és szoba nyílt ki. Mintha a falak
együtt verejtékeztek volna a vajúdóval. Sárra, ingoványra épülő falu, mind inog
a kegyelem ürülékében. Ócska lócák, rozsdás lavór, rozsdától reszkető kanna.
Vizes fazék motyog a sarokban, a tűzhelyen. A nő sikoltozik, az előtérben a
férjet hárman fogják le. Káromkodik, káromkodnak. Amikor észreveszi ezt a
kettőt, csak a papot látja.
– Jókor jön! Legalább nem lesz az ördög porontya, ha meghal
mindkettő!
Az orvos az asszony fölé hajol.
– Lányom, a gyermeket először meg kell fordítanom. Majd vágni
fogok. Nehéz lesz, fájdalmas lesz. Megértett?
A nő félájultában hevesen bólogatni kezdett, karjával megragadta
az orvos vállát. Az orvos bólintott, a bábaasszony lefogta a nőt. A férj, aki
eddig az ajtó nélküli szobára az előszobából látott be, most megvadult.
– Ha lány, az anyja maradjon meg! – üvöltötte.
Valaki csitította, mire visszakiabált:
– Ne pofázz, már két lányod kint van a temetőben!
Szelíd hang fényesedett elő máshonnan:
– A lány is gyermek, szeretni kell. Az Isten adja.
A férfi felhördült, a vigaszt és békítést most sem tudta
elviselni.
– Eresszetek! – üvöltötte, majd asszonya nevét ismételgette.
Bent elkezdődött a végső küzdelem. Jaj, sóhaj, veríték, vér,
szitok, kétségbeesés fortyogott ebben a meszelt falú szobában.
– Nem tudok mást tenni! Te kérdezd meg! – mondta a kétségbeesés
pillanatnyi dühével az orvos.
– Ilyet nem kérdezhetek.
– Az apa már meghozta a döntést. Te is tudod, én is tudom. Csak
hallja meg a nép is.
– Hallotta.
– Az csak ijedt kutya vonyítása volt.
– Van más is.
– Mi más? – emelte fel az orvos az izzadt homlokát, rémült
tekintetét.
– Aki több mint orvos…
A doktor erélytelenül hajolt vissza az asszonyhoz, akit a
halálfélelem a markába vett és szorongatni kezdett, hogy összetörje a gerincét,
hogy elmorzsolja a lelkét.
A pap kisuhant a szobából, az emberek hosszan megbámulták érett,
friss arcát, vastag tekintetét.
– Az asszonyt! Csak az asszonyt! Más nem kell! Őrá szükségem
van! – kiáltotta a férfi, ahogy meglátta a magas, fekete embert, annak elsápadó
arcát.
– Jöjjön! Beszédem van magával! – intett a pap.
– Én innen egy tapodtat sem mozdulok! – morogta a férfi.
– Jöjjön! Csak néhány szóra! Úgysem tud segíteni. Az orvos tudja
a dolgát. Ha így üvöltözik meg alkudozik, maga öli meg az asszonyát.
A vihar enyhülni látszott. A felhők leszakadtak az égről.
áttetsző fényekkel zuhogott az ablakra a vihar utáni Isten békéje.
– Mit tenne azért, hogy megmaradjon mindkét szerette?
– Csak az egyik az. Tíz éve az – dünnyögte a férfi.
– A másik is az. Mindkettőt a kegyelem adományozta – válaszolt a
pap hideg, szomorú szavakkal.
– Hogy beszélhet kegyelemről? Milyen kegyelem rugdossa a
temetőbe a gyermekeket?
– Azt az ember műveli. Hallgasson rám! Imádkozzék! Imádkozzék
velem!
– Miért? Mondja, miért? Segített már valaha valakin? Mi szükség
van erre?
– Hogy szeressen.
– Szeretek.
– Az nem szeretet, hogy lelkeket csereberél.
– A doktor azt mondta…
– A doktor így végzi a munkáját. Hagyja, hogy Isten is végezze a
magáét.
Elborzasztó sikoltás szakította ketté a két ember beszédjét.
– Hallom, ahogy végzi… – horkant fel a férfi, s egyszerre
összerándultak az izmai.
És loholásba kezdett, egészen vissza a házig. A pap sietős
léptekkel indult utána. Az ember fennakadt a többi pókhálószerű szövedékén. Ott
megragadta a férfi vállát. Csendes dulakodással ölelte, s maga felé fordította:
– Nem válaszolt! Mit tenne? Nem az egyikért… Mindkettőért!
A férfi felemelte huzatos fejét, borzalmas szemgolyók forogtak
tébolyultan az arcában. Az ajka közt megfagytak a szavak. Fújtatott, mint a
felajzott bika. Eres, mocskos marka ökölbe fordult, hogy utána száraz ujjait az
ég felé emelje, mint egy a vasvillát.
– Bármit! Mindent! Megölném magamat. Ezzel a két kezemmel…
A pap megragadta a férfit.
– Még mindig nem érti… Szeressen. Szeresse magát is. Szeresse
hármukat!
És ez az ember keserves zokogásba tört ki. Hirtelen lejátszódott
előtte az életének egymondatos leltára. Küzdött, a földből kiszántotta a gazt,
a halál az asszonyának méhéből a termést. Érezte az élet nagy igazságát:
Teremteni és temetni. Betömni a föld árnyas réseit emberhússal, gyermekkel,
asszonnyal, az egész életével. Zokogott egészen az őrjöngésig. És érezte, hogy
kimossa a bensőjét a remény, melyet azért kapott most, ebben a pillanatban,
mert elismerte bűneit.
Egyszerre gyermeksírástól édesült meg a levegő. Riadtan nézett
körül, mint a hirtelen felébredt állat. A csődület most szétnyílt előtte.
Néhány lépést tett előre. Majd visszafordult.
– Gyűjjék maga is, atyám! Szükség van ott magára is – mondta a
friss apa, az új apa, az örök apa büszkeségével.
Bent a szobában már végzett a bábaasszony. A gyermeket
bepólyálták, a véres rongyokat összeszedték. A küzdelem fojtogató párái
kiszálltak az ablakon, a kéményen. A nő ott feküdt az ágyon az élet örvendező
pirosságával. Nézte a férjét és megbocsátott neki.
– Kereszteld meg. Ha mégsem maradna meg – súgta az orvos a pap
fülébe.
– Megmarad. Nem kell félned. Majd eljön a keresztelő ideje. Az
más ünnep lesz.
Kiléptek az estbe, melyben az első csillagokat már beleszögelték
az égbe.
(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
