2024. július 15. hétfő,
Henrik, Roland napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Születés
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március. Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén, satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat. Leszaggatták a villanyvezetékeket és telefonkábeleket, hogy a kicsinyke falu néma és siket legyen, s ez a nyomorékká tett házcsorda összekuporodott az ég véresre korbácsolt hasa alatt.

Két férfi sietős lépésekkel haladt az … utcán. Egy orvos és egy pap volt. Testvérek. Magas, szenvedélytelen arcú férfiak rideg, gyanakvó tekintettel, túlságosan mély vonásokkal. Szülés előtt álló asszonyhoz mentek, s kétségbeesett férjhez. Véletlenül találkoztak össze kétutcányira a háztól. Kevés szóból megértették, ugyanaz a cél, más az út. Nem beszéltek. Amikor elértek az utca sarkához, látták, hogy emberek verődtek össze a bejárat előtt. Dühös, lármás boly, életre, halálra egyaránt kíváncsi penészes emberfajta.

Amikor észrevették őket, ahogy errefelé mondják, elcsendesültek. Nézték, bámulták a két érkezőt, véres tekintetükkel átmotozták ruhájukat, arcukat, vonásaikban ülő kételyüket. Mert ez a nép szeret vallatni, belemászni a másikban, kíváncsisága nem földi. Inkább a föld alól jön, ahogy a halál, onnan magasodik a világra, a szemekbe, ideges gyom, mely az arc földjét falja fel.

És felismerték a papban a papot, az orvosban az orvost. Mert az egyikben alázat feketéllett, a másik képét a halál meszelte össze. Kalapjukat fogták, ruhájukat fázósan húzták össze. Úgy álltak ott, mint valami ősi temetkezési hely totemoszlopai.

Aztán a kisebb csődület szétnyílt, valaki halkan morogta:

– Engedjétek a tiszteletest és a doktort!

Engedték. Néma ünneppel. Errefelé a reményt is ünneplik.

Dohos, áporodott szagú konyha és szoba nyílt ki. Mintha a falak együtt verejtékeztek volna a vajúdóval. Sárra, ingoványra épülő falu, mind inog a kegyelem ürülékében. Ócska lócák, rozsdás lavór, rozsdától reszkető kanna. Vizes fazék motyog a sarokban, a tűzhelyen. A nő sikoltozik, az előtérben a férjet hárman fogják le. Káromkodik, káromkodnak. Amikor észreveszi ezt a kettőt, csak a papot látja.

– Jókor jön! Legalább nem lesz az ördög porontya, ha meghal mindkettő!

Az orvos az asszony fölé hajol.

– Lányom, a gyermeket először meg kell fordítanom. Majd vágni fogok. Nehéz lesz, fájdalmas lesz. Megértett?

A nő félájultában hevesen bólogatni kezdett, karjával megragadta az orvos vállát. Az orvos bólintott, a bábaasszony lefogta a nőt. A férj, aki eddig az ajtó nélküli szobára az előszobából látott be, most megvadult.

– Ha lány, az anyja maradjon meg! – üvöltötte.

Valaki csitította, mire visszakiabált:

– Ne pofázz, már két lányod kint van a temetőben!

Szelíd hang fényesedett elő máshonnan:

– A lány is gyermek, szeretni kell. Az Isten adja.

A férfi felhördült, a vigaszt és békítést most sem tudta elviselni.

– Eresszetek! – üvöltötte, majd asszonya nevét ismételgette.

Bent elkezdődött a végső küzdelem. Jaj, sóhaj, veríték, vér, szitok, kétségbeesés fortyogott ebben a meszelt falú szobában.

– Nem tudok mást tenni! Te kérdezd meg! – mondta a kétségbeesés pillanatnyi dühével az orvos.

– Ilyet nem kérdezhetek.

– Az apa már meghozta a döntést. Te is tudod, én is tudom. Csak hallja meg a nép is.

– Hallotta.

– Az csak ijedt kutya vonyítása volt.

– Van más is.

– Mi más? – emelte fel az orvos az izzadt homlokát, rémült tekintetét.

– Aki több mint orvos…

A doktor erélytelenül hajolt vissza az asszonyhoz, akit a halálfélelem a markába vett és szorongatni kezdett, hogy összetörje a gerincét, hogy elmorzsolja a lelkét.

A pap kisuhant a szobából, az emberek hosszan megbámulták érett, friss arcát, vastag tekintetét.

– Az asszonyt! Csak az asszonyt! Más nem kell! Őrá szükségem van! – kiáltotta a férfi, ahogy meglátta a magas, fekete embert, annak elsápadó arcát.

– Jöjjön! Beszédem van magával! – intett a pap.

– Én innen egy tapodtat sem mozdulok! – morogta a férfi.

– Jöjjön! Csak néhány szóra! Úgysem tud segíteni. Az orvos tudja a dolgát. Ha így üvöltözik meg alkudozik, maga öli meg az asszonyát.

A vihar enyhülni látszott. A felhők leszakadtak az égről. áttetsző fényekkel zuhogott az ablakra a vihar utáni Isten békéje.

– Mit tenne azért, hogy megmaradjon mindkét szerette?

– Csak az egyik az. Tíz éve az – dünnyögte a férfi.

– A másik is az. Mindkettőt a kegyelem adományozta – válaszolt a pap hideg, szomorú szavakkal.

– Hogy beszélhet kegyelemről? Milyen kegyelem rugdossa a temetőbe a gyermekeket?

– Azt az ember műveli. Hallgasson rám! Imádkozzék! Imádkozzék velem!

– Miért? Mondja, miért? Segített már valaha valakin? Mi szükség van erre?

– Hogy szeressen.

– Szeretek.

– Az nem szeretet, hogy lelkeket csereberél.

– A doktor azt mondta…

– A doktor így végzi a munkáját. Hagyja, hogy Isten is végezze a magáét.

Elborzasztó sikoltás szakította ketté a két ember beszédjét.

– Hallom, ahogy végzi… – horkant fel a férfi, s egyszerre összerándultak az izmai.

És loholásba kezdett, egészen vissza a házig. A pap sietős léptekkel indult utána. Az ember fennakadt a többi pókhálószerű szövedékén. Ott megragadta a férfi vállát. Csendes dulakodással ölelte, s maga felé fordította:

– Nem válaszolt! Mit tenne? Nem az egyikért… Mindkettőért!

A férfi felemelte huzatos fejét, borzalmas szemgolyók forogtak tébolyultan az arcában. Az ajka közt megfagytak a szavak. Fújtatott, mint a felajzott bika. Eres, mocskos marka ökölbe fordult, hogy utána száraz ujjait az ég felé emelje, mint egy a vasvillát.

– Bármit! Mindent! Megölném magamat. Ezzel a két kezemmel…

A pap megragadta a férfit.

– Még mindig nem érti… Szeressen. Szeresse magát is. Szeresse hármukat!

És ez az ember keserves zokogásba tört ki. Hirtelen lejátszódott előtte az életének egymondatos leltára. Küzdött, a földből kiszántotta a gazt, a halál az asszonyának méhéből a termést. Érezte az élet nagy igazságát: Teremteni és temetni. Betömni a föld árnyas réseit emberhússal, gyermekkel, asszonnyal, az egész életével. Zokogott egészen az őrjöngésig. És érezte, hogy kimossa a bensőjét a remény, melyet azért kapott most, ebben a pillanatban, mert elismerte bűneit.

Egyszerre gyermeksírástól édesült meg a levegő. Riadtan nézett körül, mint a hirtelen felébredt állat. A csődület most szétnyílt előtte. Néhány lépést tett előre. Majd visszafordult.

– Gyűjjék maga is, atyám! Szükség van ott magára is – mondta a friss apa, az új apa, az örök apa büszkeségével.

Bent a szobában már végzett a bábaasszony. A gyermeket bepólyálták, a véres rongyokat összeszedték. A küzdelem fojtogató párái kiszálltak az ablakon, a kéményen. A nő ott feküdt az ágyon az élet örvendező pirosságával. Nézte a férjét és megbocsátott neki.

– Kereszteld meg. Ha mégsem maradna meg – súgta az orvos a pap fülébe.

– Megmarad. Nem kell félned. Majd eljön a keresztelő ideje. Az más ünnep lesz.

Kiléptek az estbe, melyben az első csillagokat már beleszögelték az égbe.


(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)

 


Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007