Hűvösödött.
A város mintha megnyúlt volna a naplemente színes lázában. Messziről vonat döfködte a levegőt, zakatolása idáig hallatszott.
- Miért álltunk meg itt? – kérdezte a fiatal férfi komoly, megilletődött hangon.
- Csak nézelődni – válaszolt egy nehézkes, megfáradt öregemberhang.
- Mit látni innen?
- Az életet. Csak ennyit. És a mindent.
Két férfi csendesen megállt szinte egyvonalban az erdő fölött, ahol a fák már, mint nyugtalan fagottok, idedörmögték a barna ősz nehéz levegőjét.
- Mindenhol ez van – szólt hűvösen a fiatalabb, kinek még sűrű fekete haja és műgonddal nyírt körszakálla kemény, parancsoló külsőt kölcsönzött.
- De nem az enyém – válaszolta, majd felemelte a fejét, s úgy tett, mintha beleszagolna a levegőbe. Mintha felszippantaná az emlékezés ópiumát, ezt a láthatatlan port, mely ugyanúgy ölni képes, mint az a másik.
A robaj betömte a füleket, szájakat, orrokat, elvakította az embereket. A busz oldalra fordult, majd felborult. Az üvegszilánkok záporként szóródtak szét felhasogatva a bőrt, a ruhákat, a levegőt. A sikoltás úgy durrant szét, mint túlfújt léggömb, s ez is szétszóródott a füstben, zajban. Hirtelen sírás gügyögött elő a füstös-ködös tájból. A fiatal katona a kezét előre nyújtva tapogatta a füstöt, a levegőt, a semmit, mintha meg akarta volna fogni sírást, hogy majd magához ölelve meneküljön vele. A füsttől nem látta az utat, aztán megcsúszott a véren, s csak akkor vette észre a széthasogatott embereket, mikor elért a fekvő jármű oldalához.
- Nagyon rég volt. Sokan meghaltak. Egy kisfiú maradt életben – mondta az öregember nyugtalan csendességgel.
- Igen, mesélte már. És hogy ön mentette meg.
- Meglehet. De sosem mondtam végig.
- És? Mi történt?
- Felkaptam. Ha előre futok, az ellenség tüzérsége elől, mindketten meghalunk. De én az ágyuk felé futottam.
- Csak véletlen volt.
- A véletlen a túlélés paradoxona.
- Vagy a halálé.
- Vagy azé.
Az öreg most felemelte a tekintetét, egészen az égig, mintha olyasmit keresne, ami csak a magasban létezhet:
- És arra is emlékszem, mikor itt rohantam végig egy csokorral a kezemben.
Elnevette magát. Nehézkes, reszelős hangon.
- Itt, ahol most állunk. Szakadt az eső. Úgy rohantam, mint egy őrült.
- Anyához. Igen, ezt is…
- Tudom, meséltem – válaszolta az öreg, s hirtelen rákulcsolódott a keze a korlátra…
- Jöjjön ide! Ide! Ide! – kiáltotta a női hang, s a fiatalember a sűrű zivatarban alig találta meg a hanghoz tartozó női alakot, aki karcsú volt és magas, kendője alól kiszabadult a haja, s ugyanolyan ázott volt, mint a férfi.
- Kevés lesz kettőnknek! - húzódott egészen a nőhöz.
- De jobb ketten ebben az istentelen időben – válaszolta a nő alig hallhatóan a zuhogó, csattogó esőben.
- Legszívesebben magának adnám a virágot!
- De ez már alig virág! – nevetett fel a lány.
Összekapaszkodva álltak, távolról ismerték egymást, néha köszöntek, a lány két osztállyal alatta járt, s most nézték a földön szétpattanó buborékok ezreit, a feketén bömbölő ég alját, a kezüket, melyet összemosott a víz.
- De még egy kicsit az. A virág. Tudja… Ahogy a szívem is egy kicsit a magáé!
A lány elnevette magát.
- Mindig ilyen ódivatúan udvarol?
- Tudom, ostoba vagyok, de azért van szívem is…
Hirtelen a lány elkomolyodott. A szája merev lett, a tekintete hideg.
- Nem nekem szánta, ne adja nekem!
- Megsérteném?
- Megbántana.
- Akinek szántam, annak nem kellett.
- Akkor adja annak, amitől elvette!
Mindketten szótlanul álltak, alattuk és felettük is a víz kapkodott feléjük, a szél egybecsavarta őket, hideg volt és sötét. Nézte a nőt, aki inkább csak fiatal lányka volt a fiatalság friss vonalaival megrajzolva.
- És? Mi lett a virággal?
- Ezt nem meséltem?
- Ezt nem. Csak hogy itt jegyezte el édesanyámat.
- Akkor még nem tudhattam, hogy a csokor mégis hozzá kerül.
Mindketten hosszan elnéztek a temető felé. Ott volt a híd alatt, ott hevert a feldíszített halál, s mellette a folyócska lusta közönnyel ölelgette az apró sírkertet. Az öregember most keményen megmarkolta a korlát vasát, mintha újra élné a régi borzalmat.
A nőt összerándította a fájdalom.
- Vidd ki a gyereket! – üvöltötte.
A férfi felkapta a sovány, fekete fiúcskát, s futott vele a folyosón át a kisszobájáig. Oda valósággal becsempészte; az ágy és a bútor közé, a függöny puha csöndjébe, hogy ne is hallhasson semmit abból, ami fenn történik.
Aztán sietős léptekkel ment vissza. A folyosó végéről hallotta a nyöszörgést, melybe egy-egy hangos feljajdulás harsant.
- Meghalok! Meghalok! Meghalok! – üvöltötte a nő, s marokra szorította a lepedő két végét úgy, hogy a kézfeje elszíntelenedett.
- Kérlek, ölj meg! Inkább te, mint ez a rohadás itt, bennem!
A szobában a vizelet - és az ürülékszag borzalma már nem tántorította vissza, csak ezt a negyvenkilónyi vonagló húst szánta a káromkodó részvéttel, mely olvadt, fogyott, remegett, felforrósodott, majd egy februári vasárnap kihűlt és megfagyott.
A két férfi, apa és fia elindultak, tettek néhány lépést, nézték, hogy könyököl rá a nap a tájra, s mindkettejükben fellángolt a felismerés, hogy az életnek is vannak ráncai és púderei. Aztán újra megálltak. A fiatal férfi rátette az idősebb kézfejére a kezét.
- Apám, miért fest folyton hidakat?
- Sokszor kérdezted.
- De sosem válaszolt.
- Tudod, ha beakad a lemezjátszó tűje, mindig azt a hangod játssza újra és újra. Mindenkit megtalál egy hang. És nem ereszt.
- És pont ez akadt be?
- Nem… Csak egy buta allegória volt. A lényeg, hogy fontos nekem. Mindenki valamihez köti a gondolatait. Valaki virágokhoz, mások tájakhoz, arcokhoz, egy székhez, a gyilkos egy késhez vagy pisztolyhoz. Te is valakinek egy jelkép vagy. A kezed, az arcod, a szakállad. A mozdulataid vagy a nevetésed.
- Csak ennyi lenne a művészet?
- A művészet az élet színe. Semmi több.
- És ami nem az? Nem szín?
- Azok mi vagyunk. Te meg én. Az ember. Ez a kisded szörnyeteg.
- Én is az vagyok? Anyai is? Ön is?
- Mi csak magunknak vagyunk fontosak.
- Tudja, apám, én ebben nem hiszek. Nem az út számít. Nem ez a nyavalyás híd. És nem is part. Ön mintha nem is látna engem.
- Fiam, nincs látás, csak káprázat. És a hit sem szárny. Csak felismerés van. És te most ezt éled.
A fiatalember elhallgatott, aztán ügyetlenül kutatni kezdett a zsebében. Majd abbahagyta. Talán a cigarettatárcáját kereste.
- Tudna adni egy…
- Rég leszoktam. Az orvos így rendelkezett…
Újra kutatni kezdett. Majd feladta. Aztán nekidőlt a korlátnak.
- Tehát ez mind csak illúzió? – kérdezte a fiatalember bosszús sértettséggel.
- Tudod mi számít egyedül?
A fiatal férfi hallgatott. Hirtelen felemelte sötétlő tekintetét, mint a kétkedés nagy, sötét zászlaját.
- Az idő. A gránát a hídon. Ő lett az én papom, kinek évtizedek óta gyónok. Az egyetlen valóság. Ma is megkísértett.
- Egyszer mindenki meghal.
- Látod, hogy másé milyen közömbös tud lenni?
Egy percig még nézték a naplementét, a múlandóság ezüstsávjait az égen.
- Talán mégiscsak igaza van, apám – mondta csendesen a fiatalember, s belekarolt az apjába. Újból elindultak. Egészen a végéig.
Az öregember az orvosra gondolt. Az is fiatalember volt, fiatalabb, mint a fia. Milyen kimérten mondta, igen, a rák, meg hogy két hónapja van hátra. Aztán hozzátette:
- Tudom, nehéz ez… De már közel a túlpart.
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
