Nagykelyhű pohárból likőrt kínál – saját készítésűt –, amit nekem készített. Csakis nekem, kissé gyenge de én így is szeretem. A pohár szokatlan e célra, szabadkozik. Az ágy szélén ülök, mögém térdel, határozott mozdulattal, két kezével megragadja vállamat, talán azért, hogy egyensúlyát ne veszítse, vagy csak azért, hogy hozzám érhessen? – megszorítja. Elképzelem, hogy ujjhegyei fehéredni kezdenek, ahogy kiszalad belőlük a vér. Aztán egyik kezével a tarkómon feltúrja a hajam. Jólesik. Arcát a fejemre teszi. Észreveszi szótlanságom, ezért megkérdi: „Bánt valami kedvesem?”. Én azt felelem: „Nem! Most már nem, mert itt vagy velem, mert itt vagy nekem.”. Hálája jeléül a szorítás enyhül, az ujjak lecsúsznak vállamról, a mellizmaimat keresik, majd férfi szerepet öltve két keze két-két ujja hegyével a mellbimbómba csippent egy kicsit. Kissé fáj, de mégis jó érzés, melyre a kívánt hatás nem marad el. Arcán mosoly suhan át. Aztán megint megragadja vállamat, megránt hátrafelé, én az ágyra puffanok hanyatt. Két tenyerével, mint a satu hátulról fölém hajolva leszorítja fejem, félénkbarna haja az arcomba hull, megcirógat vele. Nevet és nevet. Együtt nevetünk. Megkegyelmez mégis, újból enyhül a szorítás. Mellém fekszik, fejét mellkasomra hajtja, én zihálok, mint egy gép. Zakatol a szív. Hosszan, előre kinyújtja egyik lábát, ujja hegyével sikerül benyomnia a lejátszó gombot. Felsír a szaxofon bús dallama, mint egy eltévedt sóhaj kering a szoba langy hűvösében, keresi az érző fület. Arcán cinkos mosoly vált át bágyadtságba; a kimerültség jelei, de mégis megszólal: - Minden vagy nekem. Mindenki, akit eddig öleltem. Én magamhoz szorítom, mert értem szavait. Két kezemet hátul összekulcsolva a fejem alá teszem, s nézem a fehér plafont, ahogy szoktam rendszerint, ha pihenek. Fejemben aprócska gondolatmorzsák egésszé formálódnak. Mily érdekes az élet! Két lélek elindul messziről, s vágyakozva egymásra talál, majd néhány pillantás csupán, mire megértik, mindig egymásra vártak. Titkon azt remélik, hogy a sors végleg összefűzi őket. Úgy látszik, a magány vonzza a magányt? Odakintről, a félig elhúzott függönyön át kékes fény szűrődik be; az ablak előtt antik íróasztal – tetszetős darab – rajta olvasólámpa sárgás fényköreit szórja, és az ablakban egy cserép fokföldi ibolya bontogatja szirmát. Fehérre festett falak, néhány kisebb kép a falon. Remek enteriőr. Micsoda szerelem! – tűnődöm tovább – ez a nő olyan szép, hogy bizonyára a csillagokkal rokon. Kemény melle újabb utakat ígér, mire összesimulunk, mint a virág szára és a szárölelő levél. Tagjaink pihenést kívánnak már, s mi engedünk ennek a vágynak; így múlik az éj. De fejemben kósza gondolat támad, mely nem hagy nyugodni, mely nem engedi, hogy végleg lecsukódjon szemem, és teljessé váljék az idill... Óh, Ember! Így örök vesztes vagy! Hasztalan ne gyötörd magad! Nincs oly távlat, mit a szív Ne lépne túl, s ne vigasztalna majd! Mindegy, mit hoz a messzeség, Fogadd el most, mit az élet ad! Tedd azt, mit a szív kíván, És megleled mindazt, ami jár! A lap zizzen ismét, majd az Élet mégis újabb oldalra lapoz. Nemkívánatos oldalra. Széjjelfoszlunk, mint reggel az álom, és kötelékeink elgyengült vágyak csupán. Szemünkből hová tűnt a csillogás? Nézd kedvesem! Egy a világ, de az utunk kettéválik, és elvegyülünk a tömegben újra. Meg kell, hogy értsem: az ember magában hordozza a pusztulás csíráját születésétől fogva. Vajon miért? Egyszer talán megértem... Pécs, 2005. november 8. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
