A NAP REGGELENKÉNT átevickélt a házsorok didergő ablaktengerén.
Az utca tele volt ilyen házakkal, vörös hegyei között keskeny és magas tengerszemként húzódtak az ablakok, az egyszerű életek áttetsző titkai. Valamelyik lentről csillárt mutatott szekrénnyel, másik dúsan megrakott könyvespolcot, a harmadik komód felett szürkén fütyörésző, olcsó festményt. Aki végéig elsétált, úgy érezhette, mintha az egyszerű életek kiállítótermében lenne, míg a nap ott sütkérezett a téren. És ahogy az ablakok évtizedeken át nézték az életet, fellobbanó szerelmeket, verekedéseket, szakításokat és egymásra találásokat, megöregedést és halált, úgy az ablakok mögött ülők már látták is az életet, s annak látták, ami. Értelmetlennek.
Először még volt túlpart, régi szántóföld, melynek széles határa a zöld semmibe nyúlt. Az ablakok egész nap bámulták ezt a nagy és közönyös végtelent.
Szűts Gabriella is egy ilyen házba érkezett, nyolcnaposan, egy kopár műterembe, melyre a napszakok festettek furcsán gomolygó és örökké változó képeket. És ő ezt szerette bámulni. Aprókat nevetgélt, aztán gügyögni kezdett hozzájuk, néha félt, máskor unottan fordult hasra. Aztán egy nap megszűntek a rácsai, s ő kimerészkedett, felfedezte a járás örömét, az ember millió éves emlékét, a megtapasztalásét, az emberré válásét. Már nem volt egy pólyába csavart kis féreg, akarata volt, s az akarata odáig vitte, hogy mikor egyedül hagyták, felmászott az ablakhoz, mely csupa fény volt, egy őszi nap aranyragyogása, és a zsenge fák felett repült a nagy sárga golyó, mint egy játékos kis léggömb.
Mielőtt kiesett volna, anyai karok ragadták vissza az életbe.
Aztán elhagyta a szobát, már a saját lábán. Korábban csak feküdt, s fölötte zöld vihogással suhogtak el a lombok, s néha köztük ott volt egy nem evilági ragyogás. De most egy kéz vezette ki, s elvitte a parkba, ahol zsenge fák álltak, s minden csupa por, kavics, fény és lárma volt. Felette az ég arca apró zöld szeplőkkel.
Télen, mikor korán jött az est, s még nem húzták el a függönyöket, egy másik gömb is odamerészkedett az életéhez, mely hol csak egy repedés volt az égen, máskor közel jött, megnőtt, begurult a felhők közé, be a szobába, a szemébe.
Közben beépült a túloldal, újabb házak bújtak elő, majd egy újabb utca és egy másik. Eltűnt a végtelen, jöttek, nőttek a falak, szaporodtak, s velük az ablakok.
Aztán maga is végig járta a gyermekkor stációit, közben a fák növekedni, vastagodni kezdtek, a függönyök cserélődtek, aztán a falra képek kerültek, az ő képei, majd másféle bútorok, s egyszerre csak kijárta az elemi iskolát, s hirtelen nővé eszményült. Közömbös lett a nap és a hold iránt, inkább nézte a szerelmeket a téren, néha kihallgatta, ahogy egy-egy pofon elcsattant, dühödt káromkodás vagy a harag émelyítő csendje bújt el a falak alatt.
Aztán a nagymama odakerült hozzájuk, este jajgatás, majd csend, majd halál, végül a gyász tompa fölényeskedése költözött a falak közé. Az ablakból nézte a halottszállítót, az ócska bádogdobozt, az apró kis sajkát, mely áthimbálózott az ablakok tengerén a látható semmibe.
És megint tavasz lett, minden kék és zöld, az illatok rikító bódulata, majd nyár, csupa fény és fehérség, a színek megfakultak. Majd ősz, a házfalak barna villanása és a fények aranyló bolyongása az üvegen és a bevetetlen ágyában.
Majd megint tél, fehér és fekete, fehér és fekete… és minden újra kezdődött.
Később a szerelem, magas vékony férfi erős szemüveggel. Aztán eltűnt, jöttek újabbak, szépek és kevésbé azok. A falakat szétfeszítették a kiabálások, veszekedések, aztán összezsugorodtak a csöndtől, a magány csendjétől.
Gyermeke nem született, magát is ablaktalan falnak érezte, falnak, mely tele volt firkával, elöregedő életének naplójegyzeteivel.
Évek múltán mentőautó jött, s ha este, akkor kék-piros villódzással kiabálta felé: már nem sok van hátra. Taxival hozta haza az anyját, s a lépcsőházban már ölbe vette, s úgy vitte fel, ahogy egykor őt az akkor még óriásnő vigasztaló szép fehér karokkal, bölcsőt formázó tenyerekkel.
Aztán újra jött a halottszállító, s elvitte az anyját, az összezsugorodott asszonykát a fehér kontyával, májfoltos kezével, az öregedés sötétzöld illatával, nyikorgó lépteivel. Csak a kezek maradtak meg, melyek egyszer leemelték a fényes ablakból, hogy ki ne essék a negyedikről, az ablakok alá, a szívtelen nagy ablakok alá, melyek csak nézni tudtak, és sokkal kegyetlenebbek voltak, mint az emberi szemek, mert nem volt bennük semmi. Illetve csak a semmi volt bennük és rajtuk.
Elmúlt ötvenéves. Ha kibámult az ablakon, újabb végtelent látott, házak, utcák végtelenjeit. Fák nőttek majd kivágták őket, mert megrohadt a törzsük, lombtalanul remegtek az ég felé. Minden kő lett és aszfalt, egy falánk, égből-földből habzsoló betonvilág.
Elmúlt hatvanéves, mikor magához vett egy kisfiút. nevelgette, mint a meder a folyót, de a folyónak izmai nőttek, s más partokra vágyott. A nő magára maradt, s mikor jött egy-egy képeslap, az szűkszavú volt és külföldi bélyegzővel kiáltott rá: már nem tartozom hozzád.
Ősz volt, mikor a tárt ablakon át, ahol már fanyar fények bemerészkedtek a szobába, hosszan elnézte az aranyló napot, ahogy egykor kisgyermekként tette. Már nem tenyerelt bele barna sóhajtással a távoli lápos földbe, hanem eltűnt a magas házak között, mint egy bukott színész a függöny mögött.
De most még ragyogott, még nem harapdálta össze a lakótelep betonfogsora a szép aranytestet.
Nehézkes mozdulatokkal felállt az ablakba, s eszébe jutott az a régi nap, az első, melytől elámult. És újra vágyta ezt az ámulást…
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
