| Elhatároztam, hogy beleszövöm magam a világ végtelen szövetébe, és a következő történetem hőse én leszek, saját magam, hiszen legkönnyebb az életünkből meríteni az ilyen írásokhoz, abból, ami velünk megesett. Az ember a szobája hűvösében hajlamos elkalandozni és romantikus terveket szőni valakivel, különös kalandokat kieszelni, melynek végkifejlete szinte mindig egy intim együttlét vagy legalábbis annak lehetősége. Ezért úgy döntöttem inkább, hogy nyakamba veszem a várost és felderítem az utcákat, újból rácsodálkozom majd egy-egy épület oromzatára, és a leanderek illatától megrészegülten kiülök egy térre a gesztenyefák és egy kerthelyiség napernyőinek oltalma alá. Az emberek túlságosan fáradtak ahhoz, hogy a vasárnapi ebéd után, a fülledt, nyári délutánnak ebben a korai órájában kimozduljanak otthonaikból, és talán még mindig a délelőtt sülő rántott hús illatára emlékeznek, ezért nincs rajtam kívül vendég azon a helyen, amit felfedeztem, és amit egymagam "foglaltam" el. Az emberek ugyanis a jóllakottság mértékének fordított arányában hagyják el szobáik hűvösét, és indulnak meg sétálni, birtokba venni a szórakozóhelyeket. Nekem ez most öröm, mert a nyüzsgést nem igazán kedvelem; magányomat a körém szemtelenkedő néhány galamb töri csak meg. Rendelek egy italt a pincérlánytól, aki deres pohárban hideg, gyöngyöző sört tesz elém, alátéttel. Közben azon tűnődöm, hogy egy felszolgáló mennyire lehet meghatározó eleme egy ilyen vendéglátó-ipari egységnek, mert bizonyára az, mivel előszeretettel alkalmaznak ilyen fiatal és szép lányokat, nőket, mint ő. Viszont érdekes, hogy évtizedek alatt soha nem jutott eszébe senkinek változtatni azon az öltözéken, amit előírnak: zárt cipő, fehér blúz, fekete szoknya vagy nadrág, pincérkötény; mintha valamiért hasonlítaniuk kellene egymásra, akik ezeket viselik. Persze, tudom, a vendégtől való megkülönböztetés is cél. Előkerül a táskámból egy Musset-kötet valamint a jegyzetfüzetem – melyet mindig magamnál tartok, hogy bármikor papírra vethessem hirtelen támadt gondolataimat –, ezen kívül a délelőttről ottfelejtett pogácsa maradéka is, amit óvatosan szétszórok a morzsákat gyűjtögető galambok elé. A söntésnél álldogáló pincérlány egy ösztönös, elölről hátrafelé irányuló mozdulattal elsimítja hosszúnak nem mondható, barna haját, ezzel kiemelve arcának Audrey Hepburnre emlékeztető bájosságát. Vajon mi járhat épp a fejében? Talán az anyja és az apja, ahogy nap mint nap a gyűlölet nyilait lövöldözik egymásra, amitől szenved az egész család; vagy az öccse, aki talán épp a szülei játszmái miatt rendszeresen kimarad az iskolából – ezt bizonyítják a rossz érdemjegyek is. De szegény lánynak miért is szánok ilyen keserű sorsot? Gondoljon a vőlegényére inkább, akivel a közelgő esküvőjüket tervezgetik, és már a menyasszonyi ruhát is kinézték, valamint azt a külföldi utat, ahová nászútra mennek majd. Bizonyára hosszabb ideje gyűjtögetnek, közös erőfeszítéssel. Időközben a lány elunja az ácsorgást, leül egy szabad asztalhoz. Lábát keresztbe téve, és ezzel vékonyka alkatát kihangsúlyozva hátradől a fémszéken, majd melankolikus pillantással felém tekint. Észreveszi óvatos mozdulatomat a galambokkal, rám mosolyog; talán ő is szereti a madarakat? – nem tudhatom, mindenesetre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy arcán nem a rosszallást fedeztem fel, sőt, mintha az érdeklődés jeleit mutatná: figyelmes lesz a kihajtott könyvre és a jegyzetfüzetre, a tollra. Lehet, hogy tanárnak néz, a tér túloldalán álló patinás középiskola egyik tanárának, vagy – ki tudja? – szerencsém van és írónak, de az is lehet, hogy csak egy szerelmesnek, aki épp verseket farigcsál kedvesének. Mint aki a vendég fogyasztását méri csak fel, kötelességtudó alkalmazotthoz illően odajön hozzám, megkérdezi üresedő poharamra mutatva, hogy fogyasztok-e még egyet. Szavait alig hallani, melyek olyan puhán hullnak rám, ahogy a körülöttem tornyosuló fák levelei érintik a földet, mikor leválasztja őket ágaikról egy eltévedt szellő. Most már figyelmesebb vagyok rá: szép és szelíd hangjával elbűvöl engem; úgy válnak meg a szavak gazdájuktól, mintha beletörődnének sorsukba, és mintha tudnák, hogy elutasító választ kapnak. Én nemet mondok, de mégis, hogy ne okozzak csalódást, vagy sokkal inkább azért, hogy újra a közelemben érezhessem és újra fölém hajoljon majd kivágott blúzában, kávét rendelek: "legyen egy melange, hogy újból érezzem Bécs illatát és ízét". Arcán öröm suhan át, mert első elutasításom után mégis tehet értem valamit, és visszajöhet hozzám. Néhány perc elteltével megjelenik, majd asztalomon tompán koppan a csésze és a hozzá tartozó alátét. Ekkor a jegyzetfüzetem fölé hajol, óvatosan, a tolakodásnak a legkisebb gyanúját se ébresztve bennem. Én pedig, hogy ne hagyjam veszni ezt az értékes pillanatot, próbálom kitalálni illatát, amely ha nem is vanília azért valami hasonlóra mindenképp emlékeztet. Közben, bizonyára néhány sort el is olvasott, mert rám mosolyog. Szemében látok egy aprócska jelet, egy felvillanást, amit tétova mozdulatok kísérnek, és ebben a pillanatban úgy érzem, maradna még, vagy kérdezne valamit tőlem, talán azt, hogy ráérek-e megvárni őt munkája után, elvinném-e este valahová, például vacsorázni és táncolni. Talán azt is szeretné (ha nem tartom érte "rossz" lánynak), hogy hazakísérjem otthonába vagy az enyémbe, hogy eltölthessen velem egy romantikus éjszakát. Ha felkérne rá, én úgy is tennék, és vacsora után szerelmes szavakat suttognánk egymás fülébe, mindkettőnkben fokozva a vágyat, megkönnyítve az utat egymás meztelenségéhez. A fölénk boruló firmamentum fényében, a ház előtti kapualjban átfognám derekát, többször meg is csókolnám, majd felmennénk a lakásba és egész éjjel szerelmeskednénk. Másnap, pedig felidézném a boldog együttlét perceit: a teste melegét, a combok hajlatának ízét, a mellek lágy vonalát, a bordák enyhe tapintását; ugyanakkor a sápadt, karcsú test szánalmát de a léleknek mégis oly tetsző és felemelő kedvességét is. Újra átélném a meztelen, puha kéz érintését. De nem mer kérni tőlem semmit. Én sem bátorítom, mert ebben a pillanatban elfog valami gyámoltalanság. Talán a lány szépsége teszi ezt velem? Én is csak félénk kölyök lennék, ha egy szép nő kerül velem szembe, és hatással van rám? A szerelem akkor a legcsodálatosabb, amikor váratlanul toppan elénk, amikor a legkevésbé számítunk rá. Pillanatok alatt képes átformálni énünket és eljutni testünk atomjaihoz, felkúszni az ereken, a dobhártyánkon verni ütemét, lebénítani a végtagjainkat és elapasztani a szavainkat. Zavartan tekintünk egymásra. A csend hosszabbra sikerült, mint terveztük, mégis, mikor távozik, szinte csak véletlenül, hozzáér zakóm ujjához; én, pedig egyik karját érintem meg lágyan ujjaim hegyével, olyan gyengéden, mint ahogy egy finom selyemkendő hull a földre, miután alákapott a nyári szellő. 
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
