2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A szerelem koldusai 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Ezen a délutánon Zempléni Péter arra gondolt, hogy annak idején talán igaza volt az apjának, és ki kellett volna vágni a nagy fát a bejárati kaputól jobbra; eltakarja a kilátást. Akkoriban nem volt hajlandó, csak azért, hogy ellenkezzék vele, de mára belátta, hogy meg kellett volna tennie. Az apjának természetesen mindig igaza volt, így ebben a dologban is. De ennek már tizenöt éve.

    Esős, novemberi nap volt a mai, késő délutánig esett. Most ködszagú, párás a levegő. Itt valaha erdő volt, a fenyők közé vágott kavicsos gyalogút végén a villa Bauhaus stílusban épült. A ház körül a kertet gondosan tervezték, szebb napokat is megért, most kissé elhanyagolt benyomást kelt. Vagy csak egyszerűen öreg.

    A kert geometriájából adódóan elsőre nem észrevehető, az udvar hátsó részében kisebb kőmedence esők vízét gyűjti és az őszi napok megsárgult leveleit, a szél sodorta gallyakat. Nyári időkben kis csövecskén hideg víz csordogál. A ház hátsó falára borostyán fut; évekkel ezelőtt hagyták, most már minek háborgatni a természet erőit. Szemben vele egy kerti pavilon, benne egymásra rakott székek, asztalka. Mellette kökénybokor, hamvas bogyóit megcsípte már a dér, puhára érlelte a november. A kert legvégén meg néhány tölgy és egy fává cseperedett galagonya. Ezen túl húzódik a magasra épített téglafal, de eddig már nem jutnak el a ház lakói.

    Zempléni Péter egyik kezével a hatalmas ablaktáblának támaszkodik, ujjai rátapadnak az üvegre, kifelé merengve gyönyörködik az udvar színeiben. Szereti a novemberi napokat; ilyenkor itt nagyobb a csend, kihaltabb minden. A lemenő nap sugara a szoba félhomályát átlóban kettévágja, beleássa magát a szoba mélyébe, megnöveszt minden árnyékot; a fényesség hatalma háttérbe szorul. A ház előtt a fenyők, mint az óriások, ijesztő méretet vesznek; lábaikkal szinte eltiporják az udvart.

    A férfi tekintete lassan, a most már ellentmondást nem tűrő sötétségbe réved. A szoba belsejébe lép, összehajtogatja tervrajzát – úgysem látná már. Fiatal építész korából származik a rajz, amikor még több ötlete és lázadóbb elképzelései voltak, de mára letisztultak a formák, a gondolatok. Talán el is fáradt egy csöppet, de valamivel negyvenen túl, még nehéz elismerni az ilyet.

    Fojtó csöndességet érez, nem találja a helyét. Olvasna valamit, de inkább mégis zenét hallgat; megszólal a muzsika, egy Wagner opera, a Trisztán és Izolda. Leül egy fotelbe, átengedi tagjait a pihenésnek, vonásai kisimulnak, nyújtózik egyet a melegnek egy csöppet sem mondható helyiségben.

    Becsukja szemét, megnyugtatásképp megpróbál felidézni valami kellemes emléket; egy gyerekkori képsor bontakozik ki. Próbálja jobban megragadni a pillanatot. A jelen összezsugorodik, a múlt előbújik a homályból. Arcok jelennek meg előtte, az anyjáé, az apjáé, aztán még néhány, számára kedves ember, többségük már nem él. Most a város utcáin sétál, anyja fogja a kezét – vagy inkább húzza? –, orvoshoz sietnek. Az úttesten szedik föl a síneket, megszűnik a villamos. Fájnak már a lábai, de menni kell – bíztatja az anyja. Ezek az emlékek, bár valójában nem rosszak, mégis fájóak neki, talán azért, mert az ember a gyermekkorára mindig valamiféle vágyakozással tekint vissza. Kényszeríti magát, és inkább egy teljesen más, idegen világot képzel el. Egy tengerben úszik, a medúzák szintjén lebeg. A víz kellemesen hűvös, felfelé néz a víz színére, látja a napot és azt, hogy csillog a víz felszíne. Majd egy rövid, zavaros átmenet után változik a kép. Most kívülről látja önmagát. Egy kietlen, havas tájon van egyedül, valahol északon. Egy befagyott tó jegén serénykedik, léket vág, leereszti a zsinórt. Szikrázik a nap, és amerre néz, mindenhol hó. Egy különleges szemüveg van rajta, amely csontból készült, és egy keskeny résen engedi csak be a fényt. Az eszkimók viselhetnek ilyet. Ettől a látványtól egy kicsit meghökken, mert fura külsőt kölcsönöz neki: ijesztőt, arcnélkülit. Először azt gondolja, nem is ő az. De van mégis valami, ami tetszik neki ebben a helyzetben: a csönd, a napsütés, a tisztaság, amely körülveszi. Most már a hideget sem érzi, a szemüveg is barátságosabbá válik. Kezdi megkedvelni az arcát, most már nem is annyira szokatlan és kiábrándító ettől a fura szemüvegtől. Egyik kezének ujjával megérinti, szép lassan végigsimítja, kifogástalan munka – gondolja. Kiskorában szép arca volt, de mára ellepték a ráncok. Elképzeli milyen lesz, ha valóban megöregszik, s reménykedik, hogy szép öregemberré válik, mint a nagyapja volt.

    Bizakodó.

    Odakintről zajokat hall, ráismer a felesége lépteire a hideg folyosó felöl; nyikorog kissé a lépcsőfeljáró. Közelednek a léptek, de megkönnyebbül, mikor becsukódik a felesége szobájának ajtaja – külön alszanak. Arra gondol, hogy most bizonyára befekszik a jéghideg ágyába, magára húzza a takarót az orráig, így marad még pár percig mozdulatlanul, majd elalszik.

    Az ária még mindig hangosan szárnyal, betölti az egész helyiséget, szinte beleborzong a gyönyörű dallam hallatára. Majd mégis halkabbra állítja a hangerőt, de nem annyira a felesége miatt, inkább fia kedvéért, ne ébredjen föl szegény. A gyermek már öt éves, és látszanak a születési problémák, a szellemi fogyatékosság jelei. Ezzel a dologgal együtt kell élnie; soha nem lehet büszke gyermekére. "Isten könnyen osztogatja a nyomorúságot" – szokta emlékeztetni saját magát erre az igazságra.

    Tölteni akar magának egy italt, hogy kellemesen elzsibbadjon tőle, de helyette más elhatározásra jut: telefonál Mártának, a szeretőjének. Az ablakhoz lép megint, egyik kezével nekiszorítja a telefont az üvegnek, másikkal billentyűzi a számokat. Kicsöng, fel is veszik, de sokáig hallgat; nem szól bele.

    - Ki az?... Ki az? – hallatszik a vonal túlsó oldaláról.

    - Miért van az, hogy mindig rád gondolok?

    A nő felismeri a hangot, megkönnyebbül, s most már higgadtan válaszol:

    - Mert szeretsz. Ahogy én is.

    - Befurakodsz a gondolataim közé, bármit is teszek. Valamitől mindig az eszembe jutsz...

    Mostanában megszaporodtak ezek a hívások, mégis olyan izgalommal hívja a nőt, mint az első alkalommal; de végül mindig lecsillapítja magában ezt az érzést, mert nem szereti, ha hangjában felfedezhető az érzelgősség.

    Nem tartanak sokáig ezek a beszélgetések, ahogy most sem. Néhány perc után elbúcsúznak.

    Visszasüpped a fotelbe, újból az italosüveghez nyúl, pedig nincs hozzászokva, nem is kívánja valójában.

    Felerősödik a szél. Az éjszakai hideg valahol beáramlik a nappaliba, érzi a homlokán, a vállain, de nem törődik vele. Hallja a magasra nőtt fenyők zúgását. Várja, hogy elnyomja az álom.

   

Munka után jött Mártához, bár mostanában tovább kell maradnia az irodában; ennek ellenére úgy gondolta, hogy ma kivételt tesz, meglepetést okoz.

    Márta a zongora előtt ül, játszik, Zempléni Péter elbűvölten hallgatja. Lágykönnyű futamok szállnak a magasba, ismétlődnek, újra és újra, ha kéri akár egy óra hosszat is. Nézi a nőt, ahogy átadja magát a zenének. Az ujjak játéka. Az arcizmok játéka. A határtalan emberi kitartás végeredménye ez a csodálatos dallam, amit most csak neki adnak elő, ő az egyszemélyes közönség.

    Elkalandozik a zenét hallgatva, a szoba tárgyait szemléli körbe; fehérre festett falak, az egyik sarokban állólámpa, mellette ülőgarnitúra, egy asztalon váza, benne néhány elrendezett virág, aztán egy könyves szekrény, rajta egy gyermek képei, egy közös családi fotó, meg fekete keretben a férfiről is egy. Három éve vesztette el őket egy autóbalesetben. Márta nem szeret erről az időszakról beszélni, ha szóba kerül, folyton eltereli a szót. Péter tapintatos, nem zaklatja fel feleslegesen, hisz tisztában van minden körülménnyel, ami ebben az időben megesett.

    Márta lassan befejezi a játékot, a férfi mellé telepszik, hozzábújik. Miért nem lehetünk mi mindig így? – gondolja. Péter, mintha megérezné a nőben a vágyakozást, gombolni kezdi blúzát, de kis csalódottságot érez, mert ujjai melltartóhoz tévednek. Kissé meghátrál, a nő észreveszi, segít, kikapcsolja hátul, és valóban, ő is rögtön megkönnyebbül, mikor enged a szorítás. Az ujjak alatt izzik az érintés, a bőr átforrósodik, ahogy körkörösen mozogva járják útjukat a melleken. Tudja már, hogy ezen az estén Péter az övé lesz, teljesen az övé; most nagyon boldog.

   

Márta a férfi nyaka köré csavarja a sálat, egy csókot nyom szájára, majd kinyitja a bejárati ajtót. Beáramlik a lépcsőház nyirkos hidege.

    - Vigyázz magadra! Nagyon hűvösek már ezek a novemberi esték.

    A férfi viszonozza a csókot, megsimogatja Márta arcát, majd hozzáteszi:

    - Szeretnélek gyakrabban látni.

    - Miért?

    - Mert mától jobban szeretlek.

    - Honnan tudod, hogy mától?

    - Nem tudom... azt csak érzi az ember. Korábban is szerettelek, de mától jobban.

    - Akkor holnap is gyere!

    - Jövök. Ígérem!

    - Nem kell ígérned, csak gyere, ha tudsz! Várlak. Most menj! Nem tartalak fel tovább.

    Mosolyog, megcsókolja szerelmét.

    Zempléni Péter kilép a lakásból. A sötét lépcsőház elnyeli alakját, léptei halkulnak. Márta még vár egy kicsit, s mikor a földszinti kapu puffanása is tompán visszhangzik, akkor csukja csak be az ajtót.

    A férfi ezt az éjszakát szerelmével töltené inkább. Megfordul a fejében néhány kósza gondolat, miként valósulhatna meg mindez, de mégsem gondolja tovább egyik ötletét sem; most már más problémák elé néz, azokat kell megoldania...

 

 

 

Másnap reggel Márta későn ébred. Ráér felkelni, szombat van. Engedményeket tesz magának – egyébként hétköznap mindig korán kel –, tovább marad az ágyban; lazít a megszokott napirend szorításán. Már fél kilenc is elmúlik, mikor erőt vesz magán, és lerántja a takarót. Besüt a nap, a szoba így még kellemesebb. Az időjárás bíztató, de tudja, hogy csak belülről tűnik annak. Valójában hideg van, nagyon is hideg. Arra gondol, hogy szeretne egyszer úgy ébredni, hogy Péter fekszik mellette. Elképzeli a jelenetet: oldalt fekszenek, a férfi átkarolja egyik kezével, arcához közel van a férfikéz, érzi a másik bőre illatát. Aztán kávét főzne neki. De jó is lenne! – gondolja. De nekik ezt nem szabad. Péternek vigyázni kell a látszatra, nem akar otthon újabb problémákat okozni. Elfogadja ezt a tényt, de ettől mégis szomorú lesz. Most már bánja, hogy nem fogadta el előző nap Péter ígéretét.

    Tesz-vesz a konyhában, teát főz, reggelit készít magának, majd elkezdi öntözni a virágokat – ezen a héten kissé elhanyagolta őket –, közben jár az agya. Elképzel bizonyos szituációkat: mi lenne, ha Péter elválna, vagy ha a felesége tudomást szerezne viszonyukról. Beleegyezne a válásba? Játszik a gondolattal, hogy összeköltöznek, és akkor megszűnne ez a kilátástalan egyedüllét. Vagy számtalan új probléma merülne föl?

    A virágok ki vannak száradva, a talajon az apró, ezüstszínű cseppek nem szívódnak fel azonnal, először csak keringenek a felszínen, mint az eltörött lázmérőből a higany a padlón; de itt mégis keresik egymást, összetapadnak egyetlen hatalmas vízcseppé, s mikor megkapják az utánpótlást, kis tavacska keletkezik a virág szára körül. Nem fogja azonnal felszívni, de nem baj, jön a többi is szép sorjában.

    Nyugtalanság lesz úrrá rajta, jókedve egy szempillantás alatt tovaszáll, közben ezt gondolja: "Valamit tenni kell, valamit tenni, ezen a szombat délelőttön, mert megbolondulok! Nem bírom ki itthon!". Öltözködni kezd, felveszi az első, keze ügyébe kerülő ruhát, kapkodva megigazítja haját, kabátot húz; már szalad le, kinn is van az utcán. Átvág a játszótéren, majd egy mellékutca után a forgatagba kerül.

    Talán karneválkor hömpölyög így a tömeg – maga sem érti. Halad tovább az emberfolyam sodrásában, úgy érzi magát, ahogy az emberi testben áramlik a vér: előre, hátra, előre, hátra; de lassacskán sikerül éket ütnie a sokaságban. Zsibbadt és tébolyult itt minden.

    Aztán kitisztul a szem.

    Megszűnik a mámor.

    Egy presszó előtt találja magát. Nem ismeri ezt a helyet. Valójában még nem is járt errefelé. Benyit, keres magának egy szabad asztalt, az ablaknál talál is. Kevés a vendég, a terem szinte üres, csak a bárpult előtt áll két férfi. Kabátját a fogasra akasztja, leül. A felszolgáló nem késlekedik, rendel nála egy kávét és egy konyakot. Hamar megfordul, már hozza is. Idegesen tépi ki a cukor csomagolását, közben az jár a fejében, hogy annak idején mokkacukor volt. Valahogy azt jobban szerette. Egy megkezdett doboz cigarettát talál táskájában – vajon honnan maradt ez még? – mostanában nem ezt hordja, csak felkapta a kabáttal együtt. Mikor az elsőket szívja, megszédül, bizsereg az ujja vége; nincs hozzászokva. Próbál visszaemlékezni, hogy mikor is szívott utoljára, de nem sikerül. Nagyon rég lehetett, valamikor nyáron. Végzi a szertartást ritmikusan: kifújja a füstöt, jó messzire, aztán megint szippant egyet. Megpróbálja élvezni a helyzetet amennyire lehet, de oldalról vizsla tekintetet érez, amitől egy pillanatra megijed. Nem téved, a felszolgáló mosolyog rá. Lehet, hogy ismerkedni akar? Idegesíti, ahogy nézi. Kellemetlen alak! – gondolja. Megissza a maradék italt, elnyomja a cigarettát, majd az asztalon hagy valamennyi pénzt, még a számlát sem várja meg, sietve távozik.

    Most hova? – idegesen néz körül. Nem is tudja, hogy merre induljon. Inkább maradt volna még egy újabb ital mellett, az a pincér, bizonyára csak kedves akart lenni hozzá. Semmi több. De most már mindegy, vissza már nem mehet. Újból kint áll a hidegben. Nagyon fázik. Összehúzza kabátja gallérját, és elindul előre.

    Újból elnyeli a forgatag.

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007