2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A szerelem koldusai 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Vajon melyik karácsonyt szerettem a legjobban? – tűnődik Zempléni Péter. Próbálja magában felidézni gyerekkora karácsonyait szép sorjában, azt, ahogy készültek rá, az ajándékokat, de be kell ismernie magának, hogy emlékezete már hiányos, és bizony nem tudná magának a helyes sorrendet felállítani. A legkorábbi, amire visszaemlékszik, a hatvanas évekből való; annyi idős lehetett, mint most a fia. A Mennyből az angyal-t tanította vele az apja, hogy majd elénekelik a fenyőfánál, az ajándékbontás előtt. Arra is emlékszik még, hogy anyja mindig tortát készített, aminek nagyon örült, mert kivakargathatta az edényből a maradék krémet. Szerette a pite illatát is; mindig megkapta a tepsi széléhez sült részeket. Szerinte ezek voltak a legjobb falatok, még melegen. Az első időkben mindig az apja díszítette a fát, aztán ketten az apjával – persze, ekkor már tisztában volt az igazsággal, hogyan kerül az ajándék a fa alá. De rég is volt mindez! Aztán arra is emlékszik, hogy a nagy készülődésben anyja és apja legtöbbször összekaptak valami apróságon, és kitört a veszekedés, de azért mégis kellemes emlékei voltak a karácsonyról. Abban is bizonyos volt, hogy akkoriban még érezte a fenyőfa illatát. Mára minden megkopott, már nem érzi azt a kellemes gyantaszagot, amit annyira szeret, sem az illatosított csillagszórót, amikor szikrázik. Valahogy kiveszett belőle az a képesség is, hogy örüljön az ünnepeknek.

    Holnap már karácsony szenteste lesz – gondolja. Mindent megvett, becsomagolt, mert nem szokott semmit a végére hagyni. Számba veszi, mit szeretne kapni fia, mit szán feleségének és a többieknek. Még saját magát is meglepte egy aprósággal, de ezt nem fogja mondani senkinek.

    Ma egyedül van otthon. Dolgozni kezd az egyik tervrajzán, szépen halad vele. Apja is építész volt, ezt a hivatást mindenképp neki köszönheti. "A hideg matematika párosul a művészettel" – szokta mondogatni fiának. Szemével megkeres egy fényképet, amely az apját ábrázolja és őt, amikor átvette a diplomáját. Apja átöleli, és borzasztó büszke rá, hogy belőle is építész lett. Azt remélte, hogy együtt fognak dolgozni majd, hatalmas épületeket fognak tervezni, s később átadja az iroda vezetését is, ha eljön az ideje. Nézi az apja arcát: vékony, szikár ember, rövidre vágott ősz haj, vékony bajusz. Nem olyan arca volt, mint fiának. Talán az udvariasság volt az egyetlen közös vonás bennük? – nem tudja eldönteni. Gyerekként többször bejárt az irodába.

    Emlékszik, ahogy apja a tervezőasztal előtt áll, lapozgatja a nagy íveket. A tervrajzok surrogása. Egyhangúan múlnak az órák. Közben ő egy hátsó széken kuporog, s néz kifelé a nagy ablaktáblán, kívülről beszűrődik a fény. Az apja tervrajzok fölé görnyedő sziluettje mellett elnézve egy nagyra nőtt gesztenyefa lombját látja, mely kéttenyérnyi, legyező formájú leveleivel, és tavasszal, kis fenyőfákra emlékeztető virágaival uralja az udvart.

    Néha egész délelőttöket vagy délutánokat töltött el így, apjára várakozva, aki fáradhatatlan volt, mindig utoljára hagyta el az irodát. Amikor elunta magát odabent, kiszaladt körbe a függőfolyosón, aztán le egy félemeletnyit a lépcsőn, s már kint is volt. Néha ügyfeleket látott várakozni az előszobában, mert sok megrendelést kaptak. A titkárnő néha kávét készített nekik, majd a soron következőt betessékelte a mérnök úrhoz. Felnézett apjára, amiért emberek vártak az ajtaja előtt. A tanulmányai után együtt dolgoztak, kikerült az új cégtábla is: "Zempléni és Fia Tervező Iroda". De egyszerre csak mindennek vége szakadt apja halálával. Megörökölte a házat, a kertet és az irodát is. De nem mentek úgy a dolgok többé soha: az ügyfelek elfogytak, a megrendelések elapadtak. Nem tudta valóra váltani a szülői álmokat.

    Későre jár, egyre inkább pihenőket tart, fájnak már a szemei. Maga elé teszi a telefont, nyomkodja a gombokat, közben fejében gyors számolást végez, mióta is ismeri Mártát. Már három hónapja. Istenem! Már három hónapja! Örökös bujkálás, hazugság. Egy antikváriumban ismerkedtek össze, mindketten ugyanazt a könyvet keresték; természetesen átengedte a nőnek. Márta szabadkozott, de azért nem hagyta magát sokat kéretni. Zempléni Péternek rögtön szimpatikussá vált a nő. Csinos volt, farmernadrágot viselt, pulóvert és felül rövid kabátkát. A vásárlás után szóba elegyedtek, elkísérte egy darabon, és ezek után ment minden magától.

    Kávé egy presszóban.

    Egy ital a következő alkalommal.

    Első csók, egy eldugott parkban.

    Olyan régnek tűnik...

    A kapcsolás után Márta hangja hallatszik; érzéki, nagyon kedves. Mindig megfontoltan, választékosan beszél, még a telefonon keresztül is kellemes.

    - Szia! Holnap szenteste – kezdi a férfi. – Nem lehetek veled. Talán még gondolatban sem.

    - Tudom. Ne zaklasd magad ez miatt!

    Érzi a nőben a fájdalmat, nem sikerült lepleznie. Az ismerős hang volt, ami mindig elringatta feszült óráiban, amely oly sokszor visszaadta életerejét az utóbbi időkben. De mégis annyira ismeri már ezt a hangot, hogy annak minden kis rezdüléséből, a szavak közötti szünetekből képes olvasni; és most szomorúságot érzett Márta hangjából, hiába is próbálta a nő fékezni magát. Elképzeli a vonal végén az érzéki szájat, a szájszéleket, ahogy leheletfinoman érintkezik néha a telefonkagylóval, ahogy suttog. Maga előtt látja azt is, ahogy ül a szobájában a könyvei között, az íróasztalt az olvasólámpával. Most úgy érzi, hogy cserbenhagyja őt. Keresi a szavakat, amelyek a legillőbbek lennének, de nem találja azokat sehogy sem. Lejátszódik előtte, ahogy magányos estéin a nő egy könyvet vesz a kezébe, ahogy lapoz, néha megdörzsöli fáradt szemeit, majd jellegzetes mozdulattal hosszú, hullámos haját hátrasimítja. Egy asztalkán gőzölög a tea, néha belekortyol, majd kimért mozdulattal visszateszi és folytatja az olvasást.

    Igen! Mindez megnyugtatja őt, ez az idill, amely erőt ad a hétköznapjaiban, és ez táplálja azt a szenvedélyt, amely a nőhöz hajtja. Most megint érzi a szíve tájékán a fájdalmat, amiért nem lehet vele. A fájdalom terjed felfelé, a torkát szorongatja már, amely egészen beszűkül, észrevétlenül a nyál is kiszökik a szájából, és nem jönnek a szavak.

    Márta mintha megint megérezné a férfi aggodalmát, s már-már megtöri a csendet, amikor Zempléni Péter mégis erőt vesz magán:

    - Szenvedek!

    - Tudom, kedvesem, de ne tedd! – hangja mintha még jobban megszelídülne, simogatja, körülöleli, aminek ellenállni haszontalan.

    Most a nő könnyeit látja maga előtt, ahogy csorog le az arcán, és kézfejével megtörli szemeit. Tudja, hogy be kell fejezniük ezt a beszélgetést, most azonnal, mert különben elindul hozzá.

  Másnap későn kel, felesége már felébredt. Mikor a nappaliba ér, az asszony az első kávén is túl van, és kapcsolgatja a televíziót.

    - Még nem hűlt ki. Töltsek?

    Látja az asztalon a másik tiszta csészét, számítottak rá.

    - Igen, köszönöm!

    Jólesik kedvessége, noha előző este ismét veszekedtek, de úgy látszik ma reggelre lecsendesedett az indulat bennük.

    Felesége kitölti a gőzölgő kávét, odanyújtja neki, aztán egy narancsokkal teli tálat hoz. Egy fotelba ül, felhúzza maga mellé majd betakarja lábát. Hűvös volt a nappali hajnalban és még reggel is. Lassan, precíz mozdulatokkal bontogatni kezd egy narancsot. Pont olyan alaposan teszi ezt, mint mindent, amihez nyúl – gondolja Zempléni Péter – néha kibírhatatlan, de beismeri, hogy szükség van erre az alaposságra, erre a kimért, lecsillapult életvitelre, mert a gyereknek ez kell.

    Beismeri magának, hogy nem elég türelmes a fiával.

    - Valami gond lehet megint a termosztáttal. Fáztam, mikor felkeltem.

    Igaza van, gondolja, ő is érezte már a napokban, de mindig talált magának más elfoglaltságot, ha eszébe jutott.

    - Majd megnézem. – Fia is berohan a nappaliba, a maga játékos módján üdvözli apját, anyjával már találkozott, amikor öltöztette és reggeliztek. Az anya a fia felé nyújt a narancsból egy darabot, a gyerek örömmel elfogadja. Elhangzik még tőle néhány kérdés, hogy mikor kapja majd az ajándékot, és megnézik-e a nagy fát a városban, s mivel megnyugtató válaszokat kap, lekuporodik a szőnyegre és játszani kezd. Felesége kérdezi, hogy a karácsonyfa díszítését vállalja vagy inkább fiát viszi be a városba. Megpróbál összpontosítani a kérdésre, de gondolatai mégis másfelé kanyarodnak: Mártára gondol, aki most otthon, magában készül az ünnepre, magányosan díszíti majd a fát; nem lesz senki, akivel elfogyassza az ünnepi vacsorát. – Beviszem a városba – válaszolja megkésve.

    Leginkább most odarohanna Mártához, de ettől újból rossz érzése támad. Tudja, hogy ezeket a gondolatokat ki kell vernie a fejéből, ha a nap folyamán helyt akar állni. A fiának azt ígérte még előző nap, hogy kiviszi hógolyózni, de reménykedik benne, hogy a gyerek megfeledkezik erről. Hirtelen mégis más elhatározásra jut, átbillen a mérleg nyelve, és valami felrúgja a józanságot. Úgy érzi, helytelenül cselekszik, mégsem akarja döntését magyarázni maga előtt. Öltözködni kezd, majd beszól a nappaliba, hogy be kell mennie az irodába, mert ottfelejtett valamit, nem marad sokáig. Szinte meg sem várja, hogy megkérdezhessék tőle, mikor jön haza. Hallani véli még az ajtóból a gyerek kérdő, gyengécske hangját, amely emlékeztetni próbálja ígéretére, és ettől most nagyon utálja magát.

   

Még mindig hordja a havat a szél, el kellett volna dobálni reggel, de nem volt kedve hozzá, most aztán óvatosan kell lépkednie, ne menjen a cipőjébe. Úgy halad végig az úton a garázsig, hogy közben érzi felesége tekintetét a háta mögött, most bizonyára nézi az ablakból. Tudja, hogy az asszony nem hitt neki, de most már nem fordulhat vissza, ezen az úton most már nincs megállás. Kavarognak fejében az érvek tette igazolására, ugyanakkor az ellenérvek is tódulnak szüntelen. Ebben a játszmában nem győzhet.

    Megnyugtató választ próbál keresni elhatározására, de rájön, hogy nincs értelme, mert igazi válasz soha nem lesz. Talán csak egyetlen egy: rossz férj és talán rossz apa is.

    Beszáll az autóba, indítja a motort. Reménykedik, hogy az automatikus működtetésű kapu nem mondja fel majd a szolgálatot a fagytól. Szerencséje van, minden rendben. Nem kapcsolja be az autóban a fűtést, fázni akar, kínozni magát, enyhíteni a lelkiismeret-furdalásán a fizikai szenvedéssel, amelyet a hideg okoz. Nagyon lassan, óvatosan vezet. A mellékutak nincsenek letakarítva – egyszer meg is csúszik az autó. Hangtalan hópelyhek csapódnak a szélvédőnek, az ablaktörlő monoton zaja tompán hallatszik belülről. Alaposan átfagy mire Márta lakásához ér, pedig csak egy félórányi utat kellett megtennie.

    A ház előtti játszóteret vastagon belepte a hó, a hinták leszerelve télire, néhány mászóka és egy csúszda magányosan mered az égnek. Egy gyermek az anyjával hólabdát görget, bizonyára hóember készül. Átvág a téren, felmegy az emeletre, becsönget.

    Márta meglepődik, mikor ajtót nyit; egy csókot nyom a férfi arcára.

    - Nem vártalak!

    Beengedi, lesegíti a kabátját.

    - Döntenem kellett – mondja a férfi, s most már úgy érzi, biztos magában.

    Bemennek a nappaliba, Márta megkínálja egy itallal, amitől kezd átmelegedni. A nő látja, hogy még mindig reszket, gyorsan forró fürdőt készít. Péter kibújik a ruháiból, befekszik a kádba, kényelmesen elnyújtózik a vízben. A forró víz kimossa a gondokat, az elme felszabadulni látszik, de a gondok ragaszkodnak gazdájukhoz makacsul, nehezen szabadul tőlük.

    Márta valamit beleönt a kádba – illatos –, habot kavar a kezével. Egy kisebb, négyzet alakú frottír kendőt benedvesít, a férfi arcára teríti; pont olyat, mint a repülőkön szoktak osztogatni sokórás repülés vége felé, hogy felfrissítse az utasokat. Márta elkezdi mosni a vállait, a karjait, a mellkasát. Finoman siklik a kéz. Jólesik a víz, jólesik Márta figyelmessége, az asszonyi ujjak játéka. Az jár a fejében, hogy az életet nem úgy kellene megélni, ahogy teszi, hanem fonákjával. Akkor minden elviselhetőbb lenne.

    Márta először nem szól semmit, dudorászni kezd egy ismerős dallamot. Zempléni Péter leemeli arcáról a kendőt, rámosolyog a nőre. Ő visszamosolyog, a kád fölé hajolva megcsókolja a száján. Aztán Márta kihúzza a dugót; szárazra dörzsöli a másik haját, bőrét, csak hagynia kell magát.

    - Nem vártalak ma! – ismétli a nő. Nem lett volna szabad eljönnöd!

    Zempléni Péter tisztában van azzal, hogy Mártának igaza van, hogy ilyet soha nem kívánna tőle, mert tudja, hogy meddig lehet elmenni, és azt is, hogy eddig sem lett volna szabad. De az ember esendő, hibát hibára halmoz, és nem képes kihagyni a szerelmet, ami végre megilleti; mert a szerelem mellett nem lehet csak úgy elmenni.

    - Tudom – válaszolja a férfi kis szünet után –, de tudtam, hogy egyedül vagy. Nagyon egyedül.

    Márta megsimogatja az arcát, hellyel kínalja. Tölt egy csésze teát neki, arra is figyel, hogy a férfi autóval jött, nem ihat több alkoholt. Zempléni Péter elővesz egy kis dobozkát kabátja belső zsebéből. Ajándék van benne, egy női karóra; csak az alkalmat várta, hogy átadhassa.

    - Most ne nyisd ki! Majd este! – Átnyújtja a dobozt, majd hozzáteszi: – Boldog karácsonyt!

    Márta meghatódva fogadja el, majd egy fiókból ő is előveszi saját meglepetését.

    - Boldog karácsonyt neked is!

    Márta tudja, hogy a férfi mekkorát kockáztat érte, minden nála töltött perc, órácska, az igazi ajándék ilyenkor.

    - Péter! Nem küldelek, de haza kellene menned! – Kínlódva ejti ki ezeket a szavakat, majd hozzáteszi: – Kettőnk szenvedélye bűnös, de nem kíméletlen.

    - Tudom – válaszol.

 

Mikor kilép az utcára megint jéghideget érez, zordnak és kilátástalannak talál mindent. A járda, amin lépdel pont olyan, mint az élete; gödrökkel, buktatókkal teli, és ezen a jeges úton vigyázni kell, nehogy elcsússzon. Eszébe jut fia, a betegsége, be kell este vinnie a városba, aztán az ajándékozás, a közös vacsora. Egy újabb gondolat tekeredik lassan de kíméletlenül elméjébe, és ez már kitörölhetetlen. Nehezen ismeri be magának, és még nehezebb kimondani, de fél az estétől, fél a karácsonytól, otthon.

 

A szomszéd magasra dobálta a járdán a havat, melyet kékes fénybe öltöztetnek az utcai lámpák, épp úgy, mint gyerekkorában. Emlékszik, hogy annak idején, mikor az iskolából hazafelé menet ráállt a fagyban megkeményedett hófúvások tetejére, néha el sem süppedt. Szeretett kóborolni a téli utcákon, akár este is, és szeretett elsőként végigtaposni a szűz hóval betakart helyeken. Most fia is ezt teszi, húzza apja kezét, és bekényszeríti a hóba, nem az eltakarított járdát választja. Nem haragszik rá, enged a gyerek akaratának.

    Elérzékenyül.

    - Melyik a kedvenc évszakod?

    Kérdezi gyermekét, de tudja a választ előre.

    - A tél!

    Ő is a telet választotta volna, de biztos abban, ha nyáron kérdezte volna meg, egy strandon, fürdőzés közben, a gyerek a nyarat mondja. Fia szemmel láthatólag élvezi a hó adta örömöket, örül a télnek, és annak is, hogy apjával kimozdulhat otthonról. Örül, hogy az apjával lehet.

    A Mindenki karácsonyfája nagyon szépre sikerült, szépen ki volt világítva, de ami a legfontosabb, hogy az alsó ágai alá lehetett állni, mert annyira hatalmas volt a fa ebben az évben. Olyan hatást keltett, mintha egy sátorban álltak volna. Örült a gyerek örömének, s most már érezte, hogy jól döntött, mikor ezt a programot választotta. Erre még majd sokáig emlékezni fognak.

 

Márta nekifog a fenyőfa díszítésének, gyakorlott mozdulatokkal teszi föl az égőket, vigyáz, hogy jusson mindenhova; majd a szaloncukor következik, legvégül a díszek.

    "Apa rakja a csúcsdíszt! Apa rakja!" – idéződik fel benne fia hangja; ez volt az első alkalom, hogy együtt végezte ezt a család, és az utolsó is egyben. Mindenkinek megvolt a beosztása: férje rakta föl az izzókat, ő a szaloncukrot és a díszeket a fiával, de a csúcsdísz a végén a családfőre várt. Néha rásandított fiára, és boldogság töltötte el, hogyan érvényesül a gyermek elképzelése; néha suták voltak ezek a mozdulatok, de annál nagyobb volt a lelkesedés.

    Ilyen dolgok jutnak eszébe Mártának. Érzi, hogy szorulni kezd a torka és gyorsabban dobog a szíve, de elhatározza, hogy erős lesz, nem engedi, hogy könnyek gyűljenek a szeme sarkában; énekelni kezd, hogy más irányba vezesse gondolatait.

    Gyorsan végez, aztán lekapcsolja a szoba világítását. Nem teketóriázik, nincs mire várni. Bekapcsolja a fa izzóit, aztán meggyújtja a csillagszórókat is. Repülnek a szikrák, a szobában illatos füst terjeng. Előveszi az ajándékot, amit szerelmétől kapott, hosszúkás dobozka, piros szalaggal átkötve. Kinyitja a doboz fedelét és elbűvölten nézi az órát; gyönyörű és igen értékes darab. A csuklójára erősíti, aztán kedvenc karosszékét a fa felé fordítja, elhelyezkedik benne. Hosszasan nézi még a fát, próbálja eltalálni, melyik színű égő a leghangulatosabb, melyik kevésbé; a zöld mellett dönt, mert a legszebb fényudvart képzi a tűleveleken.

    Sokáig marad még így.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007