Befejezte a felmosást a konyhában, és a kockakövek még nedvesen ragyogtak. Leült az asztal mellé egy székre, és várta, hogy a huzat elvégezze feladatát. Ahogy körbepillantott a falakon, a plafonon, a bútorokon, úgy érezte magát, mint egy színész a díszletek között, s mintha ezt az előadást már ezerszer eljátszotta volna.
Ezért történhetett, hogy Éva nem figyelt fel a félig becsukódott ablakra, és arra, hogy a kövek ezért lassan száradnak. De miért is figyelt volna fel, hiszen nem volt semmi különös ebben a konyhában, és ezekben a pillanatokban, hacsak nem az, hogy a Nap sárgán becsorgó fénye az asztal közepén álló vizeskancsó és néhány pohár mögé bátortalan árnyékot vetett; vagy talán a falióra ketyegése, amely csúfot űzött az elterülő csendből, és kibélelte a konyhát, majd kiszaladt a kitárt ajtón az udvar felé.
Ahogy ült a széken, karja tehetetlenül lógott maga mellett, s bár tökéletesen beleillett ebbe a házba, és a konyha mozdulatlanságba, az emlékezés szövetein keresztül mégis egy régi arc kezdett kibontakozni előtte.
"Jaj, te lány, te lány! - idézte fel anyja gyengéden korholó hangját, mert az egyedüllét megtanítja, hogyan szerezzen társat magának az ember. - Már megint ki jár a fejedben?"
Éva, nem törődve a csúszós kövekkel, a konyhabútorhoz lépett, és kihúzott egy fiókot. Keresgélni kezdett benne. Mikor megtalálta, amit keresett, a melléhez szorította: egy havas tájat, hegycsúcsokat ábrázoló képeslap volt az, a messzi Norvégiából. Ebben a pillanatban, emlékeiben megszólalt a zene, Grieg zenéje, amit szerelme játszott neki egykoron. A romantikus futamok egy pillanat alatt szinte más emberré varázsolták. Ahogy a zene felkúszott az emlékein keresztül az ereiben, és eltalált minden porcikájához, sejtjeihez, mintha kicserélték volna; minden megszépült számára. Megszűnt a konyha a nedves kövekkel, az ebéd, amit délelőtt rakott fel a tűzhelyre főni, a férje kedvencét, amit annyira szeretett, és megszűnt az egyhangúság, amin számtalanszor kesergett már. De tudta, hogy igazságtalan kicsit. Mert nagyon szereti a kertjét, amit nap mint nap gondoz, amire minden szabadidejét tölti, és ott a tavacska is, kristálytiszta vízzel, amit előző évben épített, aztán a fehér és rózsaszín leanderek a vakítóan fehér falak előtt, a hatalmas dézsákban; és ott a sziklakertje is, amire annyira büszke. Amikor reggeleken szétnyitja a zsalukat, kikönyököl, s mindez a szeme elé tárul, mindig öröm járja át.
A férfi magas volt és fekete, őszinte kék szemekkel. Zongorán játszott egy zenekarban. Amikor elbúcsúztak egymástól egy novemberi, ködös reggelen, megfogadták, hogy a turné végén - ahová indult - összeházasodnak, és ők lesznek a kivételek, a legboldogabb szerelmesek. De az élet másként írta át sorsukat: csak egyetlen képeslap érkezett, mert az autóbusz, amin a zenekar utazott, egy szakadékba zuhant.
Az idő mintha elfolyt volna Éva mellett; arra lett figyelmes, hogy fázik, és arra, hogy az óra tizenkettőt ütött. A káprázat, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Körülnézett: a huzat végre megtette jótékony hatását. Erőt vett magán, a tűzhelyhez lépett, megkevergette a levest. Gondos háziasszony módjára sorolni kezdte a tennivalóit: "Délután kimegyek a kertbe, elintézem a palántákat, vagy felteszem a kajszibarackot főzni. A legfinomabb lekvár készül belőle. Mennyire szeretnék az unokák, ha lennének!" Érezte, hogy szívébe különös bánat költözik, mert eszébe jutott lánya, aki egy hirtelen elhatározás következtében elhagyta otthonát, a férjét. Évát abban az időben, mintha egy hatalmas kéz roppantotta volna ketté, mégsem hibáztathatta érte: mert előtte, ugyanezt, ő is megtette. Az elején Robinsonnak érezte magát: ez a kis ház, és a kert volt a sziget, és a levelei, amit küldözgetett, volt az egyetlen kapcsolat a külvilággal. De őszinte válaszlevél csak a legritkábban érkezett.
Éva délután kiment a kertbe, ahogy tervezte. Az ég felé emelte arcát. Különös érzése támadt. Talán a fények játékától, amit a felhő okozott, ahogy elúszott a Nap előtt, és fénybarázdákat festett a földre, a virágágyásokra - maga sem tudta. Visszafordult a palántái fölé, s tovább végezte munkáját. Örömmel tette, hiszen évek óta a kert volt az egyetlen, a növények, amikhez beszélhetett. Minden egyes virágnak és bokornak tudta a nevét, jellemzőjét, mit szeret a legjobban, s mit nem.
"A kert... - morfondírozott magában, s földes kézzel igazgatta a palántáit tovább - mi lenne velem nélküle? Én gondoskodom róla, vagy a kert gondoskodik rólam?" Ezen elmosolyodott.
Folytatta, amit aznapra előirányzott magának, annál is inkább, mert a csipkeszélű felhők a távolban már sötét felleggé álltak össze.
A ház felől, ahogy elért hozzá a hang, nem tudta biztosan kire emlékezteti.
Nyomban lerakta a szerszámokat, kezét összedörzsölve lemorzsolta tenyeréről a fekete földet, és szaladt a házhoz. A Nap különösen izzott. Valahogy nem úgy fénylett, ahogy szokott. A homlokához emelve, és kezét ellenzőnek használva próbált az ellenfényben kivenni egy alakot. De nem volt ott senki. Csalódottan tért vissza munkájához. Nem sietett. Ugyan miért is sietett volna, hiszen a Nap nem veszített még erejéből, s a felhők is, ahogy nézte, mintha megálltak volna, de ha mégsem, és esni kezdene, legfeljebb holnap folytatná, amit elkezdett, ugyanúgy, ahogy előző nap, és ahogy azelőtt is tette, kimérten, végezetlenül.
Pécs, 2009. január 23.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
