A Léda-versek aznap különösen közel férkőztek hozzám. Valami őserejű, vad és izzó érzelem loboghatott Ady Endrében e szép barna asszony iránt. A teljesség igénye nélkül, és csak életének egy kicsinyke szeletéről szeretnék most pár keresetlen mondatot - és kósza gondolatatot - leírni.

Utánanéztem, olvasgattam erről a „nagy szerelemről”. Sok-sok forrás elemzi kitartóan és messzemenő részletekig az ő különös kapcsolatukat. Kétség sem férhet hozzá: nem volt egy szokványos és hétköznapi szerelem…

Ady Endre egyéniségének megfelelően érzéki szemmel látja Lédát is - mint mindent a költészetében. Hisz jellegzetes vonása a szimbólumok sűrű alkalmazása, kiegészítése teljes képpé vagy cselekvéssé, az igék gyakori használata, melyeket szinte seregestől akarata alá hajtott. Mondhatjuk, hogy általános megértésének egy ideig ez volt az egyik legnagyobb akadálya. Ma már minden Adyt olvasó érzi, hogy egész élet sűrűsödik össze egy-egy szimbolikus képben - érzi még akkor is, ha a képet racionális nyelvre nem tudja lefordítani. Erre a legfényesebb példa a Fekete zongora. A Léda-verseket könnyedebben „magunkévá tehetjük”, hiszen az érzelem, amit Ady láttat velünk: szinte mindenki személyes élménye, és így kivetítve önnön magunkra - már egészen világos lehet a legtöbb szerelmes vers.

Léda asszony zsoltárai – Brüll Adélhoz írt szerelmes verseit tartalmazó ciklusának ez volt a címe. Új hang szólalt meg bennük: a szerelemről az Istennel viaskodó komor zsoltárok súlyos nyelvén zengett a költő.

Ám keveset tudunk a hétköznapi Ady Endréről, aki épp úgy rettegett és félte a szürke hétköznapok apró bánatait, mint más. Azokra a bánatokra gondolok itt, amit nem írt meg, amit nem akart megírni.

A harmincas éveit számláló Adyt teljes egészében Léda-szerelme uralja. Ezer szállal kötődnek egymáshoz. És az újabb kötelék: a gyermek…1907 júniusában a költő azzal az izgatott boldog tudattal érkezik meg Párizsból, hogy az asszony kettejük magzatát hordja. Léda „arcán, fején az a glória ragyogott, amelyet a madonnák feje köré szoktak festeni a régi festők” – írja a Kis Titi anyasága című elbeszélésében.

Adél a szülést Nagyváradon várta. A költő legnagyobb bánatára nem lehetett vele, az újságírás és a lap, ahol ekkor dolgozott, Pesthez láncolta. Ám amikor csak tehette, vonatra szállt és Léda mellett töltötte minden szabad idejét. Olyan is volt, hogy zaklatottan, meggyötörten Dunavarsányba ment kipanaszkodni magát, és megnyugvást lelni Vésziékhez menekült.

Vészi Margit erről így ír: „Vasárnap kijött Ady. Sápadtan és félőrülten, elcsigázottan  az álmatlanságtól. Léda, Diósyné miatt: minden percben lebetegedhet. Tízévi házasság után most lesz gyereke, az orvosok féltik, mert borzasztó keskeny növésű. Ezt a szegény Adyt sajnálom roppantul, már a veronál sem hat rá, és árnyéka önmagának. […] Adyt sürgöny várta az asszony nővérétől: ~ Adél tegnap dél óta rosszul van, még egyszer látni akarja. ~ Egy nagy ’jajnál’ egyebet nem hallottam ezután. Künn ültem az ajtó előtt, és vártam. Befogattam a csikókat, pénzt kölcsönöztem neki, és magam is olyan izgatott voltam, mintha közelállóm volna szegény Léda. Ady előkerült halálsápadtan, üveges, sírós szemekkel. Beszélni nem tudott, csak töredezett mondatokkal vigasztalta magát.”

Félelme nem volt alaptalan: Léda asszony 1907. augusztus végén halott leánygyermeket hozott a világra. A költő összeroskadt a hír hallatán. Gyermektelenségét aztán többször fölpanaszolta versben is.

Darvas József író, a harmincas évek végén egészen véletlenül találkozott egy mosónővel, aki hosszú ideig Diósyéknál szolgált.  A mosónő mesélte, hogy „nagyon szép ember volt az Ady nagyságos úr. És igazán finom ember. Nekem mindig azt mondta, hogy olvassam a Bibliát, mert az a legigazabb könyv. Nem volt az büszke, szóba állt a legegyszerűbb emberrel is. A nagyfiam akkor még kicsi volt, és ő sokat játszott vele. Tréfálkozott is többször, hogy adjam neki, ő nagy embert csinál belőle…”

Móricz Zsigmond visszaemlékezése sokat elárul mind Adyról, - de legfőképpen Móriczról, (zárójelben jegyzem csak meg: Móriczról, akit én annyira nagyra tartok…)

„Egyszer egy kínos pillanat volt közöttünk – mesélte Móricz, - ki akart tüntetni szeretetének azzal a jelével, hogy meghívott Lédához vacsorára. De hallatlan finom érzékével azonnal megérezte, hogy az én szíves örömömben valami íz van: a polgári ember, a szigorú családi életet élő ember ijedelme evvel a viszonnyal szemben… Egy kis csönd volt. – Bandi – mondom neki -, nekem elég…ahogy vagy…s biztosan a legszebb, s a legjobb…de az istenfáját, ha én egy nőt szeretek, azt elveszem, s bezárom az életem várába, s percét sem hagyom másnak… Rám villant a szeme, nyitva maradt a szája, s ahogy szokott, hang nélkül kicsit hebetélt, akkor azt mondta:

-         Te komisz Arany János, te is kamatra adod ki a pénzed? Nem őrültem meg… S

fojtva sokáig, huncutul röhögött… Hát sose láttam aztán a Lédát. Soha. Még az arcképét is csak Ady halála után. Véletlenül.”

Kapcsolatuk nyolc évig és nyolc hónapig tartott: ám kiszámították, hogy ennek körülbelül a fele, talán négy esztendő a közösen töltött idő. Olykor fél Európát is átrohanták, hogy találkozhassanak… A távolság egymás felé hajtotta őket… Ám az együttlét egyre inkább szétválasztotta ezt a két különös embert.

1911-ben Léda ezt a levelet kapja: „Most csupán azt írom meg, hogy ha voltak bűneim, zaklatott életem, pusztuló idegrendszerem, melyből az alkohol fokozása is következett, s a Maga szintén nem sokkal jobb idegei a bűnösek. Egy dolog azonban, mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.”

Nem áll távol a költőtől a nagy indulatokkal felszakadó dühkitörés sem. Schöpflin Aladár erre így emlékezik: „Ady rettenetes tudott lenni, ha nagyon felingerelték. Ilyenkor kiszabadult belőle minden gonosz démon, szadisztikus gyönyörrel tudott kínozni. Léda sem volt mindezt mártírként tűrő szelíd angyal, ő is vissza tudta adni a kölcsönt.”

Az örök ellentét és az örök vonzalom… 1911 nyarán Elek Artúrnál vendégeskedtek Rómában. Itt kezdett megromlani végzetesen a viszony kettejük között. Innen Ady Pestre, míg Léda Párizsba utazott. Útjaik ekkorra már örökre szétváltak, noha még találkozgattak párszor. Így következett el az 1912-es esztendő, és a végleges szakítás, melyről Franyó Zoltán így számol be: „Léda nem tudott uralkodni magán, és 1912 márciusában olyasmi történt, ami elől jobb, ha eltakarjuk az arcunkat; ne lásson bele a hivatalos irodalomtörténet soha ebbe a szörnyű emberi mélységbe, ahol tettlegességgel ért véget két ember olyan szerelme, amely a világirodalom legszebb verseivel ajándékozott meg mindannyiunkat. Ady fenyegetőzve csapta be az ajtót, és a fenyegetést csakugyan be is váltotta; olyan gyilkosan, olyan végzetesen, olyan kegyetlenül, ahogyan még költő nem állt bosszút asszonyon. Ahogy még költő nem gyilkolta meg a múltat, amikor az már új élményanyagot nem tudott adni.”

Megszületett az Elbocsátó, szép üzenet…

Léda a Nyugatban olvasta a sorokat. Az ajánlás a vers alatt még a versnél is kíméletlenebb volt, ami később már elmaradt a cím alól. Ítéletet hirdetett Ady, pálcát tört Léda felett - és Léda nem fellebbezett. Egy év múlva ugyan még kért egy találkozót a költőtől - de hiába várakozott a bécsi pályaudvaron… Léda méltósággal viselte a megaláztatást, soha, senkinek sem panaszkodott, és Ady sem említette többet Diósyné nevét. Egy halhatatlannak hitt szerelem véget ért.

Schöpflin Aladár szerint a láng, a lobogás kihunyt Ady Endrében: „A szenvedély elköltözött szívéből - tőle búcsúzott el, mikor Lédát eltaszította magától.”

Azóta is sokszor és ámulattal olvassák Ady versét az egymást követő nemzedékek. És így a halhatatlan szerelem mégiscsak túlél mindent…

Ma is él; talán valaki másban…