Lassan másfél hete vagyunk szemtanúi a világhírű magyar olimpiai eredményességünk elvesztésének. Sportolóink sokszor nem is a versenytársakkal küzdenek gigászi harcot, hanem az arcátlan bíráskodással. De ha valóban őszinték akarunk lenni magunkhoz, bátran elmondhatjuk: egy legyőzhetetlen ellenfelünk van. Egyetlen, mely orvul támad ránk: a pehelysúlyú sportdiplomáciánk. Pedig az egymillió lakosra kivetített érmek számában még Athénben is világelsők voltunk, az összesített éremtáblázaton kétszáz nemzet között a hetedikek. Két vesztes világháború, a trianoni országfosztás, a bolsevik rémuralom ellenére is. A török időkben Európa legműveltebb költője, Balassi pengetett világirodalmi húrokat, az osztrák hungarocídium idején Debrecen szomorú poétája, a mozarti csodagyerek, Csokonai emelte a magyar poétikát a legmagasabb költői rangra; majd az aranynemzedék: Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai voltak a legnagyobbak, mikor az európai romantika kifakult. Előttük a preromantika óriása, Katona József egyesítette az örök shakespeare-i álmot, Bánkba megalkotta Hamlet és Otelló szintézisét. Madách betetőzte a drámai költemény és a spengleri filozófiát akkor, mikor még Oswald Spengler édesatyja is kisgyermek volt. Vajda a szimbolisták előtt megalkotta a szimbolizmust, egyéniségével megelőzte az európai modern poéták század betegségét, feltalálta a beteg szerelmet, s előkészítette Ady útját. Az Ady nemzedék pedig az egyik legjelentősebb és mindenképpen a legnagyobb kultúrával megáldott csoportosulás volt az európai irodalom történetében. Sorolhatnák, de csak azt bizonyítjuk vele, amit korábban is tudtunk, hogy a nemzeti összetartozás és a keresztényi hit a legsúlyosabb történelmi kataklizmák idején megtartotta a nemzetet. Mára úgy tűnik, mindkettő elfogyott ebből a nemzetből, mely egyre inkább nép lesz az egyre erősebb nemzeti sovinizmust szító – és valljuk be –, a körülöttünk lévő tolvajnemzetek között. Történelmünk és nyelvhistóriánk meghamisítása befejeződött, nemzeti irodalmunkat kiirtották, színházkultúránkat a pornográf tenyészdarabok váltották fel, nemzeti operánk megszűnt, népdalainkat és táncainkat nevetség tárgyává teszik, nemzeti szimbólumainkat üldözik. És a nemzeti sport is látványos hanyatlásnak indult. Pedig az ötvenes évek arany, majd a hatvanas-hetvenes évek ezüst nemzedéke a világ legkreatívabb labdarúgása volt; olyan magasan állt a világ nemzetei fölött, mint sem azelőtt, sem azóta egyetlen nemzeti válogatotté sem. De a hatalmas tömegeket vonzó nemzeti labdarúgást a nyolcvanas évekre kivégezte az államkommunizmust állammaffiával felváltó preliberalista tumor. Az utódoknak a nemzeti fociklub, a Ferencváros eltávolítása volt az egyik legfőbb célja, amely mára már teljesült. Sportolóink annyira elvesztették a hitüket, hogy az első fordulóban sorban kiesnek, s ha mégis továbbjutnak, a saját nemzeti tartásukat és hitüket vesztve a korábban legyőzött csapatok is fölénk kerekednek. Egy nemzet így hullik szét saját bensőjében megbúvó betegségek miatt. Az egykor hatalmas és egészséges fát szétrohasztja a szú. Előbb megroggyan, majd az első vihartól ledől a hegyoromról. Úgy tűnik, az oroszok lassan kivonulnak Grúziából. Grúzia, az egykor dicső nemzet, ma az amerikai-izraeli érdekek bábjává vált. A nagypolitika az Olimpia megnyitó napján háborúba kényszerítette az országot. Az Izraeltől vásárolt fegyverek elévültek, azok lecserélését háborúval kellett felgyorsítani, s a fegyverpiaci mechanizmusok beindultak. A kettő metszéspontja a háború. Az orosz válaszcsapás azonban váratlanul nagy volt, nemcsak az elavult technika semmisült meg, hanem az orosz légierő még a kikötőkben horgonyzó izraeli tankereket is szétbombázta. Az etnikai megosztottság csak ürügy volt, de a következmények mégis etnikai tisztogatásokhoz vezettek. A gyengébb, de önhittebb; az országot kiszolgáltatóknak áldozatul esett nemzet vereséget szenvedett, így nem sikerült az amerikai és izraeli olajéhséget csillapítani, az iszlám országokat megtörni Természetesen a felszín a médiahazugságok miatt csak egy orosz-grúz háborút látott, mely még annyira sem érdekes, hogy kellően foglalkozzunk az okokkal, hisz az olimpián most verik szét a kisebb nemzetek önbecsülését. Többek között a miénket, magyarokét. Valójában a hidegháborús határok épülnek újra, de msot ideológiai álcákkal maszkírozzák a globalista érdekeket. Szimbolikus ez az Olimpia már azért is, mert a békét és demokrációt hírdetők csizmájáról hull leginkább a béke és a demokrácia humusza. Az Egyesült Államok csapata úszásban hozza a fehér őslakosság és az Európából Amerikába áttelepültek legjavát, az atlétika és a labdasportokban a hatalmas erőtől duzzadó egykori Fekete-Afrikából idehurcoltak leszármazottait, asztalteniszben egykori kínaiakat. Ennek ellenére az Egyesült Államok is vesztes immár, sőt Oroszország is. A régi hatalmas versengők leszorulnak lassan a dobogóról is, legyőzik őket a nemzeti hitüket újjáépítők régi-új birodalmak.  Nemzeti ünnepünkről Szent István király koronáját is kitiltották, az ünneplőknek a koronát ábrázoló transzparenseit elkobozták. Ezért a mai napon sokkal szimbolikusabb az elhajlott kereszt tragikus árnya a nemzeti koronánkon, mely nem a profán királyság, hanem a magyar államiság, a magyar erkölcs, a magyar hit, az apostoli bölcs kormányzás jelképe, s amely Krisztus második eljöveteléig a nemzet megtartó ereje. Remélem, nem mondok újat azzal, hogy a magyar szent korona nem földi jelkép, hanem az Üdvözítő számára készült szakrális szimbólum. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
