Amikor nem is olyan rég felsoroltam, kiket szeretek olvasni, ha igazi szépprózára vágyom - kedvenceim megemlítésekor talán nem volt ott Krúdy Gyula neve hevenyészett felsorolásomban. Pedig szeretem, - nem is kicsit, de ha rákérdeznek, valahogy nem ő az első, aki eszembe jut. Pedig a novella, az elbeszélés és Krúdy neve számomra egymásba-egymásra simul, mint ahogy a foszlós bélű kalács fonatai keresztezik szépen, barnára sülten egymást.
Aki olvasgatni, szemezgetni akar Krúdy írásaiból: a bőség zavarával küzd. Hiszen a nyíregyházi diák első „beszély"-ét 14 esztendős korában jelentette meg a Szabolcsi Szabadsajtó-ban, és 16 éves korától valósággal ontotta a novellákat. Már nem csak a helyi, de a debreceni és országos sajtóban is. (Persze, Debrecen...- mosolygok. Azt hiszem, még azért elfogult vagyok egykori városommal, pedig már amolyan „igazi" budai lakosnak vallom magam...)
Érettségi után a Debreceni Ellenőr, később a nagyváradi lapok munkatársa lett, mígnem 1897-ben Budapestre költözött. Ekkor már folytatásos regényei is jelentek meg („Szeretlek!" utána az „Aranybánya", majd a 35 éves korában befejezett „A vörös postakocsi" címmel), - mégis az elbeszélés a legkedveltebb műfaja.
Mintegy 1400 Krúdy novellát tart számon az irodalomtörténet. Hatalmas szám: hihetetlen termékenység.
A századfordulón kezdődött Krúdy Mikszáthot követő pályaszakasza: a nyírségi kurtanemesek, hétszilvafások a magyar úri osztály egy rétegének utolsó élet-fellobbanása még írásaiban vissza-visszafénylett. Az anekdotikus előadásmód nagyon emlékeztet Mikszáthra, de a szemlélet idővel mind elmélyültebb, reálisabb lett, és Krúdy, ha nosztalgiával is, de tudomásul vette ennek a „rokonságnak" a megállíthatatlan és végső pusztulását.
Az 1906-os esztendő végén az író új hangot ütött meg: a középkori szepességi zsoldos-történetekben és a pesti félvilágban játszódó elbeszélésekben kezdett formálódni az az érzékeny hangszer, amely néhány év múlva Krúdy legsajátabb eszköze lett. Ezek amolyan írói reneszánszot előrejelző novellák, előfutárai a Szindbád-elbeszéléseknek.
„A régi asszony varázsa" című novella az egyik kedvencem...Ez a novella még 1904-ben született, és még a Mikszáthi stílus jegyében fogant. Ízes, olvasmányos, valódi kis ékszer-novella.
Mihály bácsi alakja megejtően kedves, igazi magyar virtussal. Áradó, lassan hömpölygő, mesélős stílusa rabul ejti olvasóját arról a tiszadadai olajfestményről, mely a Zathureczky kastély dísze-éke volt, és amely egy rég-régi, nagyon szép asszony képmása... Ahogy bölcs, nyugodt, ám kacér pillantással mosolygott alá a vászonról, - csipkés ruhájából kivillanó hófehér vállával, ragyogó szemével és meztelen nyakával igézve meg a szalonba belépőt. Lehóczkyné mindenkit elbájolt, és még évekig kísértette a kúria férfiembereit, de még a cselédlányokat is. Olyan kedvesen élcelődő hangon meséli el történetét Krúdy, hogy hiába csupán négy oldalon élvezetjük e remek mesét: bebújik az olvasó fülébe, szívébe, ahol kényelmesen befészkeli magát és kitölti lelkünkben a rendelkezésére álló összes teret a jól megszerkesztett, a napi zsurnalisztika őrlőmalmában nem deformálódott, kitűnő írás.
Csak ajánlani tudom: muszáj elolvasni. Élmény.
Végezetül hadd álljon itt egy igazi Krúdy-s hangulatú előszó, amit az író bevezetésként írt az „Ifjúság" című kötetéhez:
„Amennyit írtam, amennyit szomorú voltam - az mind az én ifjúságom. Ha láttam valamit, ha fájt valami - és mennyi sokszor fájt az, amit láttam -, akkor írtam. Némelyik írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még a szívünkben cseng, ha felébredünk, és nótával virágosodik ki a szájunk. Másik meg olyan, mint a felleges égboltozat, amiből a hideg eső hull, hogy alig ismerek magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor. Az ablakomat verte az eső, és a papíros felett árnyékok jártak, a felhők árnyékai, amiket a szél hajtott az égen.
És mindig fiatal maradtam.
Ahogy levelezem most ezeket a lapokat, amik holnap a közönség elé kerülnek, hát kissé szégyellem magam. Meg szomorú leszek. Nem az első könyvem, de mégis, mintha nem volna több. Csak ez. Amelyikbe az én ifjúságom van szép kerek garmond betűkből sorokba rakva.
Virágosak a fák, az akác kibontotta virágait, az orgona meg minden illatát felém küldi; érzem még egyszer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtások, amikből történeteket szőttem, hogy milyenek voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek. Rosszul kövezett az utca, a házak se nagyok, de alattuk fehér ruhás lányok haladnak nevetgélve; egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék cikáznak.
Bocsássák meg ifjúságomat, szépen kérem.

1898. június."

Ez ő...Ez a mindenki másétól annyira megkülönböztethető, lágy, fuvallatnyi, a létért is bocsánatot kérő, szinte csipkeszerűen finom fogalmazás: Krúdy Gyula mindenen átragyogó hangja.
Szeretem.