Így fogalmazott a Der Abend, miután a magyar labdarúgó-válogatott 6: 3-ra verte az addig kilencven esztendőn át hazai pályán veretlen angolokat.

Ötvenöt évvel ezelőtt a második világháborúban vereséget szenvedett és a bolsevik terrortól megalázott magyarság újraírta a legnépszerűbb sportág történetét.

Addig is voltak kitűnő csapatok, okosan gurigázó együttesek, bravúros egyéni megoldásokra képes játékosok. De a magyarok új minőséget hoztak a labdarúgásban. Mindenekelőtt a játékosok többsége rendelkezett a kort meghaladó technikai tudással és erőnléttel. De ami mindenki fölé emelte a magyar csapatot, az csak a magyarokra jellemző hihetetlen kreativitás, nemzeti kollektivitásérzés és a játéköröm.

Valódi nemzeti foci volt saját stílussal és megismételhetetlen ötletközpontú stratégiával.

De ez a siker túlmutatott azon, mint aminek szánták.

Az angolok azért jöttek, hogy megalázzák az olimpiai bajnokot, s bebizonyítsák egy vesztes, de feltörekvő országnak, hogy ki az úr Európában.

A magyarokat viszont valami más hevítette. Az a megfoghatatlan egyetemes érzés, melyben egy nemzet kinyilatkoztatja önmagában mindazt, ami egyetemes. Törvényszerű volt, hogy pont a nemzeti tizenegyben ragyogjon fel a nemzeti eidosz, hisz a magyar arisztokrácia és a művelt polgári réteg eltűnt, íróinkat, költőinket szellemi börtönbe vetették, a művészet és tudományos élet a szovjet rémuralom rabláncára köttetett.

De volt valami, ami több volt egy látványos cirkuszi attrakciónál, százezrek láthatták, s egy-egy cselben, beadásban, akcióban vagy gólban ott volt a hazafiúság örök akarata: a nemzet élni akar.

Az a tény, hogy ez a győzelem messze túlmutatott a Wembley gyepszőnyegén, már a másnapi sajtóból kiderült.

„Százezer néző látta az "istenek" alkonyát. A magyarok történelmet írtak azzal, hogy földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát” – írta a The Times.

S míg a Daily  Mirror így sopánkodott:  "Angliát, a régi mestert megverte a játékban és lövőkészségben egyaránt jobb, új, áramvonalas bajnok: Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó 30 perc sporttragédia volt”, addig a Daily  Mail újságírója megsejtett valamit: "Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat."

Az elnyomott nemzeti ösztön fellobbant, s egy tucat pesti és vidéki srácban új korszak irányvonalait rajzolta meg. Ahogy a nemzeti lojalitásban Szent István, a politikai stabilitás megteremtésében III. Béla, a modern hadviselésben Hunyadi János, a nemzeti és egyetemes erkölcsökön alapuló felemelkedésben Széchényi hozott új korszakot a világba, úgy adott a méltán Aranycsapatnak nevezett nemzeti válogatott új ideaslizmust a világnak. Ahogyan az Ómagyar Mária siralom költője megteremtette a nemzeti költészetet, a Bolyaiak a modern matematikát, a Ganz mérnökei a modern közlekedés alapjait, Petőfi a népnemzeti költészetet, Vajda a szimbolizmust, úgy teremtette meg a magyar fiatalság egy új korszak kreatív és már-már a művészet határait súroló tömegszolgáltatás alapjait.

Erről szólt a hathárom Londonban.

Természetesen az örökirigy szomszédaink is megérezték a nemzeti ügyben rejlő végtelen lehetőséget.

Nemhiába szólalt meg irigykedve, de a helyzetet jól átlátó Rudé Právo: "A magyar labdarúgás felhasználta a régi hagyományokat, és arra építette korszerű labdarúgóstílusát, amely tudományos elveken és új nevelési rendszeren alapszik. A csehszlovák labdarúgásnak fel kell használnia a magyarok tapasztalatait."

Egy bebörtönzött, megalázott és megszomorított ország eresztékei lazultak meg, melyekből sistergő akarattal tört fel az örök magyar forradalmi hév az igazságérzetben és a szellemi-lelki magasrendűségben.

A visszavágó Budapesten zajlott le, melyből a pesti humor arroganciája szikrázó szóviccet gyártott.
Egy hétre jöttek az angolok, s egy héttel mentek haza…