A város megint hömpölygött, zsúfolt volt a turistáktól, ugyanúgy párát és forróságot lehelt ki magából, mint ahogy emlékeiben élt. Kacskaringós, néhol meredek utcácskáival elkápráztatta a férfit. A hegyoldalba épült házaival, a szőlőskertekkel és a tehetősebbek villáival mediterrán hangulatot árasztott.
Visszatért arra a helyre, ahol boldog napokat töltött el egy lánnyal, aki abban az időben virágot árult a városban. Tudta, hogy még egyszer el kell jönnie, és újból át kell gondolnia mindent, amiket együtt éltek át. Félt a találkozástól, pontosabban az emlékezéstől, melyek olyan elemi erővel hatottak rá, hogy még ennyi év után is a torkában dobogott a szíve. Különleges erő lett úrrá rajta, ezért pontosan ott vett ki szobát, mint azon a nyáron, amikor itt járt. Ablaka ugyanarra az erkélyre nézett, ahol hajdanán a virágáruslány lakott. Reggeleken, amikor fehér hálóingben kitárta a zsalukat, majd öntözni kezdte a muskátlikat az erkélye párkányán, olyan volt, mint egy angyal. Majd azt is látta, hogy a szoba homályába visszatérve fésülni kezdi hosszú, barna haját.
A virágáruslány csak hétvégeken árulta a virágot. Ezeken a napokon vett tőle egy csokor rózsát, mindig fehéret és mindig öt szálat, csak azért, hogy láthassa őt, hogy elnézhesse, ahogy csokorba rendezi a szálakat. Ilyen nővel csak gondolatban vétkezhet az ember – ismerte be magának.
Újból nyakába vette hát a várost. Elindult felfedezni mindazt, amit megismerkedésük után együtt tettek meg. Olyannyira elviselhetetlenné vált nélküle minden, hogy folyton megjelent a lány arca és alakja, szinte valóságossá materializálódott számára. Néha keskeny utcákon, tereken, parkokban tűnt fel pár lépéssel előtte; ilyenkor az illatát is érezni vélte, amely a vaníliára emlékeztette. Máskor meg egy kirakat előtt állva látta, egy kapualjba befordulva vagy egy szökőkút vize fölé hajolva.
Sétái során amikor szűkebb utcákba tévedt, ahova a napfény csak a déli órákban süt be, a pincesori ablakokból néha dohos levegő csapta meg vagy az öreg házak hámló vakolatának szaga, de ezt is kellemesnek találta. Aztán végigsétált az árkádsor alatt, egészen a belváros határáig. Néha nekiütközött férfiaknak vagy nőknek, akik ezért furcsán néztek rá.
Leginkább talán a késő délutánt és az estéket kedvelték, mert a déli forróság megtöri az ember akaraterejét, meggörbíti a vasakat, meglágyítja az aszfaltot, és tűzforróvá teszi a köveket. Amikor az ég alja mályvaszínű alkonyban úszik, és az épületek ontják még magukból a napközben felgyülemlett forróságot, a járókelő megkönnyebbül egy-egy északról érkező, hidegebb áramlat hatására; az emberek is mintha vidámabbak lennének. A zsaluk újból kinyílnak, és a szobák isszák az éltető levegőt. Milyen jó is volt ilyenkor elvegyülni a sokaságban, milyen boldog pillanatok voltak ezek! – idézte fel magában ezeket is.
Emlékezett, hogy egyszer a dóm hatalmas kőtömbjei előtti téren úgy érezték magukat, mint az időutazók, kikre nem hat az idő, sem a fizika törvényei. Abban a késő délutáni órában, amikor a tér színe aranyból szürkévé fakul, és a dóm hatalmas, fémből készült kapuja a higany színére emlékeztet, megígérték, hogy egymáséi lesznek. Most újból e hatalmas falak előtt teljesen elveszettnek érezte magát.
Még mindig megvolt a kávéház, melynek hűvös, márványasztalai fölött szerelmes beszélgetéseket folytattak, s mint a lesben álló vadállat, kémlelték egymás szemét. Óh, azok a sóhajok, azok a szerelmes és vágyakozással teli órák! – gondolta. Megvolt még a teraszpresszó is, mely a langyos estéken kis lámpácskáival csalogatta befelé a járókelőket; az ott ülő vendégek csak elmosódott formák, mozdulataik ekkor már nem kivehetők. Megtalálta az éjszakai bárt is, ahol a dzsessz egyhangú, bágyadt ütemére áttáncoltak hajnalig egy forró éjszakát, miközben egymás fülébe suttogtak szerelmes szavakat. Aztán egy esős vasárnapi délelőttön, az egyik templom csendjében örök hűséget ígértek egymásnak.
Napról napra közeledett egy helyhez, ami vonzotta attól a perctől kezdve, ahogy a városba érkezett. Tudta jól, hogy ezt a helyet nem kerülheti el; a temető volt az. Felkereste hát a sírt is, ahol a lány fekszik. Elolvasta a feliratot: „Élt 22 évet.”
A lány tíz éve halt meg, és azóta a férfi is folyton meghal egy kicsit. Csókjait még mindig érzi, melyek olyanok voltak, mint a perzselő nyár, amelyen megismerkedtek: forrók, szenvedélyesek.

Pécs, 2005. november 1.