(Hét vázlat)

Hason fekszik a díványon, egyik karjával kitámasztja fejét, előtte egy nemrég szerzett szép album, nagyon kedves, régi ismerős házaspár megjelent könyve a Dunántúl népi építészeti örökségéről.
Én a fotelben ülök, s nézem, ahogy lába előre-hátra kalimpál. Néha leszorítja lábujjait, mintha fel akarna velük valamit venni a levegőben.
Bartókot hallgatunk: Concerto zenekarra, Kocsis Zoltán vezényletével.
A Finálé vége felé tartunk.
- Azt hiszem, Bartók nagyobb figyelmet érdemelne a világ zenekarainak repertoárjában. Mostanában mintha nem kerülne rá sor elég gyakran.
- Igazad van - mondja. - De minden nemzet a saját zeneszerzőit sztárolja inkább. Nézz körül! Az orosz Gergievnek szinte küldetése a hazája zeneszerzőinek műveit dirigálni, és a franciák is elsősorban a sajátjaikat részesítik előnyben. De azt hiszem, nincs ezzel probléma! Nekünk itt van Bartók, aki Schönberg és Stravinsky mellett talán csak az egyetlen volt, aki meg tudott felelni zenéjével az új időknek. De Bartókhoz fel kell nőni. Ami elsőre bonyolult, sokadszorra már nem az.
- De miért nem szimfónia? - kérdezem. - Mert elsőre számomra annak tűnik.
- Bartók úgy írta meg ezt a művet, hogy megköveteli a hangszeres virtuozitást, és a zenészeknek teret is ad felváltva. Ezért nem szimfónia, hanem concerto, vagyis versenymű.
Közben befejeződik a zene. Majd így folytatja:
- Azt mondanám, több felvételt is meghallgatva, nekem Kocsis előadásában valahogy karakteresebb. Ámbár Soltival és Fischerrel is nagyon tetszett, ugyanakkor, és be kell, hogy valljam, Kocsissal elfogult vagyok, számomra a legjobb alternatíva.
- Tudom, a műnek semmi köze ehhez a képhez, de nekem hallgatása közben a népies világ jelenik meg, ahol a dolgos parasztember fogcsikorgatva, elszántan túrja a földet, hogy eltartsa magát és a családját, az égen ideges felhők, s valahogy minden összeesküdött volna, hogy meghiúsítsa fáradozásait, megnyomorítsa az életét. Folyton ezt és ehhez hasonló tragikus képeket látok. Fekete-fehérben, mint egy régi magyar film. Mivel ismerem a CD teljes anyagát, talán megelőlegezem ezeket a képeket, érzéseket?
- De az is lehet ám - mondja -, hogy ezeknek a paraszti életet bemutató filmeknek néha hasonló, felfokozott lelkiállapotot kifejező zenei aláfestésük volt. De valóban, a műben feltűnnek népdalra emlékeztető motívumok.
Amikor lejár a CD, a zongora elé ül, s belekezd a Vázlatokba - pár napja hallgattuk. Ez Bartók hét darabból álló zongoraciklusa.
- Tudom, nem így kellene játszanom, de néha szeretem a kedvem szerint átfogalmazni ezeket a darabokat, kísérletezni velük. Ha már vázlatok. Ahogy nekem tetszik. Így csak te hallhatod.
Ebben a pillanatban kiváltságosnak érzem magam, és valami rajongásféle fog el, nem tudom, talán azért, mert olyasvalamit tud, olyanhoz ért, amihez én soha.
Kotta nélkül játszik, és látom, gondolatban már nincs velem.
Ahogy hallgatom, a zene messzire visz, s csak azt érzem, hogy le kell írnom majd ezeket a perceket, de még nem találom a szavakat, nem állnak össze mondatokká, legfeljebb szófordulatok jutnak az eszembe.
Aztán hirtelen abbahagyja, és lecsukja a billentyűk fedelét.
- Ne haragudj, elhanyagollak!
Én természetesen nem haragszom. Még soha nem mondtam neki, de pontosan az ilyen kis apró szeszélyeivel teszi magát még érdekesebbé, sőt ilyenkor időt hagy nekem is. Ámbár néha nem tudom, gondolatban hol jár, s ez zavar, de biztos vagyok abban, hogy távol áll tőle minden tudatos, amivel megbánthat.
- Folytasd nyugodtan! - biztatom.
Az ereszkedő, novemberi Nap fénye pirosra színezi a nappali falát. Új árnyékok születnek, új érzések, hangulatok.
- Non troppo lento - mondja ekkor, hogy tudjam, hol tart a hétből. Ebből azt is tudom, hogy mégis csak jelen vagyok számára.
Nem zavarom meg. Talán ismerem az érzést, akkor lehetek így, amikor próbálom magam ráhangolni az írásra, amikor próbálom magam fókuszálni egy gondolat köré, és a tudat a tudattalant keresi. Az ember mintha a lét és a nem lét között lebegne, önként megfosztva magát a külvilágtól. Borzasztóan kellemes, borzasztóan izgalmas, és aki megtapasztalta, nem tud többé leszokni róla. De borzasztóan magányos állapot is.
Ugyan Bartók darabjait játssza, de az egyénisége, érzései megjelennek az előadásban. Néhol talán még változtat is, kedvére. Még akkor is, ha most csak én vagyok az egyszemélyes közönség, és tudom, valójában nem nekem játszik, hanem magának. Az enyémhez hasonló, nagyon magányos állapot lehet az övé is. És talán innen ered az őt sokszor körüllengő hangulat.
Hátrahajtom fejem a fotel támlájára. Nem kell mást tennem, csak csendben lennem. Szabadnak, kiegyensúlyozottnak érzem magam. Csak a zenére figyelek. A billentyűk hangja néha finoman csilingelő, máskor olyan mély, hogy szinte beleremegek. A nappali átadja magát a különböző frekvenciák modulációinak, meditatív s egyben szokatlan dallammá állva össze. Persze Bartók esetében ez nem meglepő. Kezdem megérteni őt, valamelyik nap ezt mondta:
- Valahogy jobban szeretem ezeket az egyszerűbb zongoradarabjait Bartóknak, mint az úgynevezett nagyokat, mint például az Allegro Barbaro, hiába kell nagyobb bravúr hozzá, és zenetörténetileg hiába nem összemérhetők.
Ujjak szaladnak a billentyűkön. Néha lassan, máskor gyorsabban, számomra kiszámíthatatlanul. Vajon mi játszódik le az emberi agyban ilyenkor? Mire gondolhat ezekben a pillanatokban?
Az árnyékok lassan kezdenek megnyúlni a falakon. Magába fordult, koncentráló az arca. Bár lehet, hogy csak a fényviszonyoknak tudható be. Mindenesetre hagyom, hadd merüljön el a zenében, a saját világában. Talán így szeretne gondolatban kisurranni az örömökkel kecsegtető estébe, közelgő éjszakába.

Pécs, 2019. november 15. V.2.