
„Milyen különös ez a hely. Minden csupa fény meg illat, és valahogy a hangok is teljesen másak: puhábbak, lágyabbak, mint ezidáig bárhol, bármikor. Egészen biztos vagyok benne, hogy még sohasem jártam itt, és most sem tudom pontosan, miként kerültem ide.
De hol van anya meg apa? Az imént még velük voltam. Fölém hajoltak és mindketten egyszerre simogattak, miközben beszéltek hozzám. Ez kimondhatatlanul jól esett, de sajnos, nem tudtam megmutatni nekik, mekkora örömet okoznak ezzel, mert az utóbbi időben olyan nehéz volt bármit is jeleznem, tennem amiatt, hogy szokatlan módon nehezen tudtam csak lélegezni, levegőt venni.
Miklósnál voltunk, akit már régóta ismerek, és akiről azóta tudom, hogy ő a doktor bácsi, mióta először találkoztam vele, mert így mutatták be őt. Mindig vegyes érzésekkel készültem hozzá, hiszen előre tudtam, hogy elsőként majd abban a helyiségben kell, úgymond vezényszóra, nagyon okosan és illendő türelemmel hosszasan várakoznom, ahol annyiféle különböző vonzó meg izgató más állatillat keveredik egyszerre, mint az egész világon sehol sem. És engem sajnos sohasem engedtek a kimondottan izgalmas élményeket ígérő szagok varázslatos elegyének nyomába.
A végén mindig azon a nagy, hűvös ezüstszínű asztalon kötöttem, ki, amelyen előbb-utóbb Miklós, vagy valamelyik kollégája tapogatni, nyomkodni, sőt esetleg szurkálni kezdett.
Az előbb az asztalon, most meg itt, nem értem. Előttem egy út, amelynek két oldalán hatalmas méretű fák sorakoznak zöldellő, dús lombjaikkal, melyek között pompás ragyogású szivárvány ível át. Azt, hogy ez a szivárvány, apától tudom. Ő mutatott nekem ilyet még kölyök koromban, mikor egészen hosszú ideig kettesben éltünk a nagy hegyek országában. Bevallom, akkor a bőrig ázott réten csupán félszemmel pillantottam fel apa unszolására, mert a szerinte csodálatos égi jelenségnél engem sokkalta jobban érdekelt a tőlünk jobbra-balra felbukkanó friss vakondtúrások bármelyike.
De hol van anya meg apa? Még sohasem hagytak ennyire magamra, még sohasem voltam ennyire nélkülük. Ugyan eddig is gyakorta maradtam egyedül otthon, de az teljesen más volt, kevésbé nyugtalanító, mert éreztem, tudtam, nemsokára velem lesznek megint, hiszen csak dolgozni mentek el.
Lehet, hogy rossz voltam, és ezért büntetésből nincsenek velem? Kétlem, de mi van, ha most mégis… Gondoljuk csak végig. Szerintem olyan igazán rossz fát még egyszer sem tettem a tűzre. Persze voltak olyan alkalmak az elmúlt majd tizenkét év alatt, amikor éreztem, hogy valamelyikük mérges lett rám egy-egy csintalanságom, ballépésem miatt, de ilyenkor mindig láttam a szemükben, hiába igyekezték eltitkolni, alig várják, hogy megbocsátsanak nekem; s ha valamiért mégis büntetést kaptam, annak az idejét sohasem kellett végig várnom, mert hol az egyikük, hol a másikuk már jóval a kiszabott napok eltelte előtt megenyhült.
Apa végtelenül mérgesen tudott kiabálni a szétrágott cipői láttán, de csak nem haragudhatott annyira rám, ha az általam egykor megcsonkított, átszabott talpbetétjét még ma is boldogan használja, sőt, ahogy nem olyan régen hallottam, az egyik barátjának még büszkén mesélt is róla, szinte egyenesen dicsekedett vele.
Nem tagadhatom, hogy anyának egyszer megharaptam az egyig ujját, amelyen a körme begyulladt, majd bezöldült és csak nagysokára gyógyult meg teljesen. Kutya becsületszavamra mondom, hogy erről sem én tehettem igazán. Olyan pici volt az a falat, amelyet a vacsorájából meghagyott nekem, hogy óhatatlanul csúszott a szalámival együtt az ujja is a fogaim közé. De öntsünk tiszta vizet a tálamba: szinte egyértelmű, hogy már a baleset pillanatában megbocsájtott, mert azután is majd minden alkalommal nekem adta a vacsorája utolsó falatját.
De hol van anya meg apa? Észre sem vettem, hogy ami az imént még előttem volt, az mostanra teljesen mögém került. Az a csodálatos út, melyek fölött fénylő boltívek színes kavalkádja ível át, most már csak a farkam irányába fordulva látható. Előttem immár egy végtelen hosszúságú és szélességű zöld rét terül el, amelyen számtalan kutya szaladgál, ugrándozik, vagy éppen heverészik láthatóan felettébb boldogan. Némelyiket én is ismerem, találkoztam már velük itt-ott valamikor.
De az ott, az a fekete csupaszőr valaki, aki a lábaival egy piros pöttyös labdát lökdös untalan, minden kétséget kizáróan Dorka, akivel néhányszor egészen jól éreztük magunkat. Igaz ugyan, történt olyan is, hogy egy ebédlő asztal alatt hangosan és a fogainkat mutogatva összekaptunk, de olyannyira nem volt az komoly balhé. Kutyabaja sem lett senkinek.”
- Dorka!
- Zsebi, hát már te is itt?
- Emlékszel rám?
- Persze! Pontosan úgy, ahogy te is rám. Mi kutyák sohasem felejtünk el semmit. Látom, nem rég jöhettél. Az újonnan idekerülökre jellemzően rémült és szomorú az ábrázatod. Gondolom, hiányoznak, és nem érted, miért nincsenek itt veled.
- Ahogy mondod, Dorka. Olyan különös, ismeretlen érzések motoznak bennem.
- Egyet se félj, láthatod őket, és ha úgy akarod, várhatsz is rájuk.
- Tényleg?
- Természetesen. Egy kutya sok mindent tud, de hazudni azt nem. Amit mondtam, az úgy van, ahogy van.
- Honnan tudsz ennyit?
- Nekem is úgy magyarázták el egyszer, mint ahogyan most én neked. Látod amott azt a két nagy fát a távolabbi domb tetején és közöttük azt a hatalmas sziklát? Szaladj oda gyorsan! Ha onnan elnézel, mint itt mondják, odaátra, láthatod őket, de csak akkor, ha igazán a szívük legmélyebb zugába zártak téged és oly nagy szeretet lobog bennük irántad még most is, mint mindeddig korábban.
-Te láttad őket Dorka, a gazdáidat?
- Mindennap, Zsebi. Sőt még Dézikét, a félénk kis pajtásomat is.
„Talán még sohasem voltam ennyire izgatott. Egy két szökkenés és a két nagy fa tővéhez érek. Apa a szorosan ölelő, anya a lágyan ringató szeretetével örökre a szívem közepébe lopta magát, ott vigyázok rájuk. Mindennél jobban szeretem őket, és hiszem, ők is engem.
Milyen különös innen nézni a kertünket. Ismerős minden bokor, az összes fűcsomó. Békésen hajlong a sok színes virág, még azok is, amelyekre minden szigorú és hangos figyelmeztetés ellenére néha mégis rátapostam. Persze mondanom sem kell, hogy mindenféle szándékosság nélkül, teljességgel véletlenül.
Apa gödröt ás, anya ott áll mellette. Nagyon szomorúnak tűnnek. Átölelik egymást, mindkettőjük szeméből könnyek potyognak. Azt a rózsaszín takarót, melyet most a gödör aljára tesznek, jól ismerem, sokszor aludtam azon.
Végül Miklósnál a rendelőben olyan furcsán kezdett elhomályosulni és halkulni minden. Inkább csak éreztem, minthogy értettem volna bármit is, de az a néhány utolsó szó, amit még halottam most is itt cseng a fülemben.
-Drága csillagom, találkozunk még, várj meg szépen minket.
Olyan jó lenne velük lenni újra. Legszívesebben azon nyomban elindulnék hozzájuk, de félek, akkor pont elkerüljük egymást. Az lesz a legjobb, ha itt megvárom őket. Erről a rétről biztos, hogy nem mozdulok! Azt mondták, jönnek majd, akkor pedig egészen biztosan így is lesz, hiszen mióta az eszemet tudom, még sohasem csaptak be engem.”
Csodálatos kutyánk, hűséges társunk, Zsebi emlékére.
|