A kora délutáni őszi napfény afféle mértéktelen lelkesedéssel ragyogta be a kétágyas kórtermet, hogy annak falai a steril fehérből olyanná változtak, akárha egy barokk festmény aranylóan világosbarna hátterei lennének.
Kadács Antal, mint az utóbbi napok mindegyikén, most is ott ült a betegágy melletti kis korházi hokedlin, és ezúttal is két tenyerébe rejtette, szorította az ágyon mozdulatlanul fekvő felesége ijesztően hűvös és sápadt kezeit.
Adél szemei nyitva voltak, értelemet sugároztak, és valamiféle halvány reménnyel töltötték el a mérhetetlen aggodalmat érző férjet.
- Most jobb? - kérdezte -, abban reménykedve, hogy nem csalatkozik meglátásaiban, és mindkettőjük számára örömteli választ fog kapni.
- Igen! Határozottan! Mióta felébredtem nem érzem, hogy dolgozna bennem ez az átkozott nyavaja. Ritkán van így, túl ritkán… - fejezte be szomorúan sóhajtva Adél.
- Akkor ma ünnep van - próbált könnyedebb hangon válaszolni a férj.
- De meddig? - vetette oda vékonyka gúnyos mosoly kíséretében a beteg.
- Ne fesd az ördögöt…
- Még azt se kell, jön az mindjárt magától is.
- Reménykedjünk, hogy ezúttal nem. Beszéltem az orvossal is, - próbálta tudatosan kedvezőbb irányba terelni a szót Anti. - Azt mondja, biztatóak a beavatkozást követő vizsgálatok eredményei.
- Ugyan már, Anti, te is tudod, hogy hazudik. Gyógyítani nem tudnak, hát áltatnak. Ez a dolguk, ehhez értenek igazán.
- Ne légy ennyire igazságtalan, próbálnak segíteni.
- De minek? El nem tudom mondani, néha micsoda fájdalmaim vannak - mondta szinte alig hallhatóan elkomorodó tekintettel Adél. - Életben tartanak, miközben ez már nem is élet. Nem vártam el én soha semmiféle jutalmat semmiért, de ekkora büntetést, úgy gondolom, azért nem érdemlek.
- Ez nem így működik - vágott közbe, Anti, miközben arra gondolt, hogy erről az ösvényről is egy másikra kellene fordítania a beszélgetést.
- Egyáltalán működik valami? - suttogta erőtlenül Adél. - Én nem úgy érzem. Jobb lenne már elmenni innen. Ha tudnám, saját kezemmel intézném a dolgokat. Na, az működne, az lenne az egyetlen, ami működik, aminek értelme is lenne.
- Voltam tegnap délután a telken - váltott teljességgel váratlanul más témára a férj.
- Gondolom, haldoklik az is.
- Nem olyan vészes - próbálta megnyugtatni az asszonyt, mert pontosan tudta, Adélnak mindene a kert, a virágok és a fák.
- Olyan vagy, mint az orvosok. Füllentesz, hogy ne idegeskedjek. De elnézem neked, mert nem akarsz vele rosszat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a nyár, ez a kegyetlen hőség idén is gajra vágta majdnem az egészet. Gondolom, a fű kiégett, a virágok fonnyadoznak, a fák pedig a szomjanhalás szélén álldogálnak.
- Kétnaponta le tudok menni. Locsolok becsülettel. Nincs teljes pusztulás, hidd el. Persze, lesz mit rendbe tenni tavasszal, de nem menthetetlen az egész.
- Ugyan már, hol érem én meg a következő tavaszt? Ha tudnék nevetni, most percekig kacagnék, de már az se megy.
- Ne engedd, hogy felülkerekedjen ez az átkozott kór, ne add fel!
- Amig azt éreztem, van esélyem, nem hagytam magam, ezt te is jól tudod.
- Még most is van esélyed - ellenkezett nyomban a férj.
- Erről kár vitatkoznunk. Te mellettem vagy, nem pedig a helyemben. Nem tudhatod, ne is tudd meg soha, hogy milyen ez.
Anti szemei sarkában könnycseppek kezdtek csillogni, torka elszorult, és a bosszantó tehetetlenség gondolatára mérhetetlen indulat fogta el, amit azon nyomban igyekezett is eltitkolni a felesége elől.
- Az almafa? - tért vissza a kertbe evvel a kérdéssel Adél.
- Él, virul, de az igazat megvallva, mostanában fáradtabbnak tűnik ő is a megszokottnál.
- Ilyen idők ezek, sajnos. Mindenkit és mindent megviselnek. De ne kerülgessük tovább: Gergő? - kérdezte Adél, miközben mindhiába való kísérletet tett arra, hogy még inkább a férje felé fordítsa a fejét.
- Azóta még nem válaszolt, hogy megírtam neki, be kellett hozzalak erre a műtétre - felelte mély szomorúsággal a hangjában.
- Gondoltam, hogy ez lesz a válasz. Nagyon bánt, de nem lehet mit csinálni. A józanész nem segít, máshoz meg nem értünk.
- A jelenlegi állapotodban talán nem kellene róla beszélnünk. Nem szeretném, ha még jobban felzaklatnád magad.
- Amúgy is minden pillanatban itt van a fejemben. Mindig is fájt az, ami lett, de mostanában, hogy tudom, nem sokára végem, még jobban gyötör. Amióta nem beszél velünk, folyamatosan abban reménykedtem, hogy egyszer valami oknál fogva mégis változik majd a helyzet, ha nem is oldódik meg teljesen, de legalább valamelyest tisztázódik. Rettegek tőle, úgy megyek majd el, hogy ez a történet befejezetlen lesz.
- Százszor, ezerszer körbejártuk már ezt. Mit, miért, hogyan? A legszörnyűbb, hogy semmire sincsen magyarázat.
- Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan értelmes emberből, mint amilyenné szerintem mi neveltük őt, egy ilyen esze vesztett, érzéketlen valaki lesz.
- Én sem - csóválta meg a fejét Anti.
- Egyértelmű, hogy az a nő változtatta meg. Szép lassan formálta át és tette azzá, aki ma, mert arra utaló jelet, amilyenné lett, előtte sohasem vettem észre rajta - mondta Adél, miközben könnycseppek gurultak végig az arcán. - Azt nem hiszem, hogy teljesen vak lettem volna. Istenem, mi lesz vele, ha rádöbben a valóságra, ha egyszer majd újra önmagára ébred? - bámult mereven Adél a férjére, miközben valahol egészen messze járt ettől a kórteremtől. - Ott voltam vele az élete minden pillanatában, annyira igyekeztem neki minden értelemben mindent megadni.
- Mindent meg is adtál neki, sőt talán még annál is többet.
- Persze erre nem hivatkozhatok, hiszen nem ő kérte. Én akartam, az én döntésem volt.
- Istenem, mennyire könnyen beszerezhető, olcsó mentség ez - kezdte ingerülten Anti. - Olvastam valahol, állítólag az egész világmindenségben az az egyik legnagyobb jutalom, ha megszületsz a földön. Az Ittlét. Egyes nézetek szerint nem, hogy kérjük ezt odafent, hanem egyenesen könyörgünk érte. Eljönni ide érezni, ízlelni, tapintani, mit tudom én… Élvezni mindezt nagyon tudjuk. Egynéhány sérülten kívül senki sem mondana le róla, de ha úgy alakul flegmán oda tudjuk köpni, hogy bocs’, nem én kértem. És igenis kell abban lennie valami tervszerűnek, valami logikának, hogy kinek a gyermeke leszel. Nem annyira mindegy ám, hogy Etióp éhezőként, vagy agyon pénzelt harvardi diákként éldegélsz.
- Ne húzd fel magad - kérte mosolyt küzdve az arcára Adél.
- Persze, bocsánat, elragadott az indulat, holott tudom, hogy ilyen luxust most semmiképpen sem lenne szabad megengednem magamnak.
- Nem csak miattam, neked is árt.
Anti felállt a kis hokedliról, hogy valamelyest megmozgassa az elgémberedett lábait. Megigazította a feleségén a takarót, újfent összehajtogatta az ágy végére vetett köntöst, majd rendezgetni kezdte az éjjeliszekrényen álló dolgokat. Látta, hogy Adél fáradni kezd. Szemeit hol lecsukja, majd újra kinyitja.
- Emlékszel, amikor az almafánál…? - szólalt meg újra az asszony.
- Hogyne emlékeznék, egy szülő az olyan jelenetet sohasem tudja elfelejteni.
- Négy éves volt, ezt biztosan tudom - kezdte Adél, és látszott rajta, hogy örömmel idézi fel ezt az emléket. - Kávéztunk a kerti asztalnál, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy már nem a játéktalicskáját tologatja, hanem ott áll az almafánál és átöleli a törzsét. Te voltál az, aki felpattant és megkérdezte, hogy: „mit csinálsz Gergő, valami baj van?” Odaszaladt hozzánk és azt mondta: „Nincs baj, csak elmondtam a fának, hogy mennyire szeretlek titeket, és ő azt mondta, ezért jutalmul minden évben nagyon piros gyümölcsöket fog teremni.
A rákövetkező évben újfent korán tavaszodott. Egy langyosnak mondható februári szombat délelőtt Özvegy Kadács Antal miután megkávézott a hétvégiház konyhájában kilépett a bejárati ajtón és kezébe vette a lépcsőre odakészített fűrészt és fejszét, majd elindult a kerten át.
Egy jó félórával később ott ült a földre döntött majd’ 35 éves almafa vastag törzsén és arcát a két kezébe temetve zokogott.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
