Nem állítom, hogy itthon a szüleim felhőtlen örömmel fogadták a hazatérésemet. Már kialakítottak maguknak egy életrendet, amelybe nem nagyon illettem bele. Apa nehezen vette tudomásul a történteket, szíve szerint másképp döntött volna, de jó anyám kiállt mellettem, és mivel erős akaratú asszony, s nem utolsósorban anya volt, az ő szava döntött. Maradhattam, de betartva azokat a feltételeket, amelyeket a szüleim határoztak meg. Nem nagyon volt választásom, ezért igyekeztem csendben, rendben tenni a dolgomat. Akkoriban még a biztosítási szakmában dolgoztam egy ideig, majd apa kérésére, valami „normálisabb” munka után néztem. Sikerült elhelyezkednem Pécelen, az FMH nevű cégnél 1998-ban, szitanyomó gépkezelőként. Három műszakban dolgoztam, korszerű feltételek között, fiatal, kitűnő kollégákkal, akik között jól éreztem magam. Segítségükkel hamar beilleszkedtem a közösségbe és sikeresen elsajátíthattam a szakma fortélyait is. Úgy tűnt, hogy lassan rendbe jönnek körülöttem a dolgok, de az égiek másképpen döntöttek…
Apa egészségi állapota megromlott, s megkapta az első infarktusát, amivel kórházba került. Orvosai megállapították, hogy a szív koszorúerei elmeszesedtek, ezért műtétet javasoltak, amelyet az Országos Kardiológiai Intézetben hajtottak végre. Apa akkor már elmúlt 70 éves, így a beavatkozásnak jelentős kockázata volt, de az operáció sikerült, bár volt némi komplikáció a végén. Az altatásból csak olyan erős elektrosokkal tudták magához téríteni, hogy komoly égési sérülések keletkeztek a bal lába sarkán, ami hosszú ideig még komoly fájdalmat okozott neki. Néhány héttel később a Balatonfüredi Szívszanatóriumba került kéthetes rehabilitációs kezelésre, ahol nagyon sokat javult az állapota. Az ottani vizsgálatok során felmerült egy második műtét lehetősége, de az orvosi konzílium, elsősorban apa fizikai állapotára való tekintettel, elvetette ezt, mondván, hogy érdemben ez már nem változtatna a kialakult helyzeten, viszont a paciens nem biztos, hogy túlélné. Ez jó döntésnek bizonyult, apa egy ideig még velünk maradhatott…
Ez az időszak, az 1998-as év, a kórházakról, orvosokról, betegségről, s az egyre halványuló reményről szólt, arról hogy apa még visszatérhet az egészségesek világába. A mi életünket is ez határozta meg. Anya itthon tartotta a frontot, készített, pakolt, én dolgoztam, s utána meg vittem apa után a kórházba, ahol akarata ellenére, csupán kényszerből tartózkodott. A célunk az volt anyával, hogy apa itthon legyen velünk. A második infarktusa már itthon érte egy péntek délután, november végén. Mentő jött érte és a Kerepestarcsai kórházba vitték, s én kísértem el őt. Ilyenkor ilyen helyeken még a fű se nő, és több óra telt el, míg előkerült az ügyeletes orvos és az előtérben, padon ülő nagybeteg apám végre osztályra, s ágyba kerülhetett. Szerencsére itt nem maradt sokáig, egy hét után hazaengedték, s újra velünk lehetett. Átalakítottuk az életrendünket, alárendelve mindent a gyógyulásának. Háziorvosunk, szomszédunk, apa barátja, János doktor naponta átjött és megnézte. Anya mellette aludt egy kemping ágyon, hogy kéznél legyen, bármi történik is, s az ő felügyelete mellett vette be apa azt a rengeteg gyógyszert, amit felírtak neki. Sokszor már a puszta látványuktól hányinger fogta el, s jó anyám szinte közelharcot vívott vele, hogy bevegye őket. Ekkor nagyon sovány volt már, szinte csont és bőr. Anya alig tudta belediktálni az ételt. Azelőtt sem volt kövér, sovány, szíjas ember volt világéletében, de most csak árnyéka önmagának. Sejtette, s mi is éreztük, hogy gyorsan közeledik a búcsú pillanata. Nem beszéltünk erről, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy közeledik az elkerülhetetlen. A karácsonyt még együtt tölthettük, s apa hozzám fordulva mondta: „de jó, hogy itthon vagy, édes fiam!” Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna, mert éveken át, jórészt az én hibámból, nehéz és felemás volt a kapcsolatunk.
Fehér karácsony volt, hideg kemény tél, olyan, amilyenre ma már alig emlékezni. Így telt el a szilveszter és a rákövetkező év januárja is. Dolgoztam, anya pedig itthon ápolta apámat, mint egy istennő, de a közeledő végzetet ez nem állíthatta meg. Február elején éjszakai műszakba készülődtem, amikor anya könnyes szemmel mondta, hogy menjek be apához és búcsúzzam el tőle, mert lehet, hogy reggelre már nem lesz itt. Még egyszer, utoljára találkoztunk, átöleltem, s így indultam el nehéz szívvel az éjszakába. Tőle még el tudtam köszönni, s kettőnk között nem maradt egyetlen egy lezáratlan, nehéz kérdés sem. Hajnali kettőkor jött a telefon, hogy elment, hetvenkét éves korában. Kollégáim hoztak haza szakadó hóban… János doktor és a szomszéd Rudi bácsi már itt voltak és mindent elrendeztek, mire megjöttem, s a további ügyek intézésében is végig segítettek bennünket. Nagyon más emberek, nagyon más idők voltak azok…
Megváltozott a világ körülöttem, sűrű, nehéz évek következtek. Az ezredfordulón, 2000-ben, nyolcvannégy évesen egy másik dimenzióba költözött apa nővére, az akkor már húsz éve özvegy keresztanyám is. Gyerekkorom gyámola, akihez mindvégig haza tudtam térni Veszprémbe, ahol a legszebb nyarakat tölthettem a nagymamámmal, keresztapával és vele, akik biztos igazodási pontok voltak mindvégig az életemben. Egyre nőttek a veszteségeim, s minél többször találkoztam az elmúlás sűrűsödő tényeivel, rádöbbentem, hogy egy szakasz végleg lezárult, most ért véget visszavonhatatlanul a gyerekkorom… Minden tanú elment. Keresztanyám búcsúztatóján, 2000 júniusában volt utoljára együtt apai oldalról a család. Azóta néma csend van, nem találkoztunk, nem kerestük egymást, s nem jártam Veszprémben, mert már nem volt kihez hazamenni…
Ketten maradtunk itthon anyával. Kétezredik év másik sötét történése az volt, hogy egy tömeges létszámleépítés következtében elveszítettem az állásomat Pécelen. Zavaros, fékevesztett időszak következett, gyakori munkahelyváltásokkal, el és hazaköltözésekkel. Három év alatt négy nyomdában is dolgoztam Óbudán, s egy balul sikerült nőügy miatt kétszer is megjártam Budapestet, rácsapva az ajtót jó anyámra. Nem vagyok büszke arra az időszakra, alaposan megnehezítettem a magam s annak az életét, aki szeretett és mindent elvállalt értem. Szeretete azonban mindennél erősebb volt, s így végleg hazatérhettem 2003 nyarán. Munkahelyem is akadt a közelben, s ezután néhány csendesebb év következett.
Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó, vagy valami használható hozadék, amely később még komoly segítségünkre lehet. Óbudai kalandozásaim során találkoztam Kőbányai barátaimmal, Jucussal, Zsoltival, Krisztiánnal és a többiekkel, akikkel, a mai napig jó kapcsolatban vagyok. Mindvégig kiálltunk, s kiállunk egymásért, amikor kell, mert vannak dolgok, amik nem változnak, s mind a mai napig számíthatunk egymásra…
Ahogyan haladok előre az időben, közeledve a jelen pillanathoz, egyre tisztábban látom, hogy az eddigi, és a még előttem álló találkozások meghatározó hatást gyakoroltak az életemre, gyökeresen megváltoztatva azt az útirányt, amely eddig a pillanatig elvezetett. Stílszerűen a 2005-ös József Atilla- emlékév volt a nyitány. Részt vettem egy vonatkozó pályázaton, ahol a Jókai Mór Városi Könyvtárat képviseltem viszonylag sikeresen. Internetes pályázat volt, s ezért a könyvtári számítógépen dolgoztam, mert otthon nem volt lehetőségem erre. Itt hozott össze a Sors Ura először Fodor Miklós barátommal, aki a ritka reneszánsz emberek egyike. Végzettsége szerint filozófus, hajlamai és tehetsége szerint muzsikus, zeneszerző, az akkoriban alakult Túlpart együttes vezetője. A zenekar énekelt versei, újrafogalmazták bennem a költészet és muzsika testvéri kapcsolatát. Ma már nem létezik a csapat, de két megjelent lemezük, a mai napig az egyik legbecsesebb kincs a számomra. Mindezeken túl zenetanár, költő, író, esszéista, jelenleg a napút online jeles szerkesztője, sakk és volt fociedző egy személyben. S végül, de nem utolsó sorban, férj, s három, immár felnőtt korú remek fiú édesapja. Ha meg kellene határoznom igazi művészi-költői indulásom pontos idejét, akkor ezt az esztendőt említeném. Gyakran találkoztunk, sokat beszélgettünk, s rengeteget tanulhattam tőle is a mesterségről, amely szempontokat, mind a mai napig szem előtt tartok. Nagy és komoly szerepe van abban, hogy úton vagyok, s tartok valahová. Másodszor egy nagyon impulzív, csinos, elvált asszonnyal, Ildivel találkoztam. Civilben magyar szakos tanárnő volt egy általános iskolában, s akkoriban könyvtár gyakori vendége kamasz lányával, Annával, akit egyedül nevelt. Mindjárt az elején szimpatikusak voltunk egymásnak, s beszélgetni kezdtünk, de a dolognak akkor, ott még nem lett folytatása.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
