Egy január végi délután, amikor Zoli barátom éppen nálam volt, meglátogatott Julcsi is, s azon melegében be is mutattam őket egymásnak. Hamar kialakult az összhang hármunk között, mivel hasonlóan vélekedtünk a világ dolgairól. Vacika békésen aludt a meleg kályha előtt, még be tudtam gyújtani esténként… Hirtelen megszólalt a csöngő. Presbiter társam, dr. Boldizsár Gábor ezredes volt az érkező, még egyenruhában, látszott, hogy egyenesen a munkahelyéről jött. Jó hírt hozott.  Február 1.-től ismét munkába állhatok a frissen alakult NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző karán, mint szakmunkás-közalkalmazott. Gábor elmondta, hogy régóta dolgozott az ügyemen, s most érkezett el az alkalom, amikor nyugállományba vonult a régi szakmunkás kolléga, s az ő helyét venném át. Röviden vázolta a feladatokat, s az elvárásokat, s nem utolsó sorban a kereseti lehetőségeket.  Nem volt kérdés, hogy elfogadom ezt a lehetőséget, amely minden eddigit meghaladó perspektívát kínál a jövőre nézve. Megbeszéltük a részleteket, pontosítottuk a soron következő lépéseket, precízen katonásan, röviden, tömören, ahogyan kell. Gábor elköszönt és sietve távozott, neki még haza is kellett érnie aznap este… Amikor elment, egymásra néztünk Julcsi, Zoli meg én, s csöndes öröm töltött el bennünket. Zoli, aki korábban hivatásos katona volt, nagyra értékelte ezt a fegyelmezett, lényegre törő megoldást. Mindannyian tudtuk, hogy új szakaszba lépett az életünk, s valami egészen más kezdődik, mint ami eddig volt.

Az idő akkor sem telt lassabban, mint most, s hamar elérkezett a február elseje. Reggel már korán felkeltem, magamhoz képest normálisan felöltöztem, s előkészítettem a dossziémat, amelyben a papírjaim voltak. Elláttam Vacikát, s mondtam neki, hogy hamarosan el kell mennem, de sietek haza hozzá. Gábor reggel pontosan a megbeszélt időben jött értem kocsival. Útközben még egyszer átbeszéltünk minden lényeges dolgot. Hamar odaértünk az egyetemre. Elkísért a személyügyre, ahol a felvétel történt, s utána ment a dolgára. Nem ragozom, egy huszonnégy órán belül belépés, szerződés, s minden egyéb el lett intézve, közmunkásból, szinte átmenet nélkül közalkalmazott lettem. Megrázó élmény volt: tutajról az anyahajóra, ahol minden van és működik, s nem szenved hiányt az ember semmiben, s biztosított valamennyi létfeltétel. Hihetetlen gyorsasággal változott meg az életünk, jó néhány hétbe bele tellett, mire fel tudtam fogni, s megértettem, hogy mi is történt valójában.

Olyan évek következtek, amelyek alapvetően megváltoztatták az életemet. Az egyetemen megtiszteltetés volt kiváló, nagy tudású kollégákkal, egyenes, becsületes férfiakkal, katonákkal, igaz magyar emberekkel együtt dolgozni. Rengeteget tanultam tőlük tisztességről, helytállásról, bajtársiasságról. Ezek nem nagy szavak, utólagos tömjénezések, ezek tények. A fiúk ott nagyon is tisztában voltak a kis magyar valósággal, azzal a kettészakadt állapottal, amely ma is szellemi és egzisztenciális karanténban tartja az embereket.  

Alig kezdtem el a munkát az egyetemen, márciusban itthon bekövetkezett baj, no nem velem, hanem Vacikával történt kis híján tragikus végű esemény. Udvarlási időszakban volt éppen, s ebből az alkalomból egy hétre angolosan távozott itthonról. Ekkor egy ismerősöm még hazahozta, s egy teljes éjszakát itthon töltött, s aztán ismét eltűnt másnap reggel. Egy újabb hét telt el, s nem tudtam róla semmit, hogy hol lehet, merre keressem. Esténként jártam utána falut, míg véletlenül meg nem találtam egy ház udvarán, a művelődési házzal szemben. Az ott lakók nem nagyon törődtek vele, hátra mutattak a kertbe. Ott ült, fájdalmas arccal, felállni már nem tudott, mintha csak engem várt volna… Súlyos állapotban volt, az oldalán csúnya seb éktelenkedett, s az is kinn volt, aminek bent kellett volna lennie. Óvatosan ölbe vettem, s elindultunk T. Józsi barátomhoz, aki segített kocsin elvinni az orvoshoz. Levente doktor azonnali életmentő műtét mellett döntött. Megkérdeztem, hogy mik az esélyek, meddig tart a műtét, s mennyibe kerül? Péntek este hat óra volt. A doki azt mondta, hogy van esélye a kutyának, mert még időben érkeztünk, s legalább két órás lesz a beavatkozás, nyolc óra körül jöjjek vissza egy pokróccal és 18.000 Ft-tal. Fel volt adva a lecke.

Eljöttem, s az utam egyenesen Árpádhoz vezetett a parókiára. Elmondtam, hogy mi történt és a segítségét kértem. Azt mondta, hogy várjak egy percet, mindjárt jön, s bement a házba. Nem sokára kijött, kezében egy borítékkal, s annyit mondott, hogy itt a műtét ára, tegyem el, s amikor tudom, megadom, Megköszöntem és eljöttem, s közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz most, hogyan tovább? Most kezdtem csak el a munkát az új helyemen, nem tudok itthon maradni a kutyuskával, akinek most két hétig ápolásra, felügyeletre van szüksége. Mit tegyek, kinek szóljak, kitől kérjek segítséget?  Julcsi jutott eszembe először. Ápolónőként dolgozott, mielőtt meg nem szűnt a munkahelye, s nagy állatbarátként, mindig volt, kutya, macska a házban, akkor is.  Előkerestem a számát, s átmentem a szomszédba telefonálni, mert egy fillér sem volt már a telefonomon. Nem habozott, s egy félórán belül itt volt, s megvárta, míg elhozom megmentett Vacikámat az orvostól. Helyet csináltunk neki, kényelmes zugot a kályha mellett. Annyit mondott, hogy most még haza kell mennie, elrendezni néhány dolgot, de reggel öt órára itt lesz, mielőtt munkába kell indulnom. Úgy is lett. Hajszálpontosan megérkezett kis húzós kocsijával, s átvette a beteg felügyeletét…

Hamar elrepült az a két hét, s a kutyuska a szeretetteljes, gondos ápolás nyomán teljesen rendbe jött, és amikor varrat szedésre elvitettem az orvoshoz, alig talált benne valamit. Akkoriban én eléggé önző módon, csak magamban gondolkodtam, s alig vártam, hogy ismét kettesben legyek a kutyámmal, s útjaink elváljanak Julcsival. De amikor elérkezett a búcsú pillanata, valami belém villant, s megkértem, hogy maradjon még egy ideig. Elmosolyodva mondott igent, mert ő már belül érezte, hogy nem csak a kutyának, hanem a gazdájának sem ártana egy kis törődés…

Igaz, ami igaz, akkoriban el szoktam én már attól, hogy bárkivel együtt éljek, másra is figyeljek magamon és a kutyámon kívül, túl régóta voltam már egyedül. Lélekben már le is mondtam erről, s úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok bármiféle együttélésre, bárkivel. Maszkot húztam az arcomra, szívem köré tüskéket növesztettem, bezárkóztam önmagamba. Valójában a félelmeim rabja voltam, s úgy éreztem, hogy képtelen vagyok már szeretni, s engem sem tudna senki sem szeretni önzetlenül és tisztán. Féltem a lehetőségtől, féltem a felelősségtől. Menekültem, írásba, munkába, zenébe, borba. Akkoriban sokat ittam, s lassan kezdtem függő viszonyba kerülni az üveggel. Mindegy, hogy bor, vagy sör, csak legyen előttem egy üveg az asztalon, más nem számított, s jó úton voltam ahhoz, hogy masszív alkoholista váljon belőlem. Ekkor érkezett Julcsi, aki átlátott rajtam, de nem fordított hátat, mert addigra már megszületett a döntés a szívében. Bár akkor nem tudtunk róla, kaptunk egy második lehetőséget, s kezdetét vette az a kegyelmi időszak, amely ma is tart még…

Az első két hétben, míg a kutyuska lábadozott, esténként sokat beszélgettünk, de még külön szobában aludtunk, volt elég hely a házban. Ez az állapot még azután is tartott egy darabig, amikor már a Vaci rendben volt.  Folytatódtak az esti beszélgetések, de még hályog ült a szememen… Mígnem egy alkalommal Julcsi csendes mosollyal megjegyezte: „ugye tudod, hogy ha egy férfi és egy nő huzamosabb ideig egy fedél alatt élnek, akkor előbb-utóbb az ágyban kötnek ki?”  Mint egy áramütés, olyan volt ez a kérdés, s akkor leesett, az a bizonyos húsz fillér… Tényleg vak voltam, nem is akármilyen… Mosolyogva ránéztem, s magamhoz öleltem, és aznap este már egy szobában, egy ágyban aludtunk. Elkezdődött a megváltásom…

Összekötöttük az életünket. A Kinizsi utcai öreg házból apránként elhoztunk mindent, amit csak lehetett, s még használható volt: könyveket, filmeket, fénykép- albumot, bútorokat, edényeket, szerszámokat és …emlékeket. Julcsi a kaput bezárta maga mögött, a kulcsot zsebre tette, és megfogtuk egymás kezét. Ő akkor ott azt is eldöntötte, s megígérte az Úristennek, hogy belőlünk rendes embert csinál, s első lépésként, kivette a poharat a kezünkből. Ennek több mint tizenkét éve, azóta nem iszunk. Terápia, elvonókúra, és utóhatások nélkül tökéletesen kigyógyulva e pokoli szenvedélyből. Tisztában volt azzal, hogy amit az Úristen gyógyít meg, az tökéletesen rendben van. A hite nagyságrendekkel volt erősebb, mint az enyém, minden körülmények között. Első renden az Úristen különös kegyelmében, másodszor abban a bennem szunnyadó adományban, amit tehetségnek hívnak. Amikor vívódtam, amikor kételyeim támadtak önmagammal szemben, s elragadtak az indulataim a nehézségeink miatt, türelemre és lendületre intett, mert csak az visz előre. Amikor már szinte lemondtam az annyira vágyott első kötetről, csak annyit mondott: „nyugalom, biztos, hogy meg lesz, mert tartozol az Úristennek vele!” És igaza lett ebben is, és mindenben, ami még azután következett…

Elindultak azok az évek, amelyek a jelen pillanatig elvezetnek. A 2013-as év még alig kezdődött el, de már oly sok minden történt. Társa lett az életemnek, remek munkahelyem volt, a kutyuska is rendbe jött, s a barátaim, bajtársaim, Zoli, néhai Rostás Pista, s a kőbányai srácok is elfogadták az új helyzetet. Egyik nap Zoli volt nálunk, s mondta, hogy pesti barátaival közösen ételosztást szerveznek a Boráros téren, a környékbeli hajléktalanoknak, kb.300 embernek, és segítségre lenne szükség egyebek mellett, a rend fenntartásában is. Összenéztünk Babával, s azonnal igent mondtam, s hamarosan csatlakozott hozzánk Pista is, s a hétvégén, szombaton reggel elindultunk a tett színhelyére. Zoli barátai, zömében egyetemisták a közeli Bakáts-téri kollégium konyháján főzték meg, s tették kondérokba az ételt, amikor megérkeztünk, míg a többiek a helyszínt készítették elő. A kollégium konyhájáról, gyalogszerrel vittük át a gőzölgő kondérokat a közeli Boráros térre, ahol már gyülekeztek a nehézsorsú atyafiak, az asztalok előtt. Férfiak és nők, minden korosztályból s megrendítő módon, igen sok kisgyerek is volt közöttük. A lányok, akik merték az ételt, rájuk is gondoltak, amikor egy kis süteményt is tettek a műanyagtányérban gőzölgő gulyás és a kenyér mellé. Rendbontás nem volt, türelmesen várt mindenki a sorára, mert volt étel bőven, s az éhség nagy fegyelmező erő. Körben leültek, s csöndben ettek az emberek, aki kért még az kapott, míg csak ki nem ürültek a kondérok, s el nem fogyott az összes kenyér, s az apró sütemény.  A lányok azért még külön csomagoltak a kisgyerekes családoknak, mert a gyerek másnap reggel is enni kér… A május délutáni nap szépen sütött aznap a téren, amikor az atyafiak szép lassan szedelődzködni kezdtek. Sokan jöttek oda hozzánk elbúcsúzni, megköszönve azt, hogy gondoltunk rájuk is. Összenéztünk a fiúkkal, s arra gondoltunk, hogy egy napot legalább megoldottunk nehéz sorsú barátainknak, és „nekünk ezért nem jár csokoládé”. Lassan kiürült a tér. Összeszedtük az üres kondérokat és visszaballagtunk velük a kollégiumba, a környéken immár higgadt mosollyal posztoló rendőrök előtt, mert engedélyünk nem volt erre az akcióra. Cseh Tamás szobra is mintha elmosolyodott volna a Bakáts téren, amikor hazafelé elmentünk előtte…

Itthon Julcsi már izgatottan várt bennünket. Amint beléptünk az ajtón, a legelső kérdése az volt: „Na, megetettétek őket?” Igen, meg. – feleltünk egyszerre mind a hárman. Azután részletesen elmeséltette velünk ennek a napnak a történetét. Ő, aki ápolónőként mindig a szívén viselte a szegények, betegek, elesettek sorsát, átérezte ennek a dolognak a jelentőségét. Ezt csak az érti igazán, aki sokat járt a valóság másik, árnyékosabb oldalán, és sohasem bánt kesztyűs kézzel vele az élet, akit magára hagytak még a saját gyerekei is, amikor fellegesedtek a gondok felette. Amikor mindent elmondtunk neki, csendben végignézett, rajtunk, s nagyon büszke volt ránk.

Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor nagyon sok minden történik sűrű egymásutánban, rövid idő alatt, és szinte felnéznie sincs ideje az embernek. Ez az év is ilyen volt. Nem sokkal a Boráros téri akciónk után, a Duna gondolt egyet, és megáradt, elöntve mindent, amit csak lehetett. Gondolom, vagyunk még néhányan, akik emlékszünk erre is, s nemcsak a tavalyi árhullámra… A lényeg az, hogy mi is ott voltunk a tett színhelyén és raktuk, pakoltuk a homokzsákokat a budai Alsó rakparton. Akkor láttam, hogy milyen ijesztően nagy tud lenni a mi öreg folyónk, ha időnként úgy elengedi magát. A srácok az egyetemről is sokan részt vettek a védekezésben, katonásan, fegyelmezetten, szervezetten, s hogy milyen eredményesen, azt csak a későbbi állománygyűlésen tudtuk meg, amikor jó néhányukat kitüntette az elöljáró.  Jellemzően, nem beszéltek erről, csak férfiasan tették a dolgukat.

Közben itthon is felgyorsultak az események gyülekezet háza táján. Egy korábbi presbiteri gyűlésen már felmerült a gyülekezeti terem bővítésének, korszerűsítésének a gondolata. Ebben az időszakban örvendetesen megnövekedett gyülekezetünk létszáma, s jó néhány alkalomkor, főleg szeretetvendégségek idején már szűknek bizonyult a hely, az összegyűlt atyafiak számára. A gondolatot tett követte, s miután András barátom jóvoltából sikerült megkapnunk az illetékes minisztériumtól, egy nagyobb, vissza nem térítendő támogatást, s kivitelező is akadt a feladathoz, nyáron elkezdődhetett a munka.

Értelemszerűen mi is ott voltunk, s tettük, amit, s ameddig kellett. Ez egy nagyobb volumenű munka volt, s közben azért akadtak bőven emberi és technikai problémák is, melyeknek okán elhúzódott az építkezés, s folyamatosan módosultak az átadási határidők. Ezt a lassan kritikussá váló helyzetet úgy sikerült megoldani, hogy a régi kivitelezőt leváltva, új vállalkozó fejezte be a munkát. Csabi ráadásul gyülekezetünk tagja volt, aki munkálatok kezdetén, éppen külföldön dolgozott a csapatával, s ezért nem tudta az elejétől felvállalni ezt a munkát. A sors iróniája, hogy végül mégis ő fejezte be, igaz, több mint féléves késéssel, a rákövetkező év nyarán.

Árpád amúgy is gyenge fizikumát nagyon megviselte ez az időszak, de hatalmas lelkierővel helyt állt továbbra is, és végezte szolgálatait a gyülekezeti és kisköri alkalmakon egyaránt. Ekkor már tudható volt, hogy megromlott az egészsége, s családja, barátai, és a gyülekezet tagjai is aggódó figyelemmel vették körül az életét. Akárcsak mi is itthon a Julcsival, hiszen a kezdetektől fogva tudott rólunk, s támogató, szeretetteljes figyelme kísérte végig kettőnk kapcsolatát.  Ebben az időben mindketten tevékenyen vettünk részt a gyülekezet életében. Julcsi a templomot takarította, jómagam presbiterként és az építkezésen is egyaránt kivettem a részem a munkából, s közben nagyon sokat beszélgettünk vele…

Életünk akkoriban az Úristen és a templom köré épült, a péntek esti bibliaóra és a vasárnapi Istentisztelet meghatározó, szerves része volt a mindennapjainknak. Egyetlen egy alkalmat sem mulasztottunk el, ott voltunk, amikor csak lehetett. Ezért is forgott Árpád körül állandóan a gondolatunk. Orvosai korábban már tüdőrákot diagnosztizáltak nála, áttéttel, visszafordíthatatlanul, de a Fenn való még adott egy kis időt neki, s ő szolgált tovább, rendületlenül, amíg csak lehetett… A 2014- es év őszén már olyan gyenge volt, hogy sokszor le kellett ülnie az istentiszteletet közben, s a legutolsót már ülve tartotta meg. Mocskos, hideg november volt, amikor kórházba került, s 2015. február 10-én, alig 64 évesen, hazatért a Teremtőjéhez. A gyülekezet és a mi életünkben is lezárult egy szakasz, valami mindörökre véget ért… 

A nekrológok kedvenc, de mára már unalomig koptatott fordulata, hogy „halálával pótolhatatlan űr keletkezett”, tulajdonképpen a legközhelyesebb kegyes hazugság, amelyet a gyorsan feledni kész világ, lelkiismeretének elaltatására kitalált. Az élet úgymond megy tovább, s amíg a veszteséglisták csak nőnek, a régiek helyére újabb pótolhatatlanok lépnek a porondra. A búcsúztató után a presbitériumnak is gondoskodni kellett arról, hogy a gyülekezet ne maradjon sokáig állandó lelkipásztor nélkül. Fél év telt el úgy, hogy vasárnaponként helyettesítő lelkipásztorok vezették az alkalmakat. A grémium közben lázasan keresett és végül talált új, állandó lelkészt a gyülekezet élére, azon év októberében. Mi ebben a munkában már nem igazán vettünk részt, annak ellenére, hogy hivatalosan tagjai voltunk a testületnek, s megbízatásunk közepén jártunk.

 A legutolsó presbiteri gyűlés, amin részt vettem, 2015 októberében zajlott le a felújított, kibővített gyülekezeti teremben. Ezen az alkalmon mutatta be a gondnok úr az új lelkipásztort, aki rövid válaszbeszédében megköszönte a lehetőséget, amellyel szeretne hasznosan és jól sáfárkodni. Az est hátralévő részében jórészt gyakorlati és gazdasági kérdésekről volt szó, s emlékeim szerint az újdonsült lelkész úr az első havi fizetését is felvette. A hitélet állapotáról ezen az estén még nem esett szó, s a gondnok úr, szinte kedélyesen megjegyezte, hogy „erre lesz még bőven alkalom”.

Bizonyára adódott később erre is lehetőség, de bennünket ez már nem érintett. A magam részéről rendhagyó módon befejeztem azt a szolgálatot, amelyet 2012-ben még Árpád jóvoltából kezdhettem el. Néhány bibliaórán és istentiszteleten azért részt vettem, s hiába igyekeztem az Igére figyelni ezen alkalmakkor, mégsem jöttem ki épültebben, mint amikor bementem. Nagyon nem mindegy, hogy milyen az igei vezetés… Julcsi már nem kísért el ezekre, s a tények ismeretében úgy érzem, hogy igaza volt. Szép lassan elmaradtunk mi is a gyülekezetből, a templomból. Soha nem gondoltam volna, hogy erre valaha sor kerül, hiszen tudtam, hogy a hit hallásból van, a gyülekezet közösségében.

A végtelenül súlyos, 2015-ös esztendő azért tartogatott számunkra valami nagyon fontosat és szépet. Korábban már szóltam az AKIK-ről, amelynek az alapító tagja voltam, s 2012 óta folyamatosan részt vettem a találkozókon. Abban az évben az egyik tavaszi klubesten, vezetőnk, Majsa Györgyné, Olga felvetette egy közös kiadvány, antológia megjelentetését, amelyben mi, a helyi alkotók mutatkoznánk be írásainkkal a közösségnek. A gondolat nemcsak a mi részünkről, hanem a település vezetése részéről is támogatásra talált, s így hozzáfoghattunk az érdemi munkához. A szerkesztés komoly és felelősségteljes munkáját Haász Irénke, a nyomdai kivitelezést a helyi LA4 nyomdaipari Kft vállalta. A kötet borítóját, arcát, nem kisebb alkotó, mint Incze Mózes, későbbi Munkácsy Mihály-díjas festőművész tervezte. Álomszövők AKIK vagyunk címmel  szeptemberben jelent meg az antológia, amelynek városi bemutatójára október elején került sor.

Nagy esemény volt ez mindannyiunk életében, hiszen a testet öltő művészi gondolat mágikus erejű tud lenni mindazok számára, akik nyitott szívvel fogadják be az üzenetét. Aznap este ilyen nyitott szívű, érdeklődő közönség töltötte meg a könyvtárat, élükön a település akkori vezetőivel, Hatvani Miklóssal, és Mészáros Gusztávné Pirivel. Mi alkotók, tizenketten, magunk tolmácsoltuk a műveinket. Hajdú Marika, Haász Irénke, Váradi Évike, Fodor Miki, Ribka Zoli, a néhai Rostás Pista, és szerény személyem is kellő lámpalázzal, de annál lelkesebben mondtuk magunkét. Fodor Miki néhányunk versét meg is zenésítette, amelyet kitűnő énekesnők, Brátán Vera, Molnár Katalin, és Gál Hedda adtak elő, s ráadásként Miklósunk még nótát kerekített Rostás Pista legendás fekete kalapjáról is. Emlékezetes és sikeres este volt mindannyiunk számára, s mind a mai napig szívesen gondolok rá, már csak azért is, mert ez volt első alkalom, amikor kötetben jelentek meg a verseim.

 Ennek ellenére, hiába mutattak már 2016-ot a naptárak, valóban űr támadt bennünk, valami hatalmas, szinte felfoghatatlan hiányérzet. Ez alkotóeleme lehet minden változásnak, amely formálja és alakítja az életünket, s amelyet szinte azonnal, ösztönösen igyekeztünk mi is betölteni. Baba javasolta, hogy mivel alapvetően katolikus családból származom, menjek el vasárnaponként szentmisére a katolikus templomba, hátha segít valamennyire. Nem segített, mert József atya is betegeskedett, s vasárnaponként itt is helyettesítő lelkipásztor végezte a szolgálatot. Elmaradtam hát innen is, mikor híre jött, hogy József atya is megtért az igazak honába, gyorsan követve Árpádot. Egy éven belül két karizmatikus lelkipásztor távozott közülünk, s az azóta eltelt évtized bebizonyította, hogy valóban pótolhatatlan űrt hagytak maguk után.

Hirtelen nehezebbé vált az életünk, megváltozott minden körülöttünk, elárvultunk, s bizonyos értelemben magunkra maradtunk. A vasárnapok Istenes, templomos rendje, amely köré felépítettük az életünket, hirtelen semmivé lett. Persze átmehettünk volna vasárnaponként úgy, mint régen, de nekünk nem volt mindegy minden. András barátom, presbitertársam, aki gyakori vendég volt azért nálunk, dicsérte az új lelkészt, és soha nem szűnt meg hívni bennünket az alkalmakra, bár ismerte mindkettőnk kötődését Árpádhoz. Nem ígértünk semmit sem, s maradtunk itthon. Esténként Árpád kinyomtatott régi prédikációi alapján olvastam fel az igét apa bibliájából. A presbitérium meg nélkülem is működött tovább, végtére is csupán pótpresbiter voltam…