Ami ezután következett, az a mai napig lázálomként él bennem, szinte öntudatlanul mentem végig azon az esztendőn. Minden egyszerre tört rám, történt meg és következett be szoros egymásutánban, szinte megállás nélkül.  Veszélyes időszak volt, sötét gondolatok tépázták a lelkem, de nagyon figyeltek ránk odafentről, s egy percre sem engedték el a kezem.

Szükség is volt rá, mert sokszor fogott el a kétségbeesés, marcangolt a kérdés, hogy mit is keresek én itt még a Babánk nélkül?! Oly értelmetlennek, s feleslegesnek tűnt minden, nem találtam a helyem, nagyon mentem volna utána, de hála Isten ezt nem én döntöttem el…

 A búcsúztatót 2019. január 29.-ére, kedd délután két órára tűzték ki. Előtte való héten, pénteken András szólt, hogy 27-én, vasárnap délután lesz a Művelődési Házban, az I. Keresztény Zenei Fesztivál. Hozzátette, hogy mindenképpen menjek el, mert beszervezte a programba a frissen meg jelent kötet két istenes versét is, melyeket Bodrogi Imre barátja mondana el. Imre bajtársa is volt a Történelmi Vitézi Rend Isaszegi alegységében. Elkötelezett, nemzeti keresztény értékrenden lévő ember, aki nem mellesleg kiváló előadóművész is, a Rock Színház egykori tagja. Bár azelőtt mi nem találkoztunk, nem ismertük egymást, mégis örömmel tett eleget András kérésének.

Nagy nehezen rászántam magam, s elmentem a Fesztiválra. András már várt, s azon melegében bemutatott egymásnak bennünket az Imrével, akivel akkor találkoztunk először.  Korombéli, nagyon rokonszenves, érzékeny embert ismertem meg benne, aki olyan lámpalázzal ült mellettem a nézőtéren, mintha soha nem állt volna még színpadon. Elmondta, hogy milyen verseket választott a kötetből a mai alkalomra. Rábólintottam, s közben folyamatosan nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Amikor rákerült a sor és a műsorvezető felhívta a színpadra, megszorítottam a kezét, s újfent megnyugtattam. Megrendítő élmény volt az előadása, lélekből, értőn, csodálatosan tolmácsolta azokat a verseimet, amelyeket mondva én is akkor hallottam először. Ez volt a nyitánya annak a találkozássorozatnak a szellemi családommal, amely minőségében, tartalmában, és jelentőségében, mind a mai napig pozitív hatással van az életünkre.

Január 29-én búcsúztunk a hegyen Babától, a református egyház szertartása szerint. Hideg téli nap volt. Barátaim, unokahúgom férje, s néhány gyülekezeti ismerős jött el, nem voltunk sokan. Aki ott volt, az számított. Zoli mindvégig mellettem jött, szorosan tartott, hogy el ne essek, mert nem éreztem túl jól magam. A lelkipásztorral előzőleg megbeszéltük, hogy nem kell elmondania a szokásos búcsúztatót, mert azt rendhagyó módon, én fogom elmondani. Egy verset, amelyet, szinte önkívületi állapotban írtam, s megkíséreltem összefoglalni benne az életünket. A Maradtál a kedvemért c. vers, akkor és ott a hegyen hangzott el először. Zolinál is volt egy kinyomtatott példány, arra az esetre, ha nem tudnám végig mondani. Nem volt rá szükség, nagy erőket kaptam fentről…

Nagyon jól éreztük meg mi azt Babával, hogy hamarosan új szakasz kezdődik az életünkben. Olyan változások, olyan hatások érnek bennünket, amelyek a helyes irányba terelik az életünket. Elindulunk a saját utunkon, amelyen járnunk kell a nékünk rendelt időben. Nem fogva be „pörös szánkat”, kimondva a szabadság szavait, úgy, ahogyan csak mi tudjuk kimondani, nem bízva őket a zötyögő idő tétova szeleire. Vállalva értük minden kockázatot és felelősséget, méltatlan alkukat nem kötve többé sem sorssal, sem senki emberfiával.

András barátom nagyon összefogta a szálakat, s nem bízta a véletlenre a dolgokat körülöttünk. Február 13-án volt az Esztergom és Vidéke, röviden az EVID irodalmi, kulturális és közéleti folyóirat új számának nyilvános bemutatója Budapesten, a Hrabal sörözőben. Ezt a folyóiratot és testvérlapját, a Muravidéket is a kiadóm a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület jelenteti meg.  Ebben az számban jó néhány versem is megjelent, ideje volt hát megmutatnom magam személyesen is. Nem ismertem Andráson kívül senkit, ő viszont mindenkit ismert, aki ott akkor jelen volt, s szépen sorban bemutatott nekik. Itt találkoztam személyesen először, többek között a kiadóm vezetőjével, Ruda Gáborral, aki felvállalta verseim megjelentetését és mellettünk áll mind a mai napig. Győrffy Sándorral, a Muravidék főszerkesztőjével, akihez szintén építő és folyamatos munkakapcsolat fűz, s jó néhány írásomat jelentette már meg ebben rendkívül színvonalas folyóiratban. Madár János József Attila-díjas költővel, a Nemzeti Írószövetség alapító elnökével, a Magyar Múzsa c. irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztőjével, a Rím kiadó vezetőjével.  Hirtelen a kör közepén találtam magam, sokan kérdeztek sokféle dolgot, s meg kellett szólalnom, válaszokat adnom, lehetőleg egyenes értelmes mondatokat mondanom. Valahogyan sikerült, ma már nem is tudom hogyan. Ez volt a „bemelegítés” a következő nagy megmérettetés, az Írószövetségi bemutató előtt…

2019. február 18.-án volt, A látomás vége c. első önálló kötetünk hivatalos bemutatója a Magyar Írószövetség Könyvtárában, a  Szentélyben. Ez egy közös rendezvény volt Pécsi Sándor barátommal, akinek a Kőbálvány visszanéz c. esszékötete szintén akkor jelent meg. Sanyi fafaragó népi iparművész, emellett kitűnő költő és esszéista, gondolkodó, érzékeny ember, hihetetlen tudással és empátiával megáldott alkotó.  Mi ugyan itt találkoztunk először, de hamar kiderült, hogy nem csak egyidősek vagyunk, de értékrendünk is igen hasonló, könnyen szór értettünk egymással.

Minden szempontból rendhagyó volt ez a bemutató. Irodalmi esteken általában nincsenek túl sokan, nem mozognak tömegek, főleg nem egy első kötetes szerző estjén. Ennek ellenére zsúfolásig megtelt a helység, legalább hetven érdeklődő irodalombarát, olvasó ember tisztelte meg jelenlétével ezt az alkalmat. A köteteket a szerkesztők, András és Győrffy Sanyi mutatták be és beszélgettek velünk, az alkotókkal. Nagyjából megbeszéltük előtte a forgatókönyvet, de azért voltak váratlan kérdések, kérések, amikor improvizálnunk kellett, ám nem jöttünk zavarba. Az est komoly siker volt. 

A hivatalos rész után nagyon sokan jöttek oda hozzánk, szépszámú kötet talált gazdára, s a jövőre nézve is fontos kapcsolatépítések színhelye volt a Szentély. Ez alkalommal találkoztunk először személyesen Kolev Andrissal az Aranylant kiváló költő-műfordító szerkesztőjével, és dr. Csáji László Koppánnyal, egy igazi reneszánsz emberrel. Ő nem csak kitűnő író, költő, de világutazó tudós, kultúr-antropológus, a Napút jeles szerkesztője, filmes szakember, ügyvéd. Elkötelezett, keresztyén értékrenden lévő, igaz magyar ember, nős, családos, egy fiú és leánygyermek szerető édesapja. Ezeket a dolgokat mi akkor nem tudtuk, amikor dedikáltuk neki új könyvünket. András viszont, - aki, szinte mindenkit ismert, s akit, ismert és nagyra becsült szinte mindenki,- igen és elmondta nekünk.

Elindultunk az úton, amelyen a következő állomás a március 8-i, városi kötetbemutató volt, életem egyik legnehezebb, s egyúttal a legfelemelőbb pillanata… Ezt az alkalmat, amint fentebb említettem, még az előző év decemberében beszéltem meg Á. Katával, amikor Julcsi velem volt ezen a földi színtéren. Közeledett az a nap, amire annyira készültünk mind a ketten, de Ő már „csak” lélekben lehetett velem, s ezért hangzott el újra a „hegyi vers”. Most is csak azt mondhatom, véletlenek nincsenek, s ez az újabb tökéletes konstelláció nem szerencse kérdése volt, hanem kegyelem. Julcsi születésnapja, András tökéletesen vezetett kötet bemutatója, avatott versmondás Zoli és Imre részéről, és szépszámú értő közönség, s a könyvtár csapatának remek szervező munkája, együttesen tették emlékezetessé számunkra ezt az estét. Sikerült az áttörés a „túlsó partra”.

A könyv, a kézbe vehető, rögzített gondolat, pillanatfelvétel egy adott lélek állapotról, nos, ez volt a kulcs a számomra, amely minden zárat kinyitott, s minden ajtót szélesre tárt előttünk. De nem tudtunk volna bemenni rajtuk, és jó irányba tartani, ha nincs mellettünk András, akinek a töretlen bizalma és segítsége nélkül, minden üres vágyálom maradt volna. S nem csak, nagy tudású íróként, szerkesztőként, hanem EMBERKÉNT is mellettünk állt a legviharosabb időkben is. Ez a 2019-es év is, amely önmagáért beszél, erről szólt. Az Ünnepi Könyvhéten való jelenlét és dedikálás, ahol először találkozhattam az ifjú tehetséggel, Péntek Róberttel, akivel egy időben jelent meg a könyvünk, s szeptemberben a Budavári Könyvünnepen Mayer Erzsébettel, akinek a neve fogalom minden komoly gondolkodó számára, s akitől folyamatosan tanulhatunk az óta is.

Akikről eddig beszéltem, s akik megtiszteltek bizalmukkal, ők a mi szellemi családunk, ahová tartozunk, a keskeny ösvény népe, az utolsó mohikánok. Akikkel együtt visz az utunk, akikre figyelünk, mert a szavuk számít, akikkel lelki rokonérzés, hasonló értékrend köteléke fűz össze, s akikkel mindig számíthatunk egymásra. Hála Isten még mind itt vagyunk…

Ha már a 2019-es év fontos találkozásairól esett szó eddig, akkor nem feledkezhetünk el még két igen lényeges mozzanatról. Ezen év júliusában érkezett hozzánk Bundi, akiről már szóltam az elején. Alig múlt három hónapos, amikor megérkezett az életünkbe. Nem állítom, hogy jól indult a közös életünk. Még nyomasztott a veszteség súlya, s nem figyeltem úgy rá, s nem szerettem úgy, ahogyan kellett volna. Minden létező hibát elkövettem, amit ilyenkor el lehet követni. Nem voltam még felkészülve arra, hogy egy lelkes lény ismét részévé válik az életünknek, hogy feltétel nélkül szeret és bízik bennem. Volt egy olyan pillanat, amikor el akartam ajándékozni egy ismerősömnek, aki szívesen magához vette volna. Alig törődtem vele, rengeteget szökött, sokat csavargott. Ha elmentem valahová, átmászott a kerítésen, jött utánam. Mindegy volt, hogy szolgálatba, vagy a boltba mentem. Nincs olyan pontja a falunak, ahol már ne járt volna. Az a tény, hogy nem esett soha semmi baja, s hogy mindig kutyások gyűjtötték be, azt mutatja, hogy rá is nagyon vigyáztak az égiek. Ezek a dolgok hihetetlennek tűnhetnek mindazoknak, akik ismernek bennünket, hiszen ma már elválaszthatatlanok vagyunk. Ő nem csupán egy kutya, hanem az életünk része, a társunk…

Az tapasztalat, hogy az esetek többségében az életünk nem mindig alakul úgy, ahogyan előre eltervezzük, elgondoljuk. A változások örvényében forgolódik az ember, és a  legtöbbször, kénytelen kompromisszumot kötni, alternatív lehetőségeket választani, a továbblépés, vagy a túlélés érdekében. Igen, mint tudjuk, ember tervez… Pontosan ez történt Zoli barátommal is, aki akkoriban szakított a barátnőjével, s mivel nem volt hová mennie, ezért nálunk kötött ki 2019 októberében. Mivel biztonsági őrként dolgozott, alig volt itthon, minden másnap 24 órás szolgálatban volt. Mi tartottuk a frontot itthon, tekintve, hogy a mi szolgálati beosztásunk kicsit hézagosabb volt.

Gyorsan repült az idő, szálltak a hónapok, mint a gondolat. Már 2020 nyarát írtuk, amikor újabb találkozás, s ezzel együtt ismét változás következett be az életünkben. K. Józsi bácsit még a Családsegítős időkből ismertem, amikor ebédért jártam le az intézménybe. A hetvenes évei közepén járó, sok vihart látott, sokat tapasztalt ember volt, akinek az egészségi állapota sem volt a legjobb. Mindkét térdét műtötték, ezért járni nehezen, csak mankóval tudott, s hosszabb távon pedig elektromos kiskocsival. Természetes jó kedélyét azonban sohasem vesztette el, sokat sakkoztunk, beszélgettünk. Abban az időben, amikor találkoztunk még egy maga építette kétszintes ház alsó szintjén lakott egyedül, de már nem sokáig.

Annak ellenére, hogy nem ivott, nem dohányzott, nem kávézott, azért neki is meg volt a maga „káros” szenvedélye. Egész életében rajongásig szerette a nőket, és sűrű kalandjait leszámítva, mint tisztességes férfiemberhez illik többször is megnősült. Az nem csupán az ő hibája volt, hogy mind a négy házassága válással végződött. Becsülettel kereste, de nem találta meg azt az asszonyt, aki viszontszereti, s megbecsüli egy életen át. Mindvégig megbízott bennük, ami öreg hiba tud lenni abban az esetben, ha valaki méltatlan erre a bizalomra. Józsi bátyám is így járt. Amíg, ő nem kis naivitással tette a dolgát, addig a negyedik felesége eljátékgépezett a kocsmában egy kétszintes családi házat. A maga szintjén nem volt tehetségtelen az a nő. Mire az öregfiú felriadt, már jött is a bank, és vitte a házat, s neki hamarosan mennie kellett. Így került hozzánk 2020 augusztusában, hetvenöt évesen, a rokkant járgányával, s egy utánfutónyi holmival, amit épp, hogy meg tudtunk menteni dolgos életének munkájából.

Rövid idő alatt benépesült az öreg ház, s akadt bőven tenni való, mire elrendeződtek a dolgok körülöttünk. „Három ember egy csónakban”, ahogyan a svájci regényíró, Walter Matthias Digelmann, annak idején azt azonos című kisregényében, olyan jól megfogalmazta. Három olyan ember, aki másképpen gondolta, s nem így tervezte egykor az életét, volt kénytelen együtt élni lehetőleg békében egy fedél alatt. Mivel mindhárman rutinos öreg rókák voltunk, sikerült rövid idő alatt összecsiszolódnunk, tiszteletben tartva egymás megcsontosodott szokásait. Sikerült átvészelnünk az ezután következő covidos őrületet is, megtartatva épen és egészségesen.

Már lassan nem is lepődtem meg semmin, megpróbáltam a dolgokat elfogadni úgy, ahogyan jönnek. A változás örvénylő törvényei eléd hoznak, majd tovasodornak arcokat, sorsokat, embereket. Valaki tovább marad veled, valaki hamarabb távozik mellőled, ha nem is örökre, csak egy másik helyre, új feladatok, s kihívások felé. Megmarad azonban az ismeretség, s mindazok a jó érzések, amelyek felidéződnek benned, amikor véletlenül találkoztok valahol egymással.

Ilyen fizikai, szellemi és lelki közegben éltünk akkoriban, s közben lázasan dolgoztunk a második kötetünkön. A meglelt szellemi család, a kialakult kapcsolatok lehetőséget teremtettek a komolyabb alkotó munkára. Már nem indulatból, hanem átgondoltabban dolgoztunk, annak a felelősségnek és lehetőségnek a biztos tudatában, amelyet csak egy komoly könyvkiadó tud biztosítani az embernek. Amikor először léptünk ki a nyilvánosság elé a verseinkkel, s láttuk, hogy élnek, s hatnak az eddig bennünk szunnyadó gondolatok, nos, akkor megéreztük, megértettük, hogy helyes úton járunk. A Nagy László-i gondolatmenet ma is a legfontosabb vezérmotívumunk. Nevezetesen, hogy a költő nem magának ír, üzenete van az őt elküldő közösségnek, tudósítván arasznyi létünk ügyes bajos dolgairól. Kimond és éreztet olyan dolgokat is, amelyeket nem mindenki tud megfogalmazni, sokszor még magának sem mer elmondani. S nem csupán csak ezeket…

Az örök húsvét felé c. második kötetünk 2021 húsvétján jelent meg. Teljesen tudatosan átgondolt vezérelvek mentén, Julcsi és Árpád emlékezetének ajánlva. Megkíséreltem összefoglalni benne mindazt, amit az életük az életemnek jelentett. Szinte a lehetetlenre vállalkoztam, amikor megpróbáltam visszaadni, akárcsak a töredékét is annak a kegyelmi többletnek, amelyet általuk nyert az életem. Amit tudtam megtettem. Remélem, hogy valamire talán elég lesz…

Haladtunk azon az úton, amelyet még együtt határoztunk meg a Babámmal. Ő mondta mindig, hogy az élet dolgaival kell foglalkoznunk, amíg itt vagyunk, s azokkal az embertársainkkal, akik velünk együtt mennek ezen az úton. Ehhez az kell, hogy megőrizzük a rugalmasságunkat és a nyitottságunkat a rendelkezésünkre álló térben és időben. Azzal, hogy idősebbek lettünk nem feltétlenül jár együtt az a korosztályos beszűkülés, amelyet oly gyakran látok nemzedéktársaimnál. Szellemi családom fiatal tagjai, elsősorban az Ébredj! Szellemi Műhely gárdája, Péntek Robi barátom vezetésével megóvott ettől. Sohasem éreztem a társaságukban, hogy majd negyven évvel vagyok idősebb náluk. A kölcsönös tisztelet jegyében rengeteget tudunk tanulni egymástól, egymásról.

Ennek a nyitottságnak a jegyében igyekeztünk élni az életünket. Még messze voltunk attól az édes nyugdíjas állapottól, amelyben most vagyunk, hűségesen jártunk szolgálatba. Vasúton mentünk, s jegyet kellett váltanunk, minden egyes alkalommal. Mivel alapvetően bőbeszédű emberek vagyunk, szívesen szóba elegyedtünk egy kedvesen mosolygó pénztáros hölggyel, akinek nehéz volt ellenállni. Szó szót követett, aminek az lett a vége, hogy a legközelebbi szolgálati alkalommal megajándékoztuk a frissen megjelent kötetünkkel, mire ő cserébe egy csodálatos, fába faragott rózsát adott nekünk, ami ma is megvan. Így találkoztam B. Gabriellával, a faragólánnyal, akivel hamarosan randevút beszéltem meg, két és fél év után először….

A fiúk itthon nagyon lelkesen vették tudomásul, hogy hosszú szünet után ismét felbukkant egy nő az életünkben. A nő, aki korban hozzám illő, az ötvenes éveinek az elején járó, független, csinos elvált asszony volt. Már két felnőtt lánya, s egy hétéves unokája aranyozta be az életét. A vasútnál dolgozott, s a horgásztavak túlsó oldalán lakott, egy meseszerű kis házikóban, amelyet saját kezűleg újított fel, s varázsolt édenkertet az udvarán. Egy parányi műhelyt alakított ki magának a házikó oldalában, ahol csekély szabad idejét, korántsem nőies hobbijának, a fafaragásnak szentelte.

Az első sikeres randevút még számtalan találkozás követte, s rengeteg időt töltöttünk együtt, élveztük egymás társaságát, s szinte csak mutatóban voltam itthon. Láthattam nála az eddig elkészült munkáit, amelyek csöppnyi hajlékát díszítették. Bár csupán egy lelkes, és kellőképpen elfogult amatőr voltam, mégis úgy éreztem, hogy ezek az alkotások, korántsem hobbi szintű munkák, s érdemes volna megmutatni másoknak is. Gabi eleinte nem fogadta túl lelkesen az ötletet, mondván, hogy munkái nem ütik meg azt a színvonalat, amellyel érdemes lenne kiállni a nagyközönség elé. Nem kis küzdelmembe került, mire meggyőztem az ellenkezőjéről…

Hosszas szervező munka vette kezdetét. Andrással és Á. Katával egyeztetve úgy döntöttünk, hogy szeptember 17-én közös bemutatót tartunk Gabival. Az előkészületek megkezdődtek, s ennek első lépéseként elkísértem őt a Könyvtárba, ahol bemutattam őt Katának. Már az első pillanatban szimpatikusak voltak egymásnak, ráadásul egyidősek is, így gyorsan közös nevezőre jutottak, megbeszéltek és utána elrendeztek minden dolgot, amit ilyenkor kell. Innentől kezdve mi kimaradtunk a képből, és a két nő intézett mindent. Gabi lázasan készülődött, új ruhát is vett erre az alkalomra, amelyet hosszas hezitálás után az én segítségemmel választott ki. Nagy gondossággal és körültekintéssel válogatta össze a kiállítási anyagot, amelyet Kata segített neki elszállítani a könyvtárba. Csodálatosan rendezték be a kiállító helyet, amely méltó hátteret adott a közelgő, kiállítás megnyitóval egybe kötött könyvbemutatónak.

Ez volt az első, s azóta az egyetlen alkalom, hogy egy képzőművészeti kiállítást nyithattam meg. A bevezető szövegét előzőleg egyeztettem Gabival, hogy csak olyasmi hangozzék el, amit ő is a nyilvánosságnak szán. Nem csekély lámpalázzal, de sikerült elmondanom azt a néhány mondatot, amellyel bemutattam őt a megjelent szépszámú közönségnek. Azután előadásomban elhangzott az erre az alkalomra írt, s neki ajánlott versem a Töredékek a szabadságról c. alkotás, amely az idén megjelent harmadik kötetembe is bekerült.

Ez a közös bemutató minden szempontból sikeres és rendhagyó volt. Kiemelkedő, s megismételhetetlen alkalom, amikor minden és mindenki egy adott pillanatban együtt van jelen az Úrfelmutatáson a művészet oltáránál. Semmi sem magától értetetődő, semmi sem megszokott, hanem különleges ajándék időpillanat. Kegyelmi állapot az, amikor az ember ezt a pillanatot megoszthatja szellemi családja tagjaival, akik jelenlétükkel és közreműködésükkel megtisztelték ezt az alkalmat.

Gabi számára is új, különlegesen szokatlan volt ez az este. Hirtelen a kör közepére került, minden figyelem ráirányult, s alig győzött válaszolni a kérdésekre. Amit nekem nehezen hitt el, hogy őstehetség ebben a műfajban, most másoktól is, pártatlan emberektől hallhatta.  Több lehetőség is felmerült hirtelen, számos felkérést, sőt munkaajánlatot is kapott aznap este. Hirtelen egy másik világba csöppent, mint amit eddig ismert és megszokott, s azt hiszem egy kicsit meg is ijedt ettől a világtól. Mindig is hobbi faragónak tartotta magát, s nem voltak nagyszabású, hosszú távú tervei a munkáival. Hiába jelent meg a helyi újságban egy vele készült két oldalas interjú, hiába vált ismert emberré, tisztában volt képességeinek a korlátaival. Ezért nem lett ennek a kiállításnak folytatása, amelynek a nyitva tartását a nagy érdeklődés miatt, egy hónappal meg kellett hosszabbítani.

Nem csak a kiállításnak, hanem kettőnk eddigi, igen intenzív kapcsolatának sem lett folytatása, s egy két hónap elteltével barátsággá nemesedett, s ebben az állapotában tart mind a mai napig. Persze nagyon is sajnálom, hogy így alakult, de örülök, hogy ismerhetek egy remek embert, aki ugyan távoli rokonként, de tagja lett a szellemi családomnak. Tiszteletben tartom a döntését, hiszen akarata ellenére nem lehet boldoggá tenni senkit. Mindenki „maga tudja”, hogy melyik az ő útja és melyik nem az. Ennek jegyében élünk mindannyian, de mindig jó érzés tölt el, amikor néha találkozunk egymással.

Az angol mondás szerint „régi bűnnek hosszú az árnyéka”.  Ez fokozottan igaznak bizonyult a mi életünkben is, amikor 2022-ben a Végrehajtó Hivatal felgyülemlett adósságaim miatt, el akarta árvereztetni a házat hármunk feje fölül. Hirdetés jelent meg az interneten, melyben potom pénzért bocsátották áruba az öreg hajlékot. Magam is akkor szembesültem ezzel a ténnyel, amikor egyre másra csöngettek be hozzánk vadidegen érdeklődők. Magyarok és nem magyarok, vegyesen. Végül egy ingatlanforgalmi cég képviselője lett majdnem a befutó.  Megbeszéltük a kialakult helyzetet a fiúkkal, s úgy tűnt, hogy nem igen marad más választásunk, mint az, hogy három héten belül szedjük a sátorfánkat.  Reménytelennek látszott a helyzetünk, hárman háromfelé…

Az idő vészesen haladt, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam egy vállalkozó ismerősömet, M. Piroskát, aki nem mellesleg a második kötetünk mecénása is volt. Elmondtam neki a kialakult helyzetet és a segítségét kértem. Piri a tettek embere volt és elképesztő gyorsasággal zárta rövidre ezt az életveszélyes helyzetet minden szinten. Megelőzve egy lépéssel az ingatlanforgalmi cég munkatársát megvásárolta a házat, rendezve az összes fennálló tartozást. Számunkra haszonélvezeti jogot létesített, s a fiúk is maradhattak ahol voltak, nem kellett elmennünk sehová.

A látszat ellenére mindig kiderül, hogy életünk forgatókönyvét nem mi írjuk. A legtöbb érdemi változás, amely megváltoztatja az életünket, tőlünk független, ha úgy tetszik felsőbb döntés következménye. Mi legfeljebb elfogadni, s alkalmazkodni tudunk, lehetőség szerint kihozva az adott helyzetből a legtöbbet. A körülöttünk hullámzó változások csak erősítik ezt az oly nehezen elfogadható tényt. Alkalmazkodva tudunk csak haladni ezen az úton, lehetőleg minél kevesebb elvtelen kompromisszumot kötve menet közben.

Hiába stabilizálódott a helyzetünk itthon, a változások ismét utolértek bennünket. Zoli barátomnak adódott egy új munkalehetőség az EGIS-nél, ahol szolgálati lakást is tudott számára biztosítani az új cége. Fájó szívvel, de elváltak útjaink, ősszel Pestre költözött, s ketten maradtunk Józsi bácsival. Két ember egy csónakban, immár lassabban evezgetett tovább. Öreg barátomnak is egyre másra jöttek elő az egészségügyi problémái, ami nyolcvan felé közeledve már egyáltalán nem meglepő. Egyre többször került kórházba, különféle bajok okán, s erősen el kellett gondolkodnia azon, hogy merre tovább. Gyerekei ugyan voltak, de már hosszú évek óta nem látogatták, s valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyik is magához vegye arra az időre. ami még előtte áll.

 Mi hűségesen jártunk szolgálatba, míg Józsi bácsi itthon tartotta a frontot Bundival. Nyugodtan tudtuk tenni a dolgunkat, hiszen ügyeltek a házra, s a kutyuska sem volt egyedül, jól összeszoktak az öregfiúval. Ilyen körülmények között kezdtünk el dolgozni a harmadik kötetünkön, természetesen szorosan együttműködve Andrással és kiadóm vezetőjével, R. Gáborral, aki megpályáztatta kötetanyagot az NKA-nál. Ebből az alkalomból az általam írt szinopszist, s egy újabbnak mondható önéletrajzot is csatolt az András által már előzetesen megszerkesztett anyaghoz, s így küldte el az illetékeseknek. Innentől kezdve várakozó álláspontra helyezkedtünk, mert két hónap volt az elbírálási határidő.

Csendben, rendben tettük itthon a dolgunkat, gyorsan teltek a hetek, hónapok, s szinte már meg is feledkeztünk a beadott anyagról. Az egyik reggel épp a leveleimet néztem a telefonomon, amikor megláttam a kiadóm levelét. Gyorsan elolvastam és az egyik ámulatból a másikba estem, mert kiderült belőle, hogy megnyertük a pályázatot, s így meg tudjuk jelentetni a könyvet. 2023 novemberében jártunk, amikor végre elkezdődhetett az érdemi munka. Andrással és Mózes barátommal karöltve, nyugodtabban tehettük a dolgunkat.

Örömmel újságoltam Józsi bácsinak a kedvező híreket, aki szívből gratulált a sikerhez, hiszen ő is az olvasóink közé tartozott. Elérkezett az év vége, advent, s a karácsony, amiről akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó közös ünnepünk az öreg harcossal.  Rengeteget jártam szolgálatba, s szilveszterkor szinte csak véletlenül voltam itthon. Munkás, nyugodt időszak jellemezte a ránk köszönő 2024-es évet, ki, ki tette a dolgát, adatott hozzá mód és egészség. Ez a szinte már idilli állapot nálam március végéig tartott, amikor fájni kezdett a bal lábam. Bedagadt, s annyira sajgott, hogy alig tudtam járni. A háziorvosom úgy vélte, hogy trombózis, de mivel nem volt teljesen biztos a dolgában, ezért írt egy beutalót, s egyeztetett nekünk egy időpontot a megfelelő szakorvossal.

Május 7-én besántikáltam Pestre a Semmelweis Egyetem reumatológiájára, a megadott időpontba. Rengetegen voltunk. Én még ennyi sánta embert egy rakáson nem láttam. Mint egy fél nap elteltével, utolsóként bejutottam a szakorvos elé, aki viszonylag rövid vizsgálat után megállapította egyszerre van köszvényem, reumám és bokasüllyedésem és lúdtalpam. Néhány hónap alatt sok minden kiderült. Például az, hogy milyen könnyen veszi az ember a dolgokat, milyen természetesnek, magától értetődőnek tartja, az egészségét, hogy jöhet-mehet, teheti dolgát, mígnem egyik pillanatról a másikra lesántul, s egy csapásra megváltozik az élete.

Semmi sem úgy működik, mint azelőtt. Megáll minden körülötte. Nem tud dolgozni, menni a kutyával, a legegyszerűbb mozdulatok is pokoli fájdalmat okoznak.  Bottal, sántikálva, lassan, nagyon lassan mennek dolgok. Érdekes módon kerékpározni tudtam, s ha egy mód volt rá, azzal közlekedtem, itthon is és szolgálatban is. Egy kisebb vagyon ment el patikára, de semmi sem segített. Amint azonban megálltam, - mert megállító parancs volt ez is-, s átértékeltem az eddigi gondolkodásomat, elengedtem, amit kellett, s rájöttem, hogy minden pillanat ajándék, lassan javulni kezdett a lábam, s szinte teljesen rendbe jött. Egy olcsóbb kenőccsel kenegetem esténként, s borogatom naponta egyszer lefekvés előtt. És semmi több. Dolgozunk, tesszük, amit kell, naponta kétszer fordulok a kutyával is, s rendben van minden hála Istennek.

Július elejére szinte teljesen rendbe jött a lábam, a háziorvosom nem kis elképedésére. Nagyon boldog voltam, hogy végre ismét bot nélkül, rendesen tudok járni. Igaz, már a jó anyámtól örökölt bot sem volt meg, mert valaki magához vette a bolt ajtóban, ahol utoljára hagytam. Hiába, roppant sanyarú a helyzet, ha már ilyesmi is előfordulhat. Csendesen elmosolyodtam magamban: éppen időben álltunk meg újra a saját lábunkon. Nem örülhettünk azonban sokáig ennek az édes állapotnak, mert időközben Józsi bácsi cukorproblémákkal ismét kórházba került, ahol volt ideje átgondolni a dolgait, míg folytak a kezelések. Kevéssel az után, hogy hazajött, az életünk kezdett visszakerülni a rendes kerékvágásba. Az egyik reggel azonban váratlan, de igazából teljesen indokolt hírrel fogadott, amikor hazajöttem a szolgálatból. Miután mindent meggondolt és meg fontolt, mint annak idején a Ferenc Jóska, arra jutott, hogy ideje bevonulnia egy szociális otthonba, ahol sokkal kedvezőbbek a számára az életfeltételek, s már meg is tette a szükséges lépéseket. Nem volt mit tenni, el kellett fogadnom és tiszteletben tartanom a döntését.

Közel a nyolcvanhoz, de még szellemi és fizikai képességeinek a birtokában hozta meg ezt a döntést. Az utolsó együtt töltött két hét, sok beszélgetéssel, s részéről folyamatos készülődéssel, csomagolással telt el. Rájött ő is arra egy hosszú, munkával eltöltött élet finisében, hogy nagyon kevés kell az embernek, ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Egy nagy ruhásszekrényre való holmit gyűjtött össze magának az együtt töltött négy év alatt, amiből csupán két, három sporttáskára valót vihetett magával az iratain és a rollerén kívül.

Nehéz és küzdelmes évek értek véget, tavaly augusztus elsején, amikor jöttek érte az otthonból, egy speciálisan erre a célra kialakított Ford Tranzittal. Az öregfiú utoljára kiállt az udvarról a járgányával, majd rutinosan begördült a rámpán a kocsi csomagterébe, ahol az a néhány táska is helyet kapott, amit oly körültekintően pakolt össze magának. Lesegítettük a lépcsőn, a sofőr becsukta utána az ajtót. Kezet szorítottunk az öreggel, s kívántunk neki annyi jót, amennyit csak ilyenkor kívánni tud az ember. Beszállt a sofőr, és a kísérő hölgy mellé, az ajtó becsapódott, a kocsi elindult. Egy régi szakasz ismét véget ért, hogy kezdődhessen az új.

Ennek éppen a napokban múlt egy éve. Ez alatt az idő alatt voltunk néhányszor látogatóban a Józsi bácsinál, s elvittünk még neki néhány apróságot, sakktáblát, járókeretet, amire időközben szüksége lett. Az otthon minden szempontból ideális megoldásnak bizonyult a számára. Teljes ellátás, tiszta kulturált környezet, orvosi felügyelet, gyógyszertár, könyvtár, TV, ami csak kellhet ilyenkor, az út záró szakaszában. Négyen vannak egy szobában, ahol az ágya és a szekrénye az ajtó mellett van. Úgy ment el tőlünk, hogy elrendezett mindent maga után, helyet a hegyen, új sírkövet, és a búcsú költségeit is, mint tősgyökeres helyi lakoshoz illik. Oda tér majd vissza, ahol született. Hiába van családja, rajtunk kívül nem volt senkije.

Gyorsan elszállt szokása szerint ez az esztendő. Augusztustól ketten maradtunk Jenővel a házban, aki sokat volt egyedül, amíg a szolgálat a befejezéséhez közeledett. Mert időközben eldöntöttük, hogy amint betöltöm a korhatárt, elmegyek nyugdíjba. Ezt jeleztem H. Józsinak is, aki némi megrökönyödéssel ugyan, de tudomásul vette a döntésemet.

A tavalyi év még tartogatott a számomra egy komoly alkalmat arra, hogy felidézzem magamban élet indulásom idejét. November második felében érkezett a meghívás az ötven éves általános iskolai osztálytalálkozóra. Az 1974-ben végzett nyolcadik osztályok még jelen lévő tagjai adtak egymásnak randevút egy hűvös novemberi délután a Zöld Sasok-hoz címzett elegáns étteremben. Megrendítő és felemelő élmény volt találkozni nemzedék társaimmal, akikkel, mi már félszavakból is értettük egymást. Akik az egyik világban felnőve és elindulva, és egy másik világba megérkezve deres fejjel, de megőrizték becsületüket, méltóságukat, s a tisztességesen elvégzett munka örömét. Hála a Fennvalónak, szüleinknek és tanárainknak, s mindazoknak, akik jó szóval, szeretettel egyengették az utunkat. Büszke vagyok a generációmra, megtiszteltetés a számomra, hogy a mai napig a társuknak vallhatom magam.

Rendhagyó módon zárult a 2024-es esztendő. Advent hetében, éppen úgy, mint annak idején, 2018-ban, megjelenhetett immár a harmadik kötetünk, Az emlékezet lelke, avagy töredékek a szabadságról címmel. A régi gárda: a kiadó, a szerkesztő, a borító tervezője, a nyomda, s szerény személyünk változatlanul ugyanaz. Maradtunk, s maradunk az úton, együtt a szellemi családom tagjaival, akik az idei, március 7-i bemutatót is megtisztelték jelenlétükkel, és közreműködésükkel, akárcsak a szép számban megjelent közönség. Nincs okom panaszra. Még itt lehetek, mivel az időközben elért nyugdíjkorhatár még életben talált, s tehetem a dolgom, amiért maradnom rendeltetett. Immár szabad nyugdíjasként, együtt hűséges társammal, Jenővel, akitől már nem veszünk el több időt.

Még itt élünk kettecskén az öreg hajlékban, annak ellenére, hogy új tulajdonosainak, most egészen más elképzelései vannak erről, mint annak idején, amikor megvették a házat. Nem állítom, hogy mindenben találkoznak a miénkkel, hiszen gazdasági lehetőségeik meghaladják az enyémet. Nincs bennem ezért irigység, hisz megdolgoztak érte, megadták ők is az árát az elért sikereiknek.  Óriási türelemre, önfegyelemre, s reális kompromisszum készségre van szükségem ahhoz, hogy a még nekem rendelt időt megőrzött méltósággal tölthessem el ezen a helyen, ahol eltelt az életem.

Hála Istennek az alapkérdésben nincs vita közöttünk. Nevezetesen abban, hogy már nem is tudnám, s nem is lehet máshol újra kezdenem az életemet. Ebben azért megegyeztünk, hiszen, majdnem egyidősek vagyunk. Ennek jegyében teszem a dolgom a ház körül, s csinálom mindazokat a munkákat, amelyeket már régen meg kellett volna tennem. Még sok feladat van előttem, de most már minden erre járó látja kívülről is, hogy van gazdája a háznak.

Szelíden jeleztem neki, hogy nem egészen így képzeltem a most kezdődő nyugdíjas éveimet, mivel annak idején nem egészen erről volt szó. Erre nem igazán tudott mit mondani, kitérő választ adott. Mi azért megajándékoztuk frissen bemutatott harmadik kötetünkkel, természetesen dedikáltuk neki, hiszen egy olvasónkkal. második könyvünk mecénásával is beszéltünk. Nincs könnyű helyzetben. Nemcsak azért, mert egyidősek vagyunk, s régről ismerjük egymást, hanem azért, mert nehéz egyszerre jó kereszténynek, s hosszútávra tervező üzletasszonynak lenni ebben a kibicsaklott korban. Én bízom benne, hogy tudja: „ahogy egymással bánunk, az a hazánk.”

Mint mondtam azért itt vagyunk még és tesszük a dolgunkat. Minden egyes nap ajándék, ami megadatik, mert semmi sem magától értetődően természetes. Egyazon térben és időben együtt vagyunk jelen, korántsem halhatatlanul, vagy tévedhetetlenül. Bármi megtörténhet, bármikor, bárkivel. Ezért közös felelősségünk, hogy jól sáfárkodjunk, s hálás szívvel mondjunk köszönetet azért a lehetőségért, hogy még tehetünk valami emberhez méltót. Ez a mostani életállapot is türelemre int, amely elengedhetetlen a hétköznapok megéléséhez. Babánk pontosan tudta ezt, ezért igyekezett kordában tartani az indulataimat, s figyelmeztetni a lendület erejére. A mai napig csodálom az ő türelmét, s gyakran intem magam ma is erre. Van még mit tanulnom.

A dolgok természetesen most sem úgy alakulnak, ahogyan elgondoltuk, s gyakrabban kell találkozunk, olyan atyafiakkal, akiknek az értékrendje, s világlátása merőben különbözik a miénktől. Akik egy kizökkent világ realitásait tekintik mérvadónak, nos, azokkal elég nehéz szót érteni, de mégis meg kell kísérelnünk annak érdekében, hogy megtarthassuk az öreg hajlékot az életünk körül. Ez az a hosszú távú cél, amely vezérel bennünket, s az a felelősség, amellyel önmagunknak, s hűséges társunknak Jenőnek tartozunk.

Most még nyár van, s mi továbbra is járjuk a falut a kutyánkkal. Nemrégiben, amikor éppen a településkerülő nagy kört tettük meg a Jenővel, szokás szerint megálltunk pihenni az Önkormányzattal szemben lévő pékségnél. Csöndesen szemlétük az üzletbe érkező vásárlókat, amikor a padunkkal szemben megállt egy autó, s kiszállt belőle egy korombéli férfi. Hosszasan néztük egymást, valahonnan nagyon ismerős volt arca. Megszólítottam: „Te vagy az Józsikám, vagy a szellemed?” A kérdezett elmosolyodott: „Igen, én vagyok, teljes valómban, Tamáskám.”

Vagy tíz éve nem láttuk egymást. Amikor utoljára láttam épp kórházban volt, aggódó családja körében, igen súlyos állapotban.  Jómagam egy igazolásért mentem oda aznap reggel, amikor találkoztunk. Azóta hírt sem hallottam felőle, azt sem tudtam, hogy velünk van-e még, vagy már átment a túlsó partra. S most itt áll előttem teljes életnagyságban, épen, egészségesen. Mint kiderült valóban kevés esélye volt, alig egy százalék, hogy túlélje azt a szívműtétet, ami akkor várt rá. Az Úristen azonban, mint maga bevallotta, a tenyerén tartotta, s vezette a sebész kezét is, amikor operálta. Családja odaadó szeretete is rengeteget segített abban, hogy talpra álljon, s velünk maradhasson. Mosolyogva tette hozzá: „Még bizonyára dolgom van itt. Veled is többször kellett volna találkoznom, s beszélgetnem közös dolgainkról.” Csendes mosollyal bólintottam, s elmondtam neki, hogy magam is ugyanerre gondoltam, s mennyire jó, hogy erre adódhat még alkalom, hiszen mindketten itt vagyunk még. Baráti kézszorítással váltunk el egymástól, s boldogan intettem utána, amikor elindult a kocsijával.

Azóta ugyan nem találkoztunk, de most már bármikor megeshet, hogy összefutunk valahol, hiszen újra tudunk egymásról, mert az utak keresztbe fonják egymást, és nem a végtelenben találkoznak, mint a párhuzamosok. Hiszen életünk lényegében a találkozások lehetőségéről szól, amikor megállhatunk egymás mellett egy percre a tétovázó időben. Megállhatunk, s rendezendő közös dolgainkról is szólhatunk egymással. Tegyük meg, mielőtt feltámadna a szél…