Sétálgattam egy téli esten -
Senkivel sem beszélgettem -,
De fényes szemmel sorban álltak
Szűz hóban a kicsi házak.

Lakói elkísértek engem,
Hegedűzene is jött velem;
S a függönyráncok mögött mintha
Ifjú arcokat láttam volna.

Hát ez volt az én társaságom.
Nem volt több ház a láthatáron.
De amint búsan visszamentem
Csupán sötét ablakot leltem.

Léptem csikorgott a hóban,
És a szendergést megzavartam,
Tudtam, hogy ez az utcának fájt:
Egy téli estén, tíz óra tájt.

Good Hours

I had for my winter evening walk—
No one at all with whom to talk,
But I had the cottages in a row
Up to their shining eyes in snow.

And I thought I had the folk within:
I had the sound of a violin;
I had a glimpse through curtain laces
Of youthful forms and youthful faces.

I had such company outward bound.
I went till there were no cottages found.
I turned and repented, but coming back
I saw no window but that was black.

Over the snow my creaking feet
Disturbed the slumbering village street
Like profanation, by your leave,
At ten o'clock of a winter eve.