Most bús verbéna hajol át
halódva egy váza felett.
Legyező ütötte a falát,
s a régi váza megrepedt
Lassan nyúlva tovaszaladt,
s árokká mélyült el a rés.
Vakon s titkon a perem alatt
töréssé lett a repedés.
Míg a virág vize elapadt
kopogva hullott cseppre csepp.
Törött a váza, s a világ vak
törött az már, ne érintsed!
Szívünket is így sebzi meg
vakon egy-egy drága kéz,
és a szív is tovább reped,
s a szerelem is elenyész.
Épnek hiszi még a világ,
de repedés fut a seb fölött,
mit az idő is már tovarág:
Ne érintsed, hisz’ eltörött!
Le vase brisé
Le vase où meurt cette vervaine
D'un coup d'éventail fut fêlé;
Le coup dut l'effleurer à peine,
Aucun bruit ne l'a révélé.
Mais la légère meurtrissure,
Mordant le cristal chaque jour,
D'une marche invisible et sûre
En a fait lentement le tour.
Son eau fraîche a fui goutte à goutte,
Le suc des fleurs s'est épuisé;
Personne encore ne s'en doute,
N'y touchez pas, il est brisé.
Souvent aussi la main qu'on aime
Effleurant le coeur, le meurtrit;
Puis le coeur se fend de lui-même,
La fleur de son amour périt;
Toujours intact aux yeux du monde,
Il sent croître et pleurer tout bas
Sa blessure fine et profonde:
Il est brisé, n'y touchez pas.
Nagy tisztelettel ajánlom Kovács Anikónak, a kitűnő költőnőnek és műfordítónak ezt a szerény és esetlen magyarítását egyik kedves francia versének! | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
