Most bús verbéna hajol át

halódva egy váza felett.

Legyező ütötte a falát,

s a régi váza megrepedt

Lassan nyúlva tovaszaladt,

s árokká mélyült el a rés.

Vakon s titkon a perem alatt

töréssé lett a repedés.

Míg a virág vize elapadt

kopogva hullott cseppre csepp.

Törött a váza, s a világ vak

törött az már, ne érintsed!

Szívünket is így sebzi meg

vakon egy-egy drága kéz,

és a szív is tovább reped,

s a szerelem is elenyész.

Épnek hiszi még a világ,

de repedés fut a seb fölött,

mit az idő is már tovarág:

Ne érintsed, hisz’ eltörött!

Le vase brisé

Le vase où meurt cette vervaine

D'un coup d'éventail fut fêlé;

Le coup dut l'effleurer à peine,

Aucun bruit ne l'a révélé.

Mais la légère meurtrissure,

Mordant le cristal chaque jour,

D'une marche invisible et sûre

En a fait lentement le tour.

Son eau fraîche a fui goutte à goutte,

Le suc des fleurs s'est épuisé;

Personne encore ne s'en doute,

N'y touchez pas, il est brisé.

Souvent aussi la main qu'on aime

Effleurant le coeur, le meurtrit;

Puis le coeur se fend de lui-même,

La fleur de son amour périt;

Toujours intact aux yeux du monde,

Il sent croître et pleurer tout bas

Sa blessure fine et profonde:

Il est brisé, n'y touchez pas.

Nagy tisztelettel ajánlom Kovács Anikónak, a kitűnő költőnőnek és műfordítónak ezt a szerény és esetlen magyarítását egyik kedves francia versének!