2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


1. Egy kislány és az édesapja

Élt egyszer egy kisfiú és egy kislány egy tengerparti kisváros legszélén.
A kisfiút Péternek hívták, a kislányt pedig pontosan ugyanúgy, ahogyan e sorok íróját. Mégis mindenki lánykának szólította, mert az utcájukban rajta kívül nem lakott másik lány..
A lányka egész nap könyveket olvasott, ódon mesés könyveket, miket a meghalt antikvárius özvegye adott neki, mikor kiárusította a régi boltot.
A könyvek tele voltak ijesztő képekkel, s a lapoknak furcsa szaguk volt…

- Ágnes, elkészültél? – hallatszott a földszintről.
De a kislány nem válaszolt, hanem marokra fogta a ceruzáját, s úgy rajzolta a betűket.

Ha együtt volt a két gyermek, kikönyököltek a terasz hosszú párkányán, s bámulták a hajókat, melyek idegen városokból jöttek, s különös ruhájú és beszédű embereket hoztak errefelé.
Az egyik könyvükben kalózokról olvastak, akik a tenger és az égbolt farkasainak nevezték magukat, és gyors hajóikon uralták a vizeket és az eget. És akiket egy kegyetlen mágus vezetett, az összes boszorkány ura.
A gyerekek titkon abban reménykedtek, hogy egy nap feltűnik a kalózzászló, és a boszorkányherceg kiköt a repülő, napvitorlákkal felszerelt fregattjával.

- Ágnes! – Ágnes!- hallatszott most közelebbről és türelmetlenebbül.

Későre járt.
Az ablakon már az ég hajolt be fényes homlokával. A tenger fekete volt, csak a világítótorony fénye röpködött körbe a szoba falán, majd kiröppent az ablakon, mintha egy kismadár lett volna.
Éjszaka pedig feltűntek a nagy fekete vitorlák. De nem a tengerről jöttek, hanem az égből. Először az árnyékuk vetődött a sima felszínre, majd a nagy tengerjáró kalózhajók apró kis csobbanásokkal érkeztek a vízre. És olyan csendességgel siklottak a sima víztükrön, hogy senki nem hallhatta meg őket.
Aztán a legnagyobb partot ért.
Hosszú és fekete palást lebbent a fedélzet díszesre ácsolt feljáróján, de csak egy rebbenés volt, mert az éj legalább olyan fekete volt, mint a palást.
Kisvártatva egy hosszú és sötét árnyék suhant végig a falakon, majd elérte a domboldalban lévő házat…

- Ágnes! Indulnunk kell!
A kislány bosszúsan tette le a ceruzát. Összecsapta a kis naplóját,s jóleső izgatottsággal simította meg a fedelét. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, újra kinyitotta egy másik félbehagyott írásánál. Eleddig csak vázlatokat készített a meséihez. Most néhány tollvonással felvázolta a Szent Bonifáciusz-templom óratornyát a nagy fehér számlappal, a díszes és vaskos óramutatóval, és végül a nyúlánk percmutatóval.
- Ha tudna mesélni! Nincs olyan, aki nála több mesét tudna mondani! – mondta félhangosan, majd kihegyezte a ceruzáját.
Aztán egy gyertyát rajzolt, melyet egy templomból hoznak el egy kis vidéki parasztházba…
- Ágnes! Gyere már! – hallatszott lentről egy erélyesen kérlelő férfihang.
- Mindjárt megyek, apus! Csak még ezt befejezem! – szólt vissza, s visszaült az ágya szélére.
A gyertya kanócára kicsiny fénygömböt rajzolt, amely megnyúlna és táncolna, ha lenne ablak, amelyen keresztül a huzat megrángatja a kicsi lángot…
Egy magas és sovány férfi lépett be a szobába. Megállt, s nézte a lányát. Türelmetlenség és megengedő gyengeség remegett a tekintetében. Arca sápadt volt, nézése üres és komor.
- Hányszor szóljak, hogy végre engedelmeskedj? – mondta szelíden a lányának, aki mintha most tért volna magához.
A kislány ráemelte az apjára a tekintetét.
- Bocsáss meg – mondta -, de nem tudtam őket itt hagyni.
- Nőj már fel, Ágnes! – felelte a férfi még mindig erélytelenül. –Maholnap tizenkét éves leszel. Nem vagy kislány!
- Felnőttem, apus, már meséket írok. Nézd, elkezdtem egyet! Kalózokról fog szólni. És egy lánykáról.
Ügyetlen mozdulattal nyújtotta az apja felé a kis könyvet. A férfi belenézett, majd összecsukta.
- Induljunk! – mondta kezdődő türelmetlenséggel, s az órájára nézett.
- Kérem vissza a naplómat! – mondta Ágnes, s kinyújtotta a kezét.
- Majd visszaadom, ha rendesen viselkedsz.
- Rendesen viselkedem…
- Nem… Bolondságokkal foglalkozol! Legyél már egy kicsit érettebb! Lásd már úgy a világot, amilyen az a valóságban!
- Apus, még csak tizenkét éves vagyok. Amúgy is… tőled kaptam! – mondta a kislány sértődötten, s megint a napló felé nyújtotta a kezét.
Az apja elkapta a tekintetét a lányáról, majd elindult az ajtó felé.
- Indulj! Nem vitatkozom! – azzal a naplót a kabátja zsebébe süllyesztette, majd a kalapját ideges mozdulattal tette a fejére.
Ágnes kedvtelenül elindult. Fekete ruhájáról egy ráncot lesodort, majd ellépett a tükör elöl.
- Hozzál esernyőt! Esni fog! – hallatszott lentről, s a lány felvette az esőkabátját, majd az esernyőjét a vékonyka csuklójára akasztotta.
Beültek a ház előtt parkoló nagy fekete kocsiba.
- Ez az autó olyan csúf, mint Kadaran hercegének repülő farkasa – mondta a lány, s fintorogni kezdett.
A férfi türelmesen hátrafordult.
- Ne beszélj megint ostobaságokat!
A kislány kinézett a kocsi ablakán, tekintete felszaladt a csupasz falakon, egészen a csupasz párkányig.
Valamikor rózsával volt ilyenkor tele.
Az ablak szégyenlősen nézett le a vékony utcára, a nagy fekete autóra, s az apró szempárra.
A kislány felemelte a kezét, hogy integessen.
- Mit csinálsz? – értetlenül nézett a férfi a lányára a visszapillantó tükörből.
- Csak a háztól köszöntem el.
- Hagyd abba ezt! – mondta a férfi, s egy kövér verítékcsepp végigszaladt a halántékán, majd mire a kezére cseppent, már kihűlt.
- Kérem a naplómat! – mondta a lány, s harmadszor is az apja felé nyújtotta a kezét.
A férfi most nem fordult hátra, hanem előrenézett, az esőtől ázott utcára, a sarkon kiforduló kocsikra. Majd a zsebébe nyúlt, s visszaadta a lányának a kis könyvecskét. Aztán elindította az autót. Ágnes az orrát az ablaküvegnek nyomta, s úgy nézte az üvegen legördülő esőcseppeket, melyekben a táj olyan lett, mint a templom és az ég azokban a kis üveggömbökben, melyeket kis trafikokban lehet kapni.

Mikor másnap felébredt, a ház már megtelt a kert illataival, a falakon rohangáló fényekkel és az utca lármájával. A lányka leszaladt a lépcsőn, majd kifutott a kertbe.
Szerette az arcát a puha szelekben és a napfénybe megmártani. Aztán rájött, hogy unatkozik.
- Péter! – kiáltotta, de a testvére nem az ablakból nézett le rá, hanem a kertből integetett feléje.

- Ágnes, térdelj le! – mordult a férfi a kislány felé, mikor a templom padsorai közül már mindenki térdelt.
Egy pillanatra zavarba jött, majd megkapaszkodva a pad szélébe, előrehajolt.
A tekintete megakadt egy templomi gyertyán. Az ajka megmozdult, a hangja csendes suttogássá változott: „Volt egyszer egy gyertya, aminek az a kitüntető szerep jutott, hogy az oltár mellett közvetlenül ragyoghatott. A kövér ministráns mindig őt gyújtotta meg először, és őt oltotta el utoljára…”
Egyszer csak azt vette észre, hogy elmarasztaló tekintettel néz rá valaki. Talán egy nagynéni vagy szomszéd. Összeszorította a száját, s nem szólalt meg többé.

A szél végigsöpörte a hosszú fasort, s a lombok ezernyi sárga levéllel vicsorogtak vissza.
- Hol járt az eszed, kislányom? – kérdezte a férfi a kislányt, ahogy a templom előtt megálltak.
- Apus, nem mehetnénk haza?
- Most itt kell maradnunk! Ez a kötelességünk!
- Apus, rosszul vagyok – hebegte a kislány, s arca fehér volt, a szeme beesett, s a lába remegett.
A férfi aggódó mozdulattal kézen fogta a lányát, majd a feléjük bámuló embereknek ennyit mondott.
- Rosszul van a lányom… Haza kell vinnem őt! Bocsássanak meg! És mindjárt eső is lesz – tette hozzá magyarázkodásképp.
Tudta, hogy mire képes a lánya. A mostani tragikus események bekövetkezte előtt a kórház lépcsőjénél rendezett olyan iszonyatos jelenetet, melyet ma is emlegetnének, ha azóta nem történtek volna más helyszíneken hasonló dührohamok.
„Megértem” és „majd találkozunk” szófoszlányok repkedtek a levegőben, de sem a férfi, sem a lánya nem törődött már ezzel.
Autóba ültek, s már indultak is.
Az ég lassan elsötétült, s a kislány méla szomorúsággal bámult ki az ablakon. Innen nem látszott a tenger, de még itt is belélegezhette annak nehéz illatát…

A lányka beleszagolt a levegőbe, majd lecsukta a szemét, s úgy szívta be a tenger fűszeres leheletét.
Aztán elindultak az erdő felé.
- Hová megyünk? – kérdezte a fiú magyarázatra várva.
- Rég szerettem volna neked megmutatni a Nagy Szakadékot, melynek az alja fényes?
- Fényes? Bolondságot beszélsz.
- Igen, fényes. Mert ott van a két világ határa.
- Ezt honnan vetted?
- A könyvemben olvastam – felelte a lányka, s eszébe jutott a rongyosra lapozgatott könyve.
- Mindent elhiszel, nagyokos! – mondta a fiúcska, majd elgondolkodott. - Melyik az a másik? – kérdezte kisvártatva.
- Az egyik mesémben olvastam, hogy az átjárón túl a hajók az égen repülnek, s a boszorkányok uralják a világot, s a világ ura egy akkora tölgy, hogy lombjában falvak épültek, s a tenger a csillagok felé ömlik.
- Ez ostobaság! – felelte a fiú. Nincs semmiféle szakadék. A hajók pedig nem repkednek, hanem…
Ebben a pillanatban a tisztás megtelt különös fényekkel. Nem volt feltűnő, mégis azonnal meglátták az imbolygó fényfoltokat a levegőben. Derengés volt, mely a föld alól jött, s láthatatlanná vált a lombok magasságában.
- Íme, a Szakadék, nagyokos! – mondta a lány önelégült gúnnyal a hangjában, majd a fiút maga után húzta.
Megálltak a sziklafal szélén, a kövekkel szegélyezett parton, melyet az idő csiszolt fehérre.

Az autó kifordult a főútra, majd nesztelenül végigszaladt a magas házak közt. A férfi nézte a lányát, ahogy az orrát nekinyomja az üvegnek. Közben elvakították a szembejövő autók lámpafényei. A templom lassan eltünedezett, csak a torony látszott még ide. Az óratorony számlapja nagy szemként bámult végig a városon.
Legalábbis Ágnes így érezte.
- Nagyon ostobán viselkedtél a templomban! – mondta rövid gondolkodás után a férfi.
- Nem éreztem jól magam.
- Inkább álmodoztál. Sosem tudom, hogy min jár az eszed.
A kislány nem szólt semmit, csak az elsuhanó házakat bámulta. Majd a kezét nézte, melyre az ablak rávetítette az elmosódó fényeket.
- Most sem figyelsz rám! – szólalt meg újra az apja, de a lánya most sem válaszolt.
A szembejövő lámpák fényei végigfutottak a testén, s volt, amelyik legurult a válláról.
A lány utánuk kapott. A markát összezárta, majd ezt ismételgette:
- Megvagy! Te is megvagy! És te is…
A férfi rosszkedvűen csóválta a fejét.
Aztán hirtelen világosság lett az autóban, a fények kifakították a vonalakat, az arcok eltűntek, s csak a nagy fehérség maradt.

A Szakadék mélyén a fény hírtelen nőni kezdett, majd egyre szélesebbé dagadt, végre körbevette őket. Olyan érzésük támadt, mintha megszédültek volna. Megtelt azzal a fehér fénnyel a szemük, ami a mélységből feléjük csapott. És már nem érezték a lábuk alatt a földet…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007