2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 23.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

23. A Nagy Könyvháború


A nap felrohant az égre, mikor a lányka kinyitotta a szemét.
Egy ismerős arcot látott maga felett, miközben a teste szelíden ringatózott. Az idősebb kán karjaiban feküdt, aki a titkos kikötők felé vitte.
Behunyta a szemét, s úgy tett, mintha aludna, közben próbálta kitalálni, hogy mi történik körötte. Lassan ébredt, s nehezen eszmélt.
- Ébresztő kishölgy! – hallotta hirtelen, s a ringatózás megszűnt.
Kinyitotta a szemét, s egy apró, hegyes és magas sziklákkal körülvett öbölt látott maga előtt. Álcák mögé rejtett hajótestek sötétlettek itt is, ott is. És szalmával letakart fegyverek dombosodtak egy-egy szekéren. Máshol, íjak, kardok és sisakok feketéllettek egy kisebb kordéban.
- Erről hallottam – mondta magának. – Ez a Titkos Kikötő. Hajnalpart királya az ellenség megtévesztésére építette a jobb és a bal parton.
A két ifjú összenézett.
- Kitől hallottál róla? – kérdezték szinte egyszerre.
- Úgysem hinnétek el… De tudok róla, s azt is tudom, hogy támadnunk kell.
A két kán megint egymásra nézett, majd a fejével nemet intve az idősebb válaszolt.
- Nem támadhatunk. Óriási a túlerő. Egyelőre csak két tucat hajót fegyvereztünk fel. A kalózok több százan vannak. Mennyi esélyünk lehet ellenük?
- Tegnap Remény hercegnő eltűnt. Csak a lelke maradt meg. Ez azt jelenti… Azt jelenti…
- Mit jelent? – kérdezte Látó herceg.
- Hogy visszamehetek. Ő az én reménységem. Most már csak egy halvány érzés, és nincs szükségem rá, mert teljesülnie kell annak, amit akarok.
- Ha most támadunk, mind odaveszünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Tettre herceg, majd elfordult.
A lányka azonban nem hagyta magát.
- Olvastam az ősi históriákban, hogy a nagy háborút hogyan nyerte meg Robanak erdői és pusztai sámánjai Kadaran rabló flottái ellen.
- A história egy szép mese, a valóság pedig ott van! – mutatott a hosszú fekete karéjra Tettre herceg, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
- Ti azért vagytok itt, mert én kiűztem Kal Kadaran szikláiról a Boszorkányherceget. S most azért vagytok itt, hogy elpusztítsuk azt, ami megmaradt belőle. Teste megégett, sebezhető, s itt van az a fullánk, mely végleg megsemmisíti – mondta a lányka, s a lova nyerge mögül előhúzta Robanak kardját. – Robanak bízott meg azzal, hogy pusztítsam el, s ha ő megbízott bennem, ti miért nem.
Az ott állók helyeslőn bólogattak, Látó herceg az állát a tenyerébe hajtva gondolkodott, Tettre vonásai pedig egyre inkább elmélyültek.
Aztán a két ifjú a lány felé fordult, s mindketten igent bólintottak.

Mikor legmagasabban járt a nap, újabb gránáteső hullott a városra. A kikötő lángban állt, és sok partközeli palota és udvarház falai szinte teljesen eltűntek. A fű kiégett, csak pernye szállt a levegőben, s mindenhol az égett fa és az elhullt állatok bűze terjengett.
Hajnalpart felett újra vaskos szürke felhő vonaglott.
És az ég már rég nem kék, hanem olyanná lett, mint a város, mint az emberek arca: füstössé és piszkossá.

A két kikötőből huszonegy hajó indult el szétszóródva, hogy ne tudják messziről könnyedén elpusztítani azokat.
A kalózhajók azonban nem lőttek, hanem némán várakoztak. Nem tudták mire vélni a hajók váratlan érkezését, melyeken nem lobogtak zászlók, ugyanakkor a városon fehér zászlók lengtek. Mert a város megadta magát, s kilenc hajót nem engedett kifutni, de az a néhányszáz katona és matróz, akik felemelkedtek a hosszúkás napvitorlák alatt, felkészültek, hogy mindannyian meghalhatnak.
A repülő fregattok előbbre jöttek, de nem tüzeltek, csak fenyegetőn várakoztak.
Hajnalpart hajóiról jól láthatón a matrózok kilökdösték az ágyúkat, melyek a mélységbe zuhantak, az alattuk nyugodtan terpeszkedő tengerbe.
Kadaran flottája nyugodt maradt, ahogy Godorané is.
- Dél van – suttogta Látó herceg, s a hajók árbocán felszökött egy kis zászló, melybe a nap volt belehímezve.
- Vitorlákat oldalra fordíts! – szólt az idősebb kán, s a napvitorlák egyszerre fordultak oldalra.
Mögöttük hatalmas tükrök álltak, melyek egyszerre villantak fel, hogy száznyi nap tüzeljen a kalózhajókra.
- A hajótestre! – kiáltotta a fiatalabb, s abban a pillanatban több kadarani cirkáló lobbant lángra.
A tűz keresztülrágta magát a fedélzeteken, mitől az ellenséges hajók egy része kettétört, majd mások tűzgolyóvá válva zuhantak le.
Közben felgyulladt a godorani flotta raktárhajója is. Fekete füstszalagot rángatott maga után, aztán fülsiketítő robbanással szakadt szét a hajótest. A tűz átterjedt több hajóra is, s a tüzérhajók sorban felrobbantak.
- Tükröket és lencséket az árbocokon élesíteni! – kiáltotta Látó herceg.
Újabb és újabb fregattok lettek az enyészeté.
Mikor már ötven hajó elpusztult vagy lángokban állt, megjelentek a kadarani csatacirkálók és két óriásnaszád.
Az első gránátok süvítve szálltak el mellettük, de egy bomba a legszélső hajó főárbocát törte ketté, s annak napvitorlája leszakadt. A napszigeti hajó lassan zuhanni kezdett, majd előre dőlt, később kettétört. Úgy zuhant a mélybe, mint az a bomba, melynek már csak pusztuló tömege van.
A következő találat a lányka oldalán repülő naszádot találta el.
A lángok átszaladtak a fedélközön, majd felkúsztak az árbocon. A hatalmas tükör kettétört, mely előbb még dühös lángokat okádott az ellenségre.
A naszád az oldalára fordult, s a tehetetlen hajótestbe több tucat gránát csapódott.
A lányka könnyek közt nézte a rémült matrózokat, s Látó herceg csak akkor tette a kezét a lányka szeme elé, mikor a katonák és matrózok teste tehetetlenül hullt a mélybe.
Aztán újabb két hajó lobban lángra a maroknyi flottából, de a hajnalpartiak azalatt legalább tíz hajót felgyújtottak. A másik oldal is szétszóródott az emésztő tűz elöl, a flottájuk fele menekülésre fogta a dolgot.
S akkor látták meg a Boszorkányherceg hajóját.
Sokkal nagyobb volt, mint a többi. Az árbocain a magas napvitorlákat rácsok védték, s négy lövegtorony volt a hajón.
Hajnalpart legnagyobb hajója került szembe az óriáscirkálóval. Mindkét hajó nyílzáport zúdított a másikra, majd a gránátok az árbocokat akarták kettétörni. Az árboctörő gránátok ellen újabb és újabb pótárbocokat szögeltek, de a matrózok elfogytak a hajnalparti cirkálón, mert a négy lövegtoronyból száznyi nyílvessző csapódott a fedélzetre.
És akkor váratlanul irányt változtatott a kadarani gálya, s oldalról nekiment a fregattnak. Az pedig egészen a közepéig repedt, majd a nyilak és a gránátok felperzselték az egész fedélzetközt.
A látványos győzelem hatására újra egyesült Godoran és Kadaran. A gránátok százával suhantak és röpködtek minden irányból, s Hajnalpartnak négy sérült és tépett hajója maradt.
- Ez a vég! – mondta Látó herceg.
- De nem lesz dicstelen – felelte az ifjabb kán. - Mindent a vezérhajókra! – kiáltotta, s a maradék gránátot és nyílveszőket kilőtték.
Három ellenséges hajó szétesett vagy felgyulladt, de most már lőszer nélkül maradtak a hajnalpartiak, s szinte tehetetlenül sodródtak az ellenség felé.
- Gondolj a mesére! – hallotta a lányka Remény hercegnő hangját, de mielőtt szétnézhetett volna, újra fülébe csengett a hang. – Gondolj a históriára! A valóság akarattá vált álom!
A lányka becsukta a szemét. A régi hősökre gondolt, a hatalmas és dicső hajókra, a győztes flottákra. Még hallotta a gránátok suhanását, a zúgó bombákat, a sistergő nyilakat, a jajveszékelő matrózokat és katonákat.
Aztán már nem hallott semmit, s lassan nem érezte az égett fa keserű illatát, a füst maró páráját.
Csak az ezüstpáncélos vitézeket látta maga előtt, s aranyos ruhájú, magas süvegű íjászokat, akiknek a haja egészen a vállukig ért, s akiknek a mellkasán aranypáncél van ragyogó napdísszel. S látta a sámánkirály nyílvetőit, akik nyílpuskával állnak a lövegtornyokban. A lánykát felrázta a gondolat, hogy ez az ő története, itt minden miatta van.
És akkor arra eszmélt, hogy valaki megragadja a vállát, s eszméletre rázza.
Amint kinyitotta a szemét, hatalmas páncélozott hajókat látott minden oldalról, akik lőni kezdték Godoran és Kadaran hajóit.
Kis idővel később a fekete zászlók alatt hajózó flotta lángtenger alatt hamvadt a semmivé.
- Miénk a Boszorkányherceg! – kiáltotta az idősebb kán, s oldalról ütköztek a vezérhajónak, melyet a másik oldalról két páncélos fregatt szinte rommá lőtt.
Aztán megcsáklyázták a hajót, s a két kán és még tíz katona köteleken lendültek át a pusztulva égő vezérhajóra.
A kalózokat gyorsan kardélre hányták, s már csak a boszorkánykirály maradt hátra.
A hatalmas páncélos alak azonban nem hagyta magát. A katonákat egyetlen ütéssel a földre döntötte, s az ifjabb kán kezéből kiütötte a kardot, míg az idősebbre rádöntötte a lövegtorony üszkös és égett romját.
A kormos deszkák és állványzat maga alá temette Tettre herceget. Aztán a boszorkányherceg Látó herceghez lépett, aki a földön hevert.
- Ez könnyű győzelem! – mondta és döfésre emelte a kardját.
De abban a pillanatban a lányka Robanak kardját a boszorkányherceg felé dobta. A kard átszakította a mellvértet, s keresztül hatolt a testen.
Mindenki a füléhez kapta a kezét a borzalmas sikolytól. A következő pillanatban a boszorkányherceg teste megfeketedett.
Árny lett, majd lassan eltűnő áttetszőség. Mintha soha nem létezett volna…
- A herceget! – kiáltott a lányka, s egyszerre egész sokaság emelte le a sistergő és feketére égett fadarabokat a hercegről.
Arca telve volt horzsolásokkal és égési sebekkel. Alig hallhatón beszélt.
- A könyveid valóra váltak.
Ágnes elgondolkodott. Igen, a könyvek. A világkönyvtár históriái nem a múltnak részei, hanem az állandóság örök igéi. Hát így érnek össze az idők…
- Nem a könyveim, a szeretetem – felelte a lányka.
A fiú megfogta a lány kezét, aki a másikkal átfogta a fiúét.
- Ez mégis úgy vonul be a történelembe, mint a nagy könyvháború.
Látó herceg akkora ért oda, s mint aki mindent hallott, hetyke mosollyal az arcán így szólt:
- Bárhogy is nevezzük, mi nyertünk!
A Hajnalpart előtti égi óceán még most is szürke ködben állt, s egészen a városig tekergőzőtt a több száz elégett naszád émelyítő füstje, de messze már felzendültek az öröm harsonái, s dobogni kezdtek a győzelmi dobok.
S mikor a száznyi hajó a leomlott kikötő felé hajózott, a városon már a hajnalszín lobogók százai táncoltak versenyt az örök hajnalok szeleivel.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007