2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 22.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


22. Szellem az éjszakában

Egy éjszakája volt a két ifjú kánnak, hogy mozgósítsák a megmaradottakat.
Sokan a környező hegyekben vagy barlangokban húzódtak meg, mások az öböl zárt sziklafalai közt és halászházaiban találtak menedéket.
Több hajó szétszedett állapotban várt a sorára, s néhány apróbb sérüléssel ugyan, de lebegett a romos utak közt letakarva és elrejtve. Nagy vásznakkal, kormos vitorlákkal, s leginkább romos épületeket utánzó állványokkal álcázták azokat.
És a két ifjú egész éjszaka toborozta az embereket. A legtöbbjük előjött, de sokan féltek, másokat pedig az asszonyok és a gyermekek őrzésére rendeltek. Kevesen voltak, legalábbis a godorani és kadarani egyesített flottához képest.
Másrészt a várost kirabolták, százak és ezrek éheztek, a kalózok pedig a kiürült városból minden értéket elvittek. Csak a kastélyparkot nem bántották, mert valamiféle babonás félelem távol tartotta őket. Azt beszélték, hogy egy szellem kísért a parkban, s a tekintete megöli az elmét.
Másrészt a hódítók ki akarták csalni a megmaradt hajókat. Ugyanis Hajnalpart nyugati része teljesen kiürült, falvak és a városok elnéptelenedtek, de sejtették, hogy titkos mozgalmak még tartják magukat az üszkös falak alatt. És a Boszorkány tudta, ha a maradék ellenállást felszámolja, az emberek visszatérnek megművelni a földeket, s abból eltarthatja az éhenkórász seregét is.
Ezalatt a lányka egyedül bolyongott a sötét parkban, s nem értette, hogy miért tűnt el a kislány. És azt sem, hogy miért nem látták a többiek. Aztán egyszerre tüzet látott. Elindult arra.
Sötét volt az ég, csak a Felhőpalota épülettömbje remegett vészjóslón a pompás kerületek és parkok felett, míg a függőkertek nagy szárnyakként lebegtek bele az estébe.
Elindult a tűz felé, de mikor odaért, nem talált senkit.
A tűz szabadon lángolt, mintha nem tűzrakásra hivatott kéz gyújtotta volna.
- Hát nem látsz? – kérdezte Remény hercegnő, s a lányka hiába forgott körbe, nem látta a kislányt. – Itt, a tűztől balra – hallotta az apró kislány hangját.
Áttetsző alak lépett elő, és Ágnesnek jól meg kellett néznie, hogy felismerje elveszettnek hitt társa vonásait.
- Mi történt veled? – kérdezte a lányka, de megborzongott önnön ügyetlenségétől, hogy ebben a magányos és csillagtalan estében ostobaságokat kérdez.
- Változom – mondta Remény.
- Miért? Nem értem, hiszen ötszáz évig…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert megérezte, hogy ez a változás vele is összefüggésben van.
- Miattad is változom. Mert közel a cél, s a remény valóság lesz.
- Ha elhagyom Hajnalpartot, akkor elveszted a testi valód? – kérdezte a lányka újból.
- Akkor nincs szükséged rám. És nem lesz senkinek. Ha az emberek helyes és igaz dolgokra vágynak, akkor én csak lehetőség leszek. Emlékszel az Őszerdő meséjére?
- A lányka visszagondolt az aranyló tájra, az örökké hulló falevelekre, a lebegők könnyed szállingózására.
- Igen, emlékszem.
Leültek a tűz mellé. Mindkettejük megremegett az est hideg fuvalmaitól.
- Tudod – kezdte a kis Remény hercegnő -, apám sokat mesélt nekem a gyertyafényről.
- Olyan, mintha én is ismerném azt a mesét – felelte a lányka.
- Ismered? – kérdezte először a kisebbik lány, majd maga válaszolta meg a kérdését.
- Hát persze, hogy ismered. Ismerned kell, hiszen akkor nem lenne értelme az egésznek.
Ágnes felvonta a szemöldökét, mert nem értette az aprócska lány szavait.
- Ha elég figyelmes vagy a világra, mindent megértesz – felelte Remény.
- A gyertyaláng meséje. Nagyon régen hallottam. De nem jut az eszembe. Kezdd el, s majd én folytatom! – mondta a lányka, s néhány apró ágat dobott a tűzbe.
A kicsi hercegnő először belebámult a tűz lángjai közé, majd a lányka szemébe nézett.
Ágnes testében gyengéd remegések futottak végig, hiszen a jól ismert arcocska lassan eltűnt, a vonásai eltompultak, s a keze is oly’ áttetsző lett.
De az apró kislánynak volt ereje mesélni, s a fények az arcába kúsztak, ajka megvörösödött.

A gazdasszony a tisztaszoba asztalán tartott egy régi gyertyatartót.
Egy reggel hosszúkás, fehér és szép mintázatú gyertyát tett bele.
Ahogy a gyertya körülnézett, és rögvest elszomorodott. Nem látott egyebet, csak a sarokban egy ágyat magas dunyhával. Az asztalon nem volt más egy szépen hímzett asztalterítőn kívül. A falon volt egy festmény, egy öreg-öreg ingaóra, az ajtó mellett egy házi áldás, s csak a kis kerek dohányzóasztalon álldogált egy fehér porcelánszobor. Egy hattyút ábrázolt, mely éppen szárnyát bontja. És végül az öreg ruhásszekrény dohogott az ajtó mellett a megereszkedett ajtóival.
- Milyen unalmas itt minden! – kiáltotta, és szomorú lett ettől a paraszti egyszerűségtől. – A testvéreim mind úri házakhoz kerültek. Ott minden ragyog és csillog, de itt csak a fehér abroszcsönd és a zúzmarás ablak az összes esemény! Na meg egy egér az ágy mögött! Amelyik most is annyira idegesítőn motoszkál!
De a többiek hallgattak, ugyanolyan szűkszavúak voltak, mint gazdáik.
- Bárcsak megrágna mindannyiótokat egyik ilyen motoszkáló kisegér! – mondta indulatosan a gyertya, majd feszengeni kezdett a gyertyatartóban.
- Szép, szép ez a réz gyertyatartó, ha még nem is annyira előkelő, mint az ezüstből készült kollégája, de ormótlan, szűk és kényelmetlen.
És addig feszengett, míg hangos dobbanással ki nem dőlt a tartójából.
Most jól megnyúlt a képe, s a fintorgást csak akkor hagyta abba, mikor a gazdasszony sietve berohant a szobába.
- Már neked sem hagy békét az egér! Na, nem baj! Most jól megfaraglak! – mondta a nagy, vaskos ajak, s a kövérkés kéz már fel is kapta a gyertyát, egy másik, szintén kövér kéz egy zsíros markolatú konyhakést húzott elő a kötényből, s már faragta is a gyertya alját.
Az pedig szenvedett a vágásoktól, melyek hosszú darabokat metszettek ki a testéből.
Egyre elviselhetetlenebb lett a fájdalma, mikor végre abbamaradt a farigcsálás. Egészen beleizzadt, s már úgy érezte, hogy elájul, mikor hirtelen azon kapta magát, hogy a gyertyatartóban állt.
Aztán egy sóhajt hallott, majd az ajtócsapódást. És végre megint csend lett. És ez még jobban fájt a gyertyának, mint a megcsonkított alteste.
- Ne mozogj már te, mert úgy jársz, mint előbb! – morogta felé nem túl bölcsen a nagy szekrény a megereszkedett ajtóit megmozgatva. Szegénynek nagyon kevés volt a szókincse, s ezt a gyertya rögvest szóvá is tette.
- Ha csak ennyi telik tőled, akkor inkább meg se szólalj! – felelte gúnyosan, majd még egy erőltetett kacajt is elengedett.
- Ah, micsoda egy öntelt fráter vagy! – mondta váratlanul a falióra. – Pedig nincs mire büszkélkedned. Én legalább mutatom az időt, és amíg jól működtek a belső szerveim, addig jeleztem is.
- De most már te is csak egy rokkant veterán vagy! – vágott vissza a gyertya, majd bölcselkedve hozzátette: - És nemsokára a szemétre kerülsz. Csak várd ki a végét! Sok ilyenről hallottam, még, ha ugyan nem is láttam.
Elgondolkodott a veterán szó jelentésén, hiszen sokszor hallotta, bár nem tudta, mit jelent, de érezte, hogy a kiszolgáltsággal kapcsolatos lehet.
- És te mit tudsz? – szólalt meg csendes alázattal a porcelánhattyú, s most egyszerre olyan törékenynek hatott, hogy a gyertya nem is tudott mit szólni.
Egy kicsit eltöprengett, hiszen ezt még senki nem kérdezte meg tőle. Mindenki tudta, hogy a gyertya világít. Világít a házban, kastélyban, templomban vagy csak egy tortán.
- Fényt adok – felelte a gyertya, s közben óvatosan dohogni kezdett, nehogy önteltnek hasson.
- Tudjuk, hogy fényt adsz, de a Nap nálad sokkal több fényt ad - mondta a falióra némi gúnnyal.
A gyertya azonban nem keseredett el a megjegyzésre, hanem ügyesen kivágta magát.
- A Nap is gyertya. Egy óriási gyertya.
- Ugyan már! – szólalt meg a szekrény. – A nap kerek, te meg egy sovány faggyúpálcika vagy.
- Igaz, igaz! - mondta a festmény a falon. A nap egy csillag, mely örökké ragyog. Nézd, rajtam itt a mása! – tette hozzá, s a vászna most jobban megfeszült, hogy láthatóvá váljék széles vászonmellkasán a tengeren ringatózó hajó, ami fölött egy csillag világolt a sötétlő égen.
- Festmény, te nem vagy tisztában a képességeiddel! Te csak egy fakeret vagy egy vászonnal. Te beszélsz öröklétről, mikor a vásznat kivághatják belőled, s bármikor egy másikat tehetnek bele? Vagy egy tükröt. A festék pedig le is kophat rólad. Hallottam már ilyenről is.
Hirtelen elgondolkodott a saját szavain, majd felkiáltott:
- Pardon! Hol a tükör? Egy ilyen szobában mindig kell tükör! Egész sor tükörnek kell lennie, hiszen asszony van a háznál. És láttam két kislányt is! Nos, azok szeretik egész nap magukat bámulni!
Csend fogadta a gyertya szavait. A festmény sértődötten hallgatott, a ruhásszekrény nem akart egy újabb vitától mérgelődni. A falióra pedig hangos tiktakolással a megvetését jelezte a gyertya felé, aki erről nem akart tudomást venni. Csak a porcelánhattyú válaszolt gyengéd hangon:
- A tükör összetört. Pedig ezernyi arcképet őrzött a fényes lelkében.
- Milyen szépen mondtad – felelte a gyertya, s egyre jobban tetszett neki a formás kis porcelán.
- Tudod, én is szívesen hallgatnálak – mondta búgó és szelíd hangon a hattyú. – Te olyan sokat tudsz. Mi itt már azért nem beszélünk, mert az ágynak csak az a témája, hogy a gazdasszony folyamatosan alatta hagyja az éjjeli edényét, ha vendég száll meg a háznál. Az óra csak az elromlott belsőségeiről beszél, a házi áldás csak imádkozik, ami nem lenne baj. Ellenkezőleg, de ez csak egy álszent, nincs benne semmi költészet vagy szépérzék. A szekrény pedig… Nos, erre a nagy melákra nem mondok semmit.
- Meláknak neveztél! – csattan fel a szekrény. Már megint meláknak! Pedig én a szerelmemmel halmoztalak el.
Kiderült, hogy már mindenki szerelmes volt egyszer a kis porcelánhattyúba, de mivel mind korlátolt és kicsinyes volt, ezért mindet kikosarazta.
Így teltek el az elkövetkező napok, a szoba lakói évődtek egymással, s nem kedvelték meg a gyertyát. Csak a kis hattyú hallgatta szívesen a történeteit.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy templomi gyertya – kezdte a gyertya a meséjét, mire az óra, a szekrény és a festmény köhécselni kezdett, és tüntetőleg ellenkeztek az újdonsült mesemondóval. És még attól sem tartózkodtak, hogy kellemetlen megjegyzéseket tegyenek. De Ha egyszer mesébe fogott, semmi nem zökkenthette ki:
– A templomi gyertyát a plébános egy kisfiúnak ajándékozta, akiknek nem volt otthon villanyvilágításuk.
- Nekünk sincs! – okvetetlenkedett a szekrény.
- Csitt! – kiáltott csilingelő hangján a kis porcelánhattyú.
- Ha elcsendesedtek, folytatom – mondta a gyertya, majd nem törődve a válaszokkal, folytatta. Nos, a kisfiú boldogan vitte haza a gyertyát. Messze laktak a falutól, egy széles erdő közepén. Ott egy kicsinyke rönkházban. Karácsony volt, a legszebb ünnep. A gyerekek felsorakoztak az asztalra tett gyertya körül. Mert a templomi gyertya különleges volt. Nagytestű, magas és férfias jelenség.
- Akkor nem olyan közönséges, mint te – szólalt meg a festmény, aki nagyon büszke volt aranyos keretére, s a vásznán látható sok színre.
A kis porcelánhattyú mérgesen nézett a többiekre, akik ettől a pillantástól elgyengültek. És ami fontosabb, eztán csendben is maradtak.
De a gyertya nem jött zavarba, hanem megköszörülte a torkát, s folytatta a történetét:
- És aznap este, ahogy az apró kezecskéjüket a gyertyaláng felé tették, már nem fáztak, s a ház a gyertya fényétől megtelt élettel és mozgással, árnyékok rohantak fel és alá a falakon. S még a kert körül ólálkodó farkasok is elkerülték ezen az estén a kis családot. Inkább lementek a völgybe, s ott vonítottak. De az volt a legszebb, hogy a fényben mindenki mondott egy rövid mesét a másiknak. Vagy egy verset, esetleg énekelt is. Ez volt az ő karácsonyuk.
- És? – kérdezte a falióra.
- Ostobaság! – mondta a szekrény ostobán.
- Közönséges! – csettintett egyet a festmény.
- Szép! – sóhajtott fel a kis porcelánhattyú.
Erre mind elhallgatott.
- Nagyon szép a meséd. Mesélj még! – tette hozzá csilingelő hangon.
- Most nem lehet – felelte a gyertya. – Nagyon elfáradtam. Pihennem kell!

- Hadd folytassam! – mondta Ágnes, s egyre szomorúbban tekintett a kis Remény hercegnőre, aki örökre kislány marad, és lassan láthatatlanná válik.
- Neked kell befejezned a mesét, hogy érts és megérts mindent! – szólalt meg a pattogó lángok mögül egyre gyengébb hangon az apró kis teremtés. És már szinte teljesen elhalványodott az arca, kicsiny keze, mely szinte repkedett, mikor mutogatott vagy mesélt valamit.
Ágnes elgondolkodva felnézett a csillagos égre, majd a kis pásztortűz lángjai közé. Aztán folytatta a történetet…

Egy este meggyújtotta a gyertyát a gazdasszony. Hogy miért tette, nem tudjuk. Talán kiégett a lámpája, talán csak csendes nyugalmat akart maga körül.
Ám ebben a pillanatban valaki csöngetett. A szomszédasszony jött át, aki egy kövérkés és igen bőbeszédű asszonyság volt. Így hát a gyertyát magára hagyta a gazdasszony a többi szobalakóval együtt a résnyire behajtott ajtó mögött. És el is feledkezett róluk.
- Meséljek? – kérdezte lelkendezve a gyertya, s a lángjának gömbölyű fényéből varázslat csöpögött a szobába, mint egy asztalon felejtett ecsetből a színek különös látomása.
- Ha nincs jobb dolgod! – dohogta a szekrényajtó.
- Más dolga sincs – jegyezte meg a festmény, s az ingaóra mintha bólogatott volna.
Egy kis családból az apa, az anya és a nagyobbik fiúgyermek kievezett a szigetek felé. Szerették az óceán leheletét, a szigetek melletti vörös korallerdőket, melyet ilyenkor látni is lehetett.
Azonban egy vihar elragadta a hajójukat, s messzire elsodorta őket. Este lett, mikorra elült a szél vad rohanása. De az égen a csillagokat a felhők eltakarták, a hold sem ragyogott, s a víz és szárazföld összefeketedett.
Így ringatózott a lélekvesztő a három reszkető, átfázott utasával keresvén a partot. Mindenüket elvitte az orkán és az eső, csak egymásnak maradtak.
- Mi lesz velünk? – sóhajtott az apa.
- Nem akarok itt veszni! – sírdogált a gyermek.
- S mi lesz a kis árvánkkal? – vallatta önmagát az asszonyka, s karjával betakargatta az összegömbölyödő fiút.
A kisebb pedig kiszaladt a tengerpartra, s várta, hogy végre hazatérjenek a szerettei. De csak a hatalmas víz moraját hallotta, s az ég komor mordulásaiba hallgatott bele.
Ez a kisfiú néma volt, talán így született. Mindent megértett, amit mondtak neki, de csak a szeme rebbenésével válaszolt a kérdésekre.
A tomboló zápor és szelek vad dörömböléseire is csak nyöszörgéssel válaszolt. Aztán egyre nagyobb ökölcsapásokkal öklözte végig a tengert és a partot a hurrikán.
A fiúcska kimenekült a házukból, mert előbb annak a tetejét szaggatta le, majd a falakat is összedöntötte egy vad és jéghideg roham. A bútorok is összetörtek. A kisfiú nem keseredett meg a ház miatt, mert tudta, az apja újat fog építeni nekik, s még szebbet is.
Egyetlen valamije maradt meg, az első áldozására kapott gyertyája.
De hiába gyújtotta meg, a szél elfújta annak apró lángját, s csak egy cérnavékony füstcsík maradt utána.
- Istenem, ha én nem tudok fényt adni, adj helyettem te, mert én semmi vagyok, te pedig minden! – imádkozta váratlanul a gyermek.
Hangja vékonyka volt, mégis csendet parancsolt a tájra. S a gyertya kanócán először egy apró fény jelent meg, majd egyre nagyobb lett. Ebben a sötétségben a legkisebb láng is messze elért.
A kishajó utasai meglátták a fényt, s hamar partot értek. Ott összeölelkeztek, s bár szánták, hogy minden vagyonuk odaveszett, de a legkisebb gyermekük és ők hárman visszataláltak egymáshoz.
Csend lett a szobába, csak a gyertya sóhajtott egy olyan sóhajtással, mint aki elismerést vár a többiektől.
- Ez is szép volt – mondta a kis porcelánhattyú.
- És önző - mordult egyet a szekrény.
- Minden meséd rólad szól. Pedig te csak egyszerű gyertya vagy, akinek a szobában van a helye. Ott sem a legelőkelőbb helyen!
- A gyertya fénye és az én csillagfényem a tengeren… Ha… ha.. Nevetséges ezt összehasonlítani – hencegett a festmény a falon.
- Ez csak költészet – mondta szomorún a gyertya.
- Költészet! Lárifári! Kinek kell ma már költészet! Tessék végre komoly dolgokkal foglalkozni – szólt a falióra megvetéssel a hangjában.
- Miféle komoly dolgokkal? – kérdezett vissza a gyertya.
- Mifélével? Hát az idővel! És a valósággal!
- A valóság… - mondogatta magában a gyertya. - A valóság unalmas, a képzelet erőt ad a túléléshez.
- Tapasztalatlan vagy. És rövidéletű! – hörögte a szekrény, mire kinyílt az egyik ajtószárnya.
Valaki azt mondta, hogy így nevet ez a régi szúrágta bútordarab. Igaz, ritkán nyílt ki az ajtószárnya, s a szekrényt inkább zsörtölődni vagy zsémbeskedni hallották.
- És mást is tudsz mondani? - kérdezte a kis porcelánhattyú kedélyesen.
- Mire gondolsz? – felelt kérdésre kérdéssel a gyertya.
- Bókolni. Szépeket mondani nekem. Mindenki mondja, hogy apró vagyok, de szép a formám, csillogó vagyok, dísze a szobának. Bár tudom azt is, hogy a mozdulatlanságom nem vonzó.
A gyertya azonban körülnézett a szobában, s így szólt:
- Nem vagy mozdulatlan. Nézz a falra!
A kis porcelánhattyú ámulva látta, hogy alakja a falon mozog. Mintha a szárnyával legyezne, hogy felemelkedjék. Máskor hosszú és kecses nyaka remegett meg, aztán újból a szárnya és a teste szálldosott egyre magasabbra a falon.
A kis porcelánhattyú boldog volt, hogy mozogni látta önmagát. Mintha az álma valósult volna meg, mert ezeknek a kis csecsebecsének igénytelen álmaik vannak.
Végül a gyertya bókokat mondott a kis hattyúnak, az pedig egészen beleszeretett a gyertyába.
A többiek unottan és némi irigységgel fordultak el tőlük, s inkább a szú percegését hallgatták az ajtótokban, vagy belebámultak az este nagy fekete szemébe. És magukat okolták, amiért, ők nem meséltek a kis porcelánhattyúnak meséket.
De ahogy az idő múlt, a gyertya egyre alacsonyabb lett.
- Te összemégy! Szemmel láthatóan zsugorodsz! – mondta szánakozó hangon a kis porcelánhattyú.
- De a lángom egyre magasabb. Amit veszít a testem, azt a szellemem visszanyeri – felelte a gyertya, de maga is elbizonytalanodott ennek igazában.
Aztán a láng is egyre kisebb lett, s a test már csak egy keskeny csonk maradt.
- Oh elveszel! S akkor ki fog nekem mesélni? És ki fog bókolni? – kérdezte a kis porcelánhattyú.
- Ez a költők és álmodozók sorsa. Saját lángjuk pusztítja el őket. De egyszer miattuk lett fény, ők keltették életre a mozdulatlant – felelte önsajnálkozással a gyertya.
- Szeretlek! - mondta elfúló hangon a lassan mozdulatlanságba dermedő csecsebecse.
- Szeretlek… – lihegte vissza a gyertya, mert már alig kapott levegőt.
És mielőtt tovább folytatta volna, egyszerre ellobbant, s a kis fekete kanóca belecsúszott a gyorsan megdermedő viaszba.
A hattyú csendesen sírdogált, mire megszólalt a szekrény:
- Milyen szánalmas látvány.
Mire a festmény így felelt:
- Így múlik el a világ dicsősége.
Az óra csak egyet kattant, nála ez jelentette az elégedett csettintést.
Csak a hattyú nem szólt semmit. És soha többet nem is szólalt meg, bárhányszor is szólongatták.

A mese hangjai még a levegőbe remegtek, s a csöndbe a tűz pattogása kopogott bele, mint egy ismeretlen látogató.
Ágnes most a kislányt, azt a kedves és apró teremtést kereste a tekintetével. De már nem látta sehol.
- Hol vagy, Kedves? – szólongatta, mire egyszerre a vékony gyermeki hang megszólalt:
- Itt vagyok, csak te már nem láthatsz. De ne feledd a mesét, mert ez visz haza! - szólt hang, majd ez is elenyészett.
A kis tábortűz pattogva ágaskodott fel, majd egy lobbanással kialudt.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007