2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 14.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Kal Kadaran felé

Mintha egy varázspálca ütésére tűnt volna el az erdő, hirtelen nem láttak mást, csak halovány csillámlásokat a karcsú farengeteg helyett.
De nem torpantak meg, mentek tovább hárman, miközben az alkonyat hosszú nyelvével vörösre nyalta a sziklafalaktól vad és komor tájat.
- Az aranyló erdőt miért nem támadja meg Kadaran? – kérdezte óvatos hangsúllyal a lányka.
- Mert árnyék csak arra vetülhet, ami nem evilágból való.
A lányka hosszasan gondolkodott a Pásztorkirály szavain, de gondolataid egyre inkább megzavarta az a baljós érzés, amely már egy jó ideje már szorongatta a lelkét. Aztán felnézett az égre.
Sötét árnyakat látott maga felett lebegni.
- A herceg szolgálói – mondta az öreg – boszorkányok a leggonoszabb fajtából.
- Mit akarhatnak? – kérdezte a lányka ijedséggel a hangjában.
- Kémkedni jöttek. Közel már a cél – felelte az öregember.
Hirtelen rossz érzés fogta el a kislányt, ahogy a szótlan fiúra és az egyre gondterheltebb öregemberre nézett.
- Ne távolodjunk el egymástól! – mondta vészjósló hangon az öreg, és a három ló most közelebb ügetett egymáshoz.
A fentről hallatszó surrogó hangok lassan elhalkultak, a sötét árnyak a szürke égen tünedezni látszottak.
- Eltűntek! – mondta a lányka óvatos örömmel.
- Csak álcázzák magukat. Érzik, hogy tudunk róluk. És látják, hogy nem félemlítettek meg – felelte a Pásztorkirály nyugodt előrelátással.
A lányka óvatosan nézelődött jobbra és balra, majd felfelé. Csak a felhők hosszú és keskeny redőit látta, néha egy-egy szikár és kiszáradt fát, s oldalt a földből kiálló sziklákat.
- Eljött a megpróbáltatások ideje – mondta váratlanul az öreg, s előre mutatott a messzibe.
- Látok valamit, de nem tudom, hogy mi lehet az – felelte a lányka, és a messziségbe meresztette a szemét.
Halvány fénypont villódzott a távolba, melyik alig érezhetőn, de közeledett. És ahogy egyre közelebb ért, mindinkább emberi alakot öltött.
- Bármit látsz is, ne feledd, itt minden csak látomás és gonosz csalás – mondta szorongó hangon a vén Pásztorkirály.
A lányka nem felelt semmit, csak az egyre közeledő alakot kémlelte. És az alak egyre inkább egy női alakhoz lett hasonlatos. Valamiféle vigasztalan sejtelemként közeledett hozzájuk.
Szép arcú nő volt, haja a vállára omlott, szürkés ruhája egyszerű nőnek mutatta. Keze erőtlenül emelkedett fel, ujjai kinyíltak, mint egy virág. Majd mintha magához hívná a kislányt, felé intett.
A lányka pedig elsápadt a felismeréstől, majd alig halhatón így szólt:
- Anyuska!
Újra és újra ismételgette a szeretett szót, mellyel anyját hívta egykor, miközben előrébb lovagolt:
- Anyuska! Még mindig emlékszem! Ő az édesanyám – kiáltott hátra, de már ekkor nem törődött a mögötte lovaglókkal.
De a Pásztorkirály utána vágtatott, s közben rákiáltott a lányra:
- Ne nézz a szemébe!
A lányka először meg sem hallotta a király hangját, majd annak újabb szavára hátra kiáltott:
- Szólnom kell vele!
- Légy óvatos, lányom! Ne feledd, itt nem minden az, aminek látszik – szólt utána az öreg király gyanakvó hangon.
- De hiszen ő az! – mondta a lányka türelmetlen dühvel.
- Ő nem az anyád! – kiáltott feléje a Pásztorkirály, majd leugrott a lováról és a lányka lovát oldalra fordította. A fejedelmi állat meghőkölt, de hogy gazdáját ne bántsa, fuldokolva hátrált. A lányka azonban nem tudta levenni a tekintetét az egyre fényesedő szempárról, amely akkor már a lelkébe valósággal belefagyott. Majd úgy érezte, mintha valami régi öröm és szorongás egyszerre terpeszkedne szét a bensőjében.
- Fordulj el, mert rabul ejt! – kiáltott az öreg, de akkor már a kisfiú is odaért.
Különös és halvány derengés világította meg az arcát. A lány mögé léptetett a lovával. Aztán hátulról az egyik kezével megfogta annak vállát, majd a másik kezével betakarta a lányka szemét.
Ezalatt az öreg kirántotta a lányka lován csüngő kardtokban lévő kardot, majd a már lángoló tekintetű rémalak felé mutatott vele.
- Menj vissza, ahonnét előmásztál! Ismerlek, boszorkány! – kiáltott, mire a látomás szétoszlott. Ekkor a lányka a füléhez kapott, mert a rémisztő sikoly olyan fájdalmas volt, amilyen fájdalmat még sohasem érzett.
A Pásztorkirály a sikoly után maga is feljajdult, majd térdre rogyott. A kard kiesett a kezéből, s a tenyeréből kesernyés füst párolgott elő.
A lányka csak most tért magához, majd a kisfiúval leugorván a lovukról, az öreg aláhanyatló testéhez szaladtak.
- Nincs semmi bajom! Csak a fegyver! A te szívednek és a lelkednek engedelmes – mondta az öreg elfúló hangon.
A kisfiú elővette a kulacsát, és a megégett tenyérbe hideg vizet locsolt. Majd a lányka bekötözte a megégett kézfejet.
- Itt a tekintet is képes rácsok közé űzni a lelket, ha nem vagy elég erős – mondta a Pásztorkirály fáradtságtól és a fájdalomtól elgyötörten.
Aztán biztatón elmosolyodott, s így szólt a két aggódó útitársának:
- Folytatnunk kell az utunkat, mert éjfélkor ezernyi boszorkány lesz itt, s azoktól már senki nem véd meg.
A lánykát is kimerítette az első összecsapás, s csak most kezdett magához térni.
- Miért jössz velünk? – kérdezte, s hosszan belebámult az öregségében megszelídült vonások közé. – Félek, hogy nem miattam, s nem miattunk. Bármit is higgy, a bosszú senkit nem ment meg.
Az öreg Pásztorkirály elmosolyodott, majd felegyenesedett, s magához ölelte a lánykát.
- Áldom a bölcsességed – mondta elérzékenyülő hangon. – A te életed számít egyedül most. Ami elveszett a gonosz által, azt más gonoszság nem torolhatja meg.
Aztán ellépett a kislány mellől, s a nyergeket megigazgatta a lovakon. Hosszan vizsgálta a távolt, mely már csak néhány egyszerű vonal elmosódott rajzolata volt. A sötétség ügyetlen és hanyag ujjainak mozdulatává lett a táj.
- Az már a kal kadarani sziklapad. Ott fészkel a boszorkányherceg. Mögötte az ég és a tenger eggyé ömlik össze a nagy folyó kanyarulatánál.
Visszasétált a lovához, majd együttérző pillantást vetve a gyermekekre, felpattant a hatalmas és már megnyugodott állatra.
- Induljunk, mert az éjig csak egy rövid vágtányi időnk van!
És újra előre lovagoltak, de óvatos körültekintéssel figyeltek minden mozdulatot, amit a szél, az árnyak járása, a felhők mögül előbotorkáló néhány csillag keltett.
Aztán a sötétség az árnyéktalan három lovasra rárontott. Később köd lepte el a tájat, s úgy gurult rájuk a közeli sziklapad felöl, mintha egy füstölgő rongy lenne, mely ráterül a testükre.
És azok hárman hiába keresték egymást, már el is veszítették a másikát.
Először a kisfiú tűnt el, majd az öreg hófehér haja és szakálla veszett el mellőle, végül a lódobogást, az állatok nehézkes fujtatását sem hallotta. Most eszmélt rá, hogy rettenetesen hideg van körötte.
Míg ezen gondolkodott, meghallotta az ismerős hangot.
- Erre, erre! - hallotta nem is olyan messziről a kiáltást.
- Úgy megrémültem, hogy egyedül maradtam! – kiáltotta a lány az ismerős lovas felé.
Az pedig mellé vágtatott, s megfogta a lovának zabláját.
- Siessünk a sziklapadra, mert a mi kisbarátunk lehet, hogy a boszorkány fogságába esett!
És elkezdtek vágtatni. A lányka lova váratlanul meghőkölt, majd felágaskodott.
- Mi baja van? – kiáltott az öreg felé, de az előbb rántott egyet a lovon, majd így szólt:
- Itt kell hagynunk őket! Közel a part, s a lovak félnek!
A kislány is leugrott a lóról, de kirántott a kardját, s felemelte. A felvillanó acélban meglátta annak a mását, akit az öreg Pásztorkirálynak hitt.
A fekete lepel mögül felvillanó sárga tekintet elmosódott képe látszott, melynek nincsen arca. És a rongyok alól a szürkén élettelen kezet, melyben hosszú keskeny tör villant meg.
- Tőled félnek a lovak, átkozott! – kiáltotta a kislány, s már magasba emelte a kardot, de akkor a fehér szakáll már a valóságban is eltűnt, csak szürke pára és izzó tekintet maradt, mely most vadul feléje lendült.
Sokkal hidegebbnek érezte a kislány a boszorkány közellétét, de annyira megijedt, hogy a földre zuhant.
A sötét árny abban a pillanatban rávetette magát. S ekkor a közelben egy fény villant, aztán egy suhogás, s a szörnyeteg lángra lobbant. Imbolyogva tántorodott el a lányka mellől, majd szétrobbant. A fény egy pillanatra bevilágította a távolt, aztán a közel és távol ismét egybemosódott.
A lányka azt érezte, hogy két erős kar felkapja, majd magához öleli.
Olyan erőtlennek érezte magát, hogy szólni sem tudott.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007