2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

2. Az erdő és a suttogó szökőkutak

Mikor kinyitotta a lányka a szemét, végtelen kékséget látott.
Majd lombokat, melyek úgy hatottak sokszínűségükkel, mintha apró bokréták lennének.
Aztán arcába repült a közel és a távol, fák és felhők. Meg akart szólalni, de a hangja oly idegenül csengett. Kis idő múltán megigazgatta a haját, s újabb kísérletet tett a beszédre.
Reszkető hangon kiáltotta:
- Péter! Péter, hol vagy? Péter!
De nem jött válasz. Mintha az erdő elnyelte volna a hangokat hatalmas zöld gyomrába.
A kislány kétségbeesve áthajolt a hegyes és síkos kövek közt. Keze alól kicsúszott a kő, s majdnem leesett a szakadék fenekére. Utolsó erejét összeszedve lógott a falon, majd egy kiálló ágcsonkba kapaszkodva visszahúzta magát.
Hangosan zokogni kezdett, s elfúló hangon ismételgette a testvére nevét.
Zavarában nem is tudta, hogy mit tegyen, végül arra az elhatározásra jutott, hogy lemászik, s a patakot megkerülve keresi meg a kisfiút.
Mikor leért, a lába remegett, s olyan erőtlennek és rémültnek érezte magát, hogy lerogyott egy fa tövébe. Émelygett, s olyannyira erőtlennek érezte magát, hogy mozdulni sem tudott.
Talán egy órácskát aludt, s mikor felébredt, könnyes volt a szeme. Hirtelen behunyta, s azt remélte, ha kinyitja, újra látja Pétert. De egyedül maradt, s csak a sötétség lopózott mindenhova. Hirtelen olyan ismeretlennek érezte az egész erdőt, s magát olyan elveszettnek.

Mikor felegyenesedett, úgy érezte, mintha figyelnék. Először nem törődött vele, de olyan ismeretlennek tetszett minden körülötte, hogy ráeszmélt, figyelik. Egyre kétségbeesettebben kereste a hazafelé vezető utat, de nem találta. Mintha az utak összekeveredtek volna. És olybá tűnt neki, hogy ismeretlen tisztások nyílnak ki előtte.
Aztán egyszerre csak a szél megmozdult, belekapott a hajába, majd megrángatta a ruháját, s mintha hátba is taszította volna.
A lányka még most is alig látott a könnyeitől, a keze is reszketett, s nem tudta, mitévő legyen.
- Ki vagy? – kiáltotta el magát, de csak néhány levél moccant meg körülötte.
- Mi vagy? – mondta félénken, s tekintetét körbejáratta az erdőszélen.
- Nem kell mindent tudnod! – hallatszott a válasz, majd csend lett, a levelek sem moccantak. A kislány arra gondolt, hogy milyen különös ez a hang. Egyszerre kedves és szigorú.
- Te beszélsz? –kérdezte a kislány tétován a sötét lombfalak felé, s valami hitetlenségféle jelent meg az arcán.
- Ha kell, beszélek – hallatszott a válasz.
- De nem látszol – mondta a lányka, s hirtelen sarkon fordult, hátha leleplezi a hang tulajdonosát.
- Te csak nézel, de nem akarsz látni – mondta a hang, s hirtelen a szellő megrázta elszabadult fürtjeit.
- De hiszen…
- Hunyd le a szemed, majd lassan nyisd ki! Nem kell kapkodnod, s ne akarj mindent magadnak! – mondta a hang, s úgy tűnt, mintha az is változnék.
Hol kislányos lett, hol behízelgőn kedves és nőies, máskor szigorú és felnőttes. De még így is kellemes.
- Nem akarok játszani! A kispajtásomat keresem – mondta a lányka hirtelen kijózanodva a különös párbeszéd hatásából.
- Ez nem játék, Ágnes.
- A nevem… A nevemet mondtad…
- Igen, hiszen így hívnak.
- De én nem tudom, hogy ki vagy! És azt sem, hogy létezel-e egyáltalán… És már nem is érdekel…
Leült egy kidőlt fa törzsére, s valami ismeretlen szorongás szállta meg.
De a hang ismét megszólította. Olyan volt, mintha hátulról jönne, aztán egyszerre csak a kislány mellett csilingelt.
- Elvesztettél valakit, s te ahelyett, hogy keresnéd, itt sírdogálsz.
- De hiszen azt sem tudom, hol keressem. Eltévedtem, ez nem az én erdőm.
- Igen, ez az enyém – mondta a hang, majd így folytatta – mindent sorrendben. Először találd meg azt, akit elvesztettél. Aztán jöhet a többi.
- Könnyű tanácsokat adni! – mondta a lányka, s megint rátört a sírhatnékja.
- Még könnyebb kérni – felelte a hang, s mintha megint máshonnan hallatszott volna.
- De hiszen azt sem tudom, hogy kitől kérjem!
- Az a baj veled is, hogy mindent látni akarsz.
- Igen, látni akarlak, hiszen nem tudom, hogy jó vagy, esetleg gonosz.
Egy időre csönd lett, majd egészen közelről csendült fel a válasz, s mintha megremegett volna ott még a levegő is:
- Hát tessék! – hallatszott szemből, majd mintha a hang megsokszorozódott volna, mindenhonnan felzendült, és a kislánynak elkerekedett a szeme a különös látványtól.
Mert ezernyi levél mozdult, röppent fel, majd fényesség támadt, s néhány pillanattal később mintha szirmok illatos és fényes esője szállt volna alá az égből.
- Ez hogy tetszik? – kérdezte a hang, s egyszerre szirmok sokaságából öltött testet.
A haja aranysárga volt, az arca fehér, a ruhája rózsaszín.
De nem is várta meg a lányka eszmélését, már átváltozott. Apró levelek változtak hajjá, arccá és testté.
- És ez? – kérdezte, s egész lénye napsugár lett, vakítón fehér.
A lányka a szeméhez emelte a kezét, de hirtelen sötét lett, egy holdfényből felragyogó női alak állt előtte.
Mögötte az ég elfeketült, a lombok sárgán vicsorogtak, és ez a sudár alak színezüstfényben lebegett.
- Hát ilyennek képzelitek ti a tündéreket és szellemeket – mondta a női hang, s hirtelen eltűnt a látomás, csak a komor erdő terült szét a lányka előtt.
- Ez csodálatos volt! – hebegte, de a hang türelmetlenül válaszolt.
- Amit láttál, az a képzeleted ostoba játéka. Minden kislány csak ezüstöt, aranyat, virágillatot és napfényt lát. Egyformán unalmasak vagytok! Pedig belőled többet néztem ki!
- Én is olyan vagyok, mint a többi.
- Akkor nem is érdekelsz! – kiáltotta a hang, majd mintha körberepkedte volna a kislányt, körötte megmoccantak a lombok.
- Várj! – kiáltotta a lányka.
- Már nincs dolgom veled! – felelte a hang. – Közönséges vagy!
A lányka néhány pillanatig elgondolkodott. Olyanná vált, mint aki most ocsúdott volna fel kellemetlen álomból. Óvatosan csak ennyit mondott:
- Ha nem vagy tündér, és nincs benned jóakarat, akkor te csak boszorkány lehetsz.
A kislány úgy érezte, mintha a szavaitól az erdő megváltozott volna. A színek összekeveredtek, majd a lombok méregzölddé változtak volna át. Aztán egy sötét árnyalak rohant át a tájon, megállt a tisztás szélénél. Úgy tűnt, hosszasan nézte a lánykát, majd lassan eloszlott. Helyén olyan szag maradt, mint amilyet a régi meséskönyvének a lapjai árasztottak.
- Van ott valaki? – kiáltotta a kislány, mert olyan érzése támadt, mintha valaki elszaladt volna mögötte.
De senkit nem látott.

Ment előre, mintha a bánat belekapaszkodott volna a ruhájába, s valami ismeretlen cél felé rángatta volna.
Könnyeit elsírta, félelme kiremegett a testéből. Egykedvű lett és konok.
A fák megritkultak körötte, az ég kitisztult, bár sötétebb is lett.
Egyszerre csak egy ligetbe ért.
Nem volt benne semmi különös, egykedvű fák szép elrendezettségben. De ahogy tovább ment, egy falat látott maga előtt emelkedni.
Magas, díszes kövezetű fal volt, egykor szép lehetett. De kaput nem talált rajta, viszont itt is, ott is rések mutatták meg, mi van a fal mögött. S minél tovább ment mellette, annál több leomlott részt talált. Végül az egyik omlás olyan mély volt, hogy a kislány egy könnyed lépéssel átlépett a mohos téglákon.
Azon túl egy parkba jutott. Ahogy előrehaladt, több szobrot is látott. A legmagasabb egy lovast ábrázolt, melynek sisakja és pajzsa is aranyozott volt.
Hirtelen valami megrezdült mögötte. Aztán ág reccsent, majd csattanva hullt a földre. Megállt, a szíve szinte a halántékában dobolt.
Váratlanul egy madár rebbent fel, majd egy másik madár visított a tájba. A lányka hosszú percekig várt, s mikor meggyőződött, hogy nem bánthatja senki, elindult. Az volt az érzése, hogy valaki a közelében áll, de igyekezett elhessegetni ezt a rossz érzését.
Aztán elért egy térre, melynek végében kastély magasodott. Előtte különös szoborcsoport egy elhanyagolt kert ölén. Ahogy közelebb ért, sorra mindegyiket megvizsgálta. Női alakok voltak hosszú kibomlott hajjal, karcsú és magas termettel.
Az egyiknek kancsó volt a vállán kissé megdöntve, a másik a két tenyerét az ég felé fordítva állt. A harmadik előre nyújtott karral bámészkodott a palota felé, a negyedik oldalt fekve nézett le, és ujjával előremutatva elnézett a messzeségbe.
Közöttük állt egy különös férfialak.
Inkább mulatságos volt, ahogy kényszerű vigyorra hajlott az ajka. Egyik keze a magasba lendült, a másik pedig leeresztve lógott a teste mellett. A női szobrok mindegyike egy medence szélén állt, míg a furcsa kis alak a medence közepén, egy emelvényen ácsorgott.
Valamikor fennkölt és varázslatos lehetett a park, mostanra levelekkel volt telehullajtva, a szobrokat pedig szürkére fújta az idő.
A kislányt leült a medence szélére. Egykedvűn nézte a lába előtt morzsolódó leveleket. A szél némelyiket arrébb lökdöste, majd tovaszállt.
- Miért bánkódsz? – kérdezte valaki alig halhatón.
- Nem bánkódom – felelte a lányka a meglepetés leghalványabb jele nélkül.
- Könnytől maszatos az arcod – suttogta egy hang máshonnan.
- Mit számít! – felelte a lányka, és törölgetni kezdte az arcát.
- Nekünk számít – mondta egy harmadik hang.
- Mégis, kik vagytok? – pattant fel a lány, mert hirtelen megrohanta a vágyakozás, hogy felébredjen, s maga mögött hagyja ezt a világot, ahol láthatatlan alakok szólongatják.
- Nem álom ez, lányka – mondta a negyedik hang, mely most oly’ lágyan szólt hozzá, ahogy még soha senki.
A lányka megijedt, hogy ezek a hangok még a gondolatait is kitalálják.
Aztán minden irányból hallotta:
- Ne félj! Tőlünk ne félj!
Szinte körülölelték a lágy suttogások. A kislány felállt a medence szélére, s elkiáltotta magát:
- Ti beszéltek hozzám, vagy megint a fejemmel van valami baj?
A suttogó hangok pedig annyi kedvességgel válaszoltak:
- Ne bántsd a fejedet! Mi itt vagyunk. Mi látunk téged. És te is látsz bennünket.
- Hát többen is vagytok, nem úgy, mint az erdei látomás?
- Itt állunk, de mozdulni nem tudunk – remegett elő a válasz a titokzatos kőszobrok felől.
A lányka most valósággal megbámulta a szökőkútszobrokat, figyelte az apró kőajkakat, hogy azok megmozdulnak-e. De az ajkak ugyanolyan mozdulatlanok maradtak, mint a karok vagy a lábak, vagy azok a szépen kifaragott hajtincsek, melyek a csupasz vállakra omlottak.
- Akkor hogyan… - hebegte a kislány.
- Hogyan hallod a hangunk? – hallatszott balról, majd a háta mögül egy másik hang így szólt: - Ennek a világnak mások a törvényei.
S mire a lányka válaszolni tudott volna, a harmadik hang ezt mondta:
- Itt a láthatatlan dolgok nem némulnak el.
S azonmód válaszolt jobbról egy újabb suttogás:
- S bár a szív megszakad,
minden újra él majd általad.
- Ez szép gondolat – felelte a lányka elgondolkodva.
Majd leült a középső szobor lábához, s nézte a szökőkutakat.
- Segítenétek nekem? – kérdezte kisvártatva, s körbehordozta a tekintetét a szobrokon.
A szobrok nem válaszoltak, csak szürke egykedvűséggel ácsorogtak a medence szélén.
- És te? – nézett fel a lányka a furán fintorgó szoborra. – Te nem szólsz hozzám?
A szél felkapta a már lehullott leveleket, majd belekapott a lányka hajába is. Aztán ismét halk suttogás támadt.
- Nem tudja, hogy kik vagyunk. Nem tudja, hogy kicsoda Ő. Nem tud semmit. Nem tud semmiről – ismételgették a hangok, és a kislány hiába forgott körbe, a hangok mindig a háta mögül jöttek.
Aztán dühösen toppantott egyet a lábával.
- Elég legyen ebből!
A suttogás abbamaradt, a szél elült.
- Lassan este lesz! – mondta a lányka, s lehanyatlott a medence szélére. – Én pedig nem találom Pétert, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, hogy merre menjek haza!
Sírhatnékja volt, a két kezébe hajtotta a fejét.
- Mesélünk neked – mondta megint egy suttogó hang. – Kislány vagy még, biztos szereted a meséket.
- Csak Pétert szeretném megtalálni! És visszatalálni a hazavezető útra! – felelte a lányka bosszúsan.
- Az utat neked kell megépítened! – szólt most a szemben álló női alak. A lányka tisztán hallotta, hogy tőle jött a hang.
- Nekem? – kérdezte elhűlve.
- Itt mások a törvények! – hallatszott balról a suttogás.
Majd jobbról:
- Itt a képzelet a csákány, a lapát, az építőanyag.
- Én nem is értem, amiről ti beszéltek – felelte a lányka elszomorodva.
- Tudod, ki Ő?
- Biztos nem tudja – mondta a második suttogás.
- Nem is sejti – felelt rá a harmadik.
- És egyáltalán, ti miért suttogtok? – harsant fel a kislány.
- Hogy hangos szóval össze ne törjük a szívét – mondta az első hang.
- Kicsoda Ő?
- Majd elmondja – suttogta a baloldali szobrot.
- Majd elárulja – felelte a jobboldalon álló.
- De ehhez… – mondta a mögötte lévő.
- Egy történetet kell elmondanod, melytől magához tér.
- Én meséljek nektek? – kérdezte a lány meglepődve.
- Csak ha beszélni akarsz vele - hallatszott mögüle az elsuttogott válasz.
- Talán ő segít – mondta a szembenálló szobor.
Majd jobbról és balról is ezt hallotta:
- Mondj el egy történetet! Mesélj neki valamit!
A lányka elgondolkodott. Aztán kisvártatva így szólt:
- Rendben. Ezt régen hallottam, még a mamám mesélte.
- Van címe a mesének? – suttogták egyszerre négyen.
A kislány elgondolkodott, nem is jutott eszébe, hogy ennek a mesének lett volna címe. Majd így szólt:
- A táncosnő utolsó tánca.
Érdekes cím – mondta a szembenálló szobor, majd hozzátette: - Nagyon érdekes.
És a lányka elkezdte…


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007