2025. február 19. szerda,
Zsuzsanna napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 15.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A második összecsapás

Végre elérték a sziklapadot. Most látták csak meg annak félelmetes és visszataszító mivoltát.
A kivájt sziklahasadék állkapocsként nyílt a hosszú pad fölé. Két oldalt sziklatornyok emelkedtek. Mikor odaértek, az eddig is nyugtalan lovak idegesen fujtattak, és vadul prüszköltek. A szemük felvillant, majd elsötétült.
- Ne szálljunk le! – mondta a Pásztorkirály. – Ha megérzik a félelmünket, a lovak elvadulnak tőlünk.
Az ég hirtelen hullámozni kezdett, majd koromfeketévé vált. Az eddigi félhomály áthatolhatatlan sötétté komorult.
- Hallgassátok! – kiáltott a Pásztorkirály.
A levegő megtelt mozdulatokkal, áradással, dühödt hullámzással. Olyan volt, mint egy viharos óceán. De a hullámok most fentről lefelé csüngtek, rohamoztak, majd szétterültek.
- Mi történi velünk? – kiáltotta a lányka, mert a kavargó és gomolygó roham hangos süvítéssel érkezett meg.
- Bármi lehet, de minket akar – mondta az öreg nyugtalanul.
A gyermekek egymásra néztek, valami bátorításfélét kerestek a másik tekintetében.
De a lovak akkor már valósággal megvadultak, mikor a bástyák rései megteltek fekete alakokkal, melyek gyorsan és idegesen mozogtak.
- Ha ennyien kellenek hozzánk, akkor fél a boszorkány is – mondta a kisfiú.
És nem ijedtek meg azok hárman, hanem egészen a sziklapadig vezették a lovukat.
Ott leszálltak, s elindultak a sziklapad feljáróján.
Hirtelen elhalt a lárma, s a csönd úgy ereszkedett közéjük, mint korábban a sötétség. Megsúlyosbította a lelküket, s nem volt erejük sem egymáshoz szólni. Csak menetek előre konokul, de óvatos mozdulatokkal, egymást féltve és vigyázva.
Majd egyszerre ezernyi fáklya lobban fel körülöttük, s megvilágította a sziklaoszlopokból épített erődítményt.
Amint felértek, meglátták a herceget, ahogy ott áll velük szemben háttal. A hosszú és keskeny sziklapad végében ácsorgott. Magas volt, olyan, mint az apja.
- Illő fogadtatás a messziről jött vendégeknek – mondta szikár szavakkal, majd fenyegetőn egészen a sziklapadig sétált.
A lányka érezte, hogy minden tekintet rávetül.
- Csak ő kell nekem! – mondta a herceg, ahogy oldalra fordult, s a kezével a lánykára mutatott.
Az arcát nem lehetett látni még most sem.
A kislány hátrafordult, mire a Pásztorkirály védelmezőn mellé állt..
- Menj el, vénember! – mondta a herceg, s még mindig nem mutatta meg az arcát.
- Tűnj az utunkból, s vidd magaddal ezt a rongyos hordát! – felelte parancsolón az öreg király.
- Megtetted a kötelességed, vénember, elkísérted a lányt. Tovább nincs szükség rád! – mondta a boszorkány, s megvetőn elfordult. Most teljesen háttal állt mindhármuknak.
Az öreg felajzotta az íját, mire a boszorkányherceg egy hirtelen mozdulattal szembefordult velük.
Kiismerhetetlen arc volt, felismerhetetlen vonásokkal.
- Add a lányt, s hazamehetsz – mondta, s felemelte a kezét.
Abban a pillanatban az öreg megfeszítette a nyilát, de a következő pillanatban a fa és a húr egyszerre égett hamuvá.
- Pojácák ellen mehetsz bottal, ellenem a vas és acél is kevés – mondta gűnnyal a hangjában a boszorkány.
- Öntelt vagy Nagyúr, szolgáid pedig bábok és ostoba üreglakók – felelte zilálva az öreg, mert megdöbbentette és elerőtlenítette a herceg ereje.
- Akkor láss! Nincs már szükségem rád – s hosszan előrenyújtva a kezét a Pásztorkirály szinte eltűnt, olyan messzire repült.
A lovak valósággal megbokrosodtak, hogy gazdájukat így látták veszni a semmiségbe, de a boszorkányherceg már nem törődött a lovakkal.
Majd a fiúra nézett, s így szólt:
- Ő pedig a tiétek!
Mintha egy méhkas mozdult volna meg, úgy szálltak ki a bástyák üregeiből a boszorkányok. Valósággal rávetették magukat a fiúra, aki elveszett a sok fekete rongy és szürke karok forgatagában.
- Nem bántsd őket! – jajdult fel a kislány, ahogy társai elvesztését látta, s valóban megrémítette a boszorkányherceg irtózatos ereje.
- Kérlek! – jajdult fel még egyszer a lányka, s több szót már nem tudott kipréselni magából, annyira elveszettnek érezte magát.
A herceg most végre teljesen szembefordult a lánnyal, s így szólt:
- Ne bánd őket, ők a kósza képzelet játékai.
- Ők a barátaim, testvérem helyett testvérkém, apám helyett apám voltak – felelte a lányka, s a torkát szorongatta a zokogás.
- Ők álmok, én vagyok a valóság – mondta erélyesen a herceg, majd egy lépést tett a lányka felé.
Az azonban néhány lépésnyit hátrált, majd dacosan így kiáltott.
- Ne közelíts!
Előhúzta Robanak kardját, s a hercegre mutatott vele.
- Rég láttam ezt a kardot –mondta a herceg, de óvatos léptekkel elkerülte a kard pengéjét. - Én hagytam egy másik pojácában. De hallom, te fejezted be, amit én elkezdtem. Te ölted meg a kiszáradt óriást.
A lányka elvörösödve kettőt suhintott a boszorkányherceg felé, aki láthatóan megtorpant.
- Látom, ettől félsz! – erőltetett magára a lány gúnyos mosolygást.
De maga is érezte, hogy arca megfeketedett a könnytől és a verítéktől.
- Te még mindig elhiszed, hogy egy kisgyermek és egy mesekönyvből idefirkantott vénség lehet a társad. Nézz rám, lányka! Én vagyok a valóság!
A herceg leemelte az acélmaszkot az arcáról. A lányka zavartan nézte a lassan az édesapja arcává fényesülő vonásokat.
- Apus! Apuska? Te?
A herceg most egyet lépett előre, és karját a lányka felé nyújtotta. De a kislány nem mozdult.
- Emlékszel az erdőben? Akkor engem láttál. Én hoztalak ide, hogy ne kelljen szomorkodnod. Hogy ne légy magányos. És hogy legyenek játszópajtásaid.
De a lányka hitetlenkedve rázta a fejét.
- Ez csak a mesekönyv, melyet most is olvasok, csak te elaludtál. Amit látsz, az a félálom csábító képzelgése.
A lányka egyre inkább elbizonytalanodott, mire a herceg még egyet előre lépett, s már-már ölelésre tárta a karját:
- Ágnes, hát nem ismersz meg engem?
A lányka leejtette a kardot, majd óvatosan egy lépést tett előre. Hebegni kezdett, majd gyorsan kettőt lépett előre. Aztán tétovázó mozdulatokkal egészen a hercegig ment.
- Oh, apuska! – érzékenyült el, majd széttárta a karját.
A boszorkányherceg magához ölelte a lányt.
És ahogy a lányka belefúrta a kis orrocskáját a fekete palástba, kereste a régi és otthoni illatokat és az ölelés kegyelmét.
De hiába akarta, most nem érezte, s ezért ki akart bontakozni az ölelésből. De a karok ráfeszültek, a palást ráterült a testére, s a kislány most úgy érezte, mintha hideg vízzel öntenék le a testét, melyre a leghidegebb szívű szelek jégpáncélt fújnának.
A lányka most döbbent rá, hogy csapdába esett, ráadásul ugyanabba, amelyet már egyszer kivédett. Igaz, akkor a jóságos Pásztorkirály vele volt, s megóvta. De most nincs itt, s a szellemet is elhurcolták a boszorkányok. Talán már mindkettő elpusztult, s most ő van soron. Hátrafordult, s akkor meglátta, hogy a boszorkányherceg ott áll mögötte a maga arctalanságát elrejtő rideg tekintete mögött. Fekete leplét megrángatják a rideg éji szelek, s kezében ott van a kard, melyet egykor Robanak jóságos és önfeláldozó szívéből húzott ki.
- Ja hogy ő? Csak az egyik árnyékom. Lehetett volna akárki. Mindenki, akihez vonzódsz vagy ragaszkodsz. De ez volt a leggyorsabb és legkönnyebb módja.
A lányka nem érzett fájdalmat amiatt, hogy ilyen rútul rászedték, csak a szíve kezdett sajogni a barátaiért. És egy kicsit azért is, hogy többet nem láthatja az otthonát. Mert ez a baljós és sötét világ minden reményt kifújt a lelkéből.
A feje lehanyatlott, a kibomló haja az arcába csapódott, a szeméből egyetlen könnycsepp futott ki, melyet most a boszorkánykirály a mutatóujjával levett az arcáról.
- Oh, azok a könnyek. Egy egész világ van bennük - mondta fájdalmas gúnnyal a hangjában.
És a könnyekből képek lettek. Egy szép nő egy kisgyermeket ringat, majd egy kislány fut a pipacsokkal teli réten, aztán a lányka önmagát látja, ahogy zokogva nekidől a házuk ajtófélfájának. Aztán látta a kislány magát az erdőben, ahogy előtte virágokból különleges női alak áll össze.
- Te voltál! Te csaltál ide! – mondta a kislány felemelve a fejét a boszorkánykirálynak.
- Kellettél! – felelte az egykedvűn.
- De hiszen azt mondtad, hogy nem érdekellek.
- Ezért hoztalak ide, hogy érdekes legyél. Hát mégis én teremtettelek, s nem az… - mutatott a boszorkánykirály a sötétségbe vetülő képre – melyen most az apja tűnt fel.
A lányka fuldokolni kezdett, a düh és a megkeseredettség együttesen rohant keresztül a testén.
- És te ölted meg a barátomat! – mondta most könyörtelen akaratossággal a boszorkány arcába kiáltva.
- Őrá gondolsz? – kérdezte felnevetve a boszorkány, s a képen hirtelen feltűnt a kis Péter arca, ahogy lassan a kislányra nézett.
- Megölted. Az egyetlen kis barátomat. Ő volt, aki emlékeztetett…
Ebben a pillanatban a lovak elszabadultak, s neki rontottak a boszorkánykirálynak. A hatalmas páncélos alak iszonyatos dörrenéssel zuhant a földre, s a kard messzire repült a kezéből. A kép eltűnt, s a kislányt ölelő szorítás megszűnt.
A páncél, ami tartotta,darabjaira esett. Közben a Pásztorkirály paripái hangos nyerítések indulata mellett taposták és rugdalták a földön fetrengő rémet. De az sem hagyta magát, hanem felemelte a fejét, s tekintete kékesen derengő pusztító indulattá változott. A lányka azt látta, hogy a szemből kilövellő, pusztító sugár hogyan ejt halálos sebet a szerencsétlen állatokon. S akkor meghallott egy ismerős hangot:
- A kardot! A kardot!
A lányka odaszaladt, s a kardot teljes erejéből a boszorkánykirály felé dobta. Az éppen ebben a pillanatban állt fel, hogy elpusztítsa a harmadik, ágaskodva felsíró lovat, mikor a kard átütötte a páncélját, s keresztül hatolt a testen. Iszonyatos sikoly lobbant fel az ajkáról, ahogy a földre zuhant, s vonaglani kezdett.
Ebben a pillanatban fények gyúltak innen is, onnan is, s a boszorkányok százai repültek fel. A lányka a földig hajolt, hogy a felette elrepülő boszorkányhad el ne ragadhassa.
És a megmenekülését mégis a boszorkányhercegnek köszönhette, akiből a felszabaduló robbanás hatalmas robajjal döntötte le a sziklapart tornyait és bástyáit. Mindenfelé kövek és szikladarabok zuhogtak, s a por láthatatlanná tette mindazokat a jókat, akik a jóért küzdöttek.
Közben a boszorkányherceg teste hirtelen a magasba emelkedett, miközben a feje ide-oda rángatózott, majd egy hosszú villám sújtott le az égből, mitől a test sűrű és fekete porrá változva esőzött mindenfelé.
A lányka a szeme elé kapta a kezét, s egészen a földig hajolt. Nem is tudta, hogy mihez kezdjen, hiszen annyira félt, hogy mozdulatlanná dermedtek a tagjai.
Egyszerre csak azt érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Gyengéd gyermeki érintés volt. Felemelte tehát a fejét, s bátortalanul kinyitotta a szemét.
A lassan felremegő alak nem más volt, mint elveszett barátja, aki a távolba mutatott, s így szólt:
- Nézd, ott a hajnal! Arra van Hajnalpart!
A lányka óvatosan emelkedett fel, s látta, hogy a messzeségben a napfelkelte széptüzű varázsa kezdi beragyogni a messze hegyeket, majd néhány pillanattal később aranyló fények csorognak szelíd hullámokban a felhők alól. Körülnéztek, s most csak azt látták, hogy, hogy az összecsapás milyen rettentő volt. A két gyermek lova végzetes sebbel és összegörnyedt testel fekszik, míg a harmadik szomorún nógatja őket vissza az életbe.
Köröttük elhalt boszorkányok füstölgő maradványai feküdtek.
- Szegénykék! – kiáltotta a lányka, s odaszaladt a két lóhoz, majd átfogva a két élettelen ló nyakát, zokogva borult le.
A kisfiú türelmesen álldogált mellette, majd óvó szeretettel a lányka vállára tette a kezét.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007