2025. február 9. vasárnap,
Abigél, Alex napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Fejezetek az amerikai filmtörténetből: Ó-Hollywood és az álom szétfoszlása
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Az álomgyári gépezet 1946-ben a zenitjére ért. Amerika, a világháború egyértelmű győztese (gazdasági téren is), ellenállás nélkül hódította meg a teljes nyugat-európai filmpiacot és árasztotta el termékeivel a mozikat. A „csodák évében” az amerikai filmgyárak négyszáz filmet bocsátottak piacra, ezek közük 383 új produkció volt. Ez szám 1954-ben 294-re hanyatlik..

1946 világa már szinte ezoterikusnak tűnik, egyszerre volt ipar, üzlet és az álmok forrása. F. Scott Fitzgerald így emlékszik meg erről a világról: „A keleti part lakói úgy tesznek, mintha érdekelné őket, hogyan készül a film, de ha csakugyan megpróbálod beavatni őket, tüstént kiderül, hogy másra sem kíváncsiak, csak Claudette Colbert ruházatára és Clark Gable magánéletére.” Szinte mindent elhomályosított a csillogás, a valóság erői háttérbe szorultak. A stúdiók még az olyan kaliberű rendezőket is, mint John Ford vagy Howard Hawks kényük-kedvük szerint olyan filmek készítésére szorították, amilyenre csak akarták.

Azonban a világháborút követő években Hollywood lassú, de folyamatos hanyatlásba kezdett. A régi gárda még teremteni akart, de az idő és az elmúlás végzett velük. Képtelenek voltak megérteni a második világháború után kialakult társadalmi változások nagyságrendjét, képtelenek voltak felfogni, hogy a társadalmi változás egyszersmind átalakította azt a szerepet is, amelyet a mozi játszott az emberek életében. Voltaképpen a háború volt az utolsó korszak, amikor Hollywood még tudta, hogy milyen filmeket kell gyártani.

A mozi elleni legerősebb ”támadást” a televízió elterjedése idézte elő, mely összefüggésben volt a társadalmi és életmódbeli változásokkal. A New York Times 1950-es cikke így írt a kialakult helyzetről: „Ez az egyetlen hírközlési eszköz (a televízió), mellyel nem hiszem, hogy könnyen végezhetne Hollywood. Okosabb lenne tehát megfogni a tévéproducerek kis, meleg kezét s együttműködni velük.” Hollywood uralkodói kötelességszerűen megremegtek ettől a figyelmeztetéstől.

A hatvanas évek végén feleannyian látogatták a filmszínházakat, mint 1946-ban, mozik ezrei voltak kénytelenek bezárni a megcsappant nézőszám miatt. Ennek legfőbb oka a világháború után lezajló kulturális és demográfiai változás volt, mely a szórakozási szokásokat (így a mozit is) jelentősen átalakította. A háború után felhalmozott megtakarításokból az emberek házakat vásároltak maguknak a külvárosi övezetekben. A külvárosba költözés megdrágította a moziba járást, az amerikai középosztály új szórakozási módokat keresett magának és „több időt töltött a családi tűzhely mellett. A film az iskolázottabb, jobb módú emberek szórakozásává vált, míg a munkás-, és a középosztálybeli családoknál jóval népszerűbb volt televízió. Hollywood azonban ezekre a változásokra ügyet sem vetett. Az otthon és a tűzhely kapcsolata nem tűnt számukra fontosnak.

A televízió nem a fogyasztási szokásokat alakította át. Jelentősen átszabta a filmkészítést és gyártást, emellett esztétikai szempontból változást hozott. A merev stúdiórendszert egy lazább szerkezetű és rugalmasabban működő független filmgyártás váltotta fel. Mivel a televízióból jelentős felvevőpiac vált, a képeket úgy kellett megkomponálni, hogy a cselekmény szempontjából lényeges dolgok mind a képmező közepére kerüljenek. Vizuálisan egyszerűsödött a mozi, mely sokat tanult az európai filmektől is. A televíziónak sikerült megdönteni a film félévszázados monopóliumát.

Az álomgyár technikai újításokkal (Cinerama, sztereóhang, szélesvászon, a színek tökéletesítése) és hatalmas költségvetésű filmlátványosságokkal próbálta visszahódítani a mozikba a nézősereget. „A legszörnyűbb dolog, ami ezzel az iparral valaha történt, a Zene hangja.” - ez a kissé epés megjegyzés Alfred Hitchocktól származik, majd így folytatja: „Ez volt az a film, amelyik mindenkit méregdrága filmek gyártására bíztatott. Hollywood megalomániájában nem volt semmi új, csak éppen nem épült még ennyire ingatag anyagi alapra. Gyenge stratégiának bizonyult a televízióval szemben, ugyanis túl sok tőkét kockázattak egyetlen produkcióval, és ha a közönségnek nem kellett a film, akkor a profit is elúszott, és a megaprodukciók felemészthették a stúdió más filmekre szánt tartalékaikat is.

A mutatós, mégis korszerűtlen mozimesék - az ötvenes években még jelentős -közönségvonzása hamarosan odalett. Az olyan sikerműfajok, mint a sword and sandal-eposz, a musical vagy a háborús film hatvanas években született utóddarabjai kósza kivételektől eltekintve csúfos bukások voltak, a kardos-köpenyes ókori sagák (Kleopátra; A Római Birodalom bukása; A Biblia), a zenés filmek (Dr. Doolittle; Modern Millie; Sztár!) vagy a háborús mozik (Az angliai csata; Tora! Tora! Tora!) fiaskói alapjaiban rázták meg a stúdiókat.  Az ötvenes években egyes műfajok virágkoruk végére értek (western), jelentősen átalakultak (musical) míg mások új erőre kaptak (sci-fi, horror). A felnövekvő új generációk már idegennek érezték a klasszikus amerikai filmek miliőjét és témáit. Újfajta impulzusokra, hősökre és történetekre vágytak. Igényüket azonban a stúdiók és konzervatív producerek képtelenek voltak kielégíteni, a televízió mellett az egyre népszerűbb autósmozik kínáltak számukra alternatívát.

Ezek a változások új viszonyt teremtettek a rendezők és stúdiók között. Néhány kivételes tehetségű szerző állt a rendelkezésére – az egyelőre igen szűk - lehetőséggel. Új témák, technikák, nézőpontok jelentek meg az álomgyárban. Ezért is nevezhetjük az ötvenes éveket a szerzők korszakának. A legkiemelkedőbbek, mint Orson Welles, Otto Preminger, Nicholas Ray, Sam Fuller és Douglas Sirk nem kísérletezhettek ugyan teljesen szabadon, és ha volt is egy-egy merészebb húzásuk, rendszerint nem aratott osztatlan sikert, ám mindenképpen egyéni színezetet hoztak az amerikai filmgyártásba. Azonban a tér-idő kontinuitás megbontása továbbra is tabu maradt, és a műfajok korlátai is érintetlenek maradtak.A hatvanas évek derekára Hollywood maradék életenergiáit is elvesztette, így sürgős vérátömlesztésre szorult.

Hollywoodban a hatvanas évek elejére megállt az idő. Néhány fiatal rendezőnek köszönhető, hogy nem örökre. Az évtized elején fellépő direktorok (Sam Peckinpah, Arthur Penn, John Frankenheimer) formanyelvi, a néhány évvel később jelentkező alkotók (Robert Altman, Paul Mazursky, Peter Bogdanovich, Bob Rafelson) narratív szempontból próbálták megújítani a fősodor filmjeit.

A stúdiók azonban makacsul ellenálltak minden radikálisabb változtatásnak, nem engedtek több évtizeden át jól kialakított és befuttatott módszereikből. Idegenkedtek a klasszikus elbeszélés átalakításától, elbizonytalanításától. Képtelenek voltak bekapcsolódni az Európa felől érkező friss áramlatokba, nem alkalmazták az új filmezési technikákat. A vertikális szerveződés és gyártás sokáig érintetlen maradt, csak a kormány trösztellenes törvényei és a producerek új, fiatal generációjának feltűnése bomlasztott fel az addigra elavulttá váló rendszert.

Rendhagyóbb eljárások amerikai honosítására inkább csak a peremen, Hollywood-Alsón és a radikális függetlenek körében (Samuel Fullernél, John Cassavetesnél, a Maysles fivéreknél) került sor, a sztárrendezők színes, szélesvásznú színházban utaztak. Az évtized végére az amerikai film haladó tendenciáiból kifogyott szusz – a noir-éra a végét járta, a mccarthyzmus szülte társadalomkritikus-lendület elült –, Hollywood a retrográdba fordult.

A hatvanas évek elején debütáló rendezők a hollywoodi filmképet próbálták újraértelmezni, az elbeszélő-szerkezetekhez csak ritkán nyúltak (Penn: Mickey One; Frankenheimer: Másolatok). A csőd közeledtével azonban a narratív struktúrák áthangolására is egyre nagyobb lehetőség nyílt. A hatvanas évek végének zavaros időszakában a régi rend embereit felváltó stúdiófőnökök tanácstalanságukban a korábbinál nagyobb érvényesülési lehetőséget biztosítottak a direktoroknak. A válasz nem maradt el: a rangjuk-nőtt rendezők a modern film megszületését segítő - és ekkoriban az Egyesült Államokban is hódító szerzői elmélet nyomán -, öntudatukban ekképpen megacélosodva egyre rendhagyóbb műveket készítettek.

Az újjászülető amerikai film szövetségesre talált az újhullámok levonulása miatt épp ekkoriban kifulladó modernizmusban – paradox, de az amerikai mozi reneszánsza nem kis részben a hollywoodi parancsolatokat módszeresen megszegő modern filmnek köszönhető.

A haldokló Ó-Hollywood romjaiból és néhány kiemelkedő mesterember (John Huston, John Ford, Howard Hawks) hagyományaiból, az európai újhullámok frissességéből, a new yorki csoportok ”ellenkultúrájából”, és a hatvanas évek végének újszemléletű filmjeinek sikereiből erőt és ihletet merítő Új-Hollywood számára szinte történelmien kedvező légkör alakult ki az álomgyár egykori sikerét hirdető, azonban eddigre ütött-kopottá vált Hollywood felirat alatt.

Irodalom:

Geoffrey Newell- Smith: Oxford Filmenciklopédia

Michael Pye és Linda Myles: Mozi – fenegyerekek

Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy, Filmvilág 2005/05

 


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007