 | | | 2025. július 19. szombat, Emília napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Fejezetek az amerikai filmtörténetből: Ó-Hollywood és az álom szétfoszlása | | 
Az álomgyári gépezet 1946-ben a zenitjére ért. Amerika, a világháború
egyértelmű győztese (gazdasági téren is), ellenállás nélkül hódította meg a
teljes nyugat-európai filmpiacot és árasztotta el termékeivel a mozikat. A „csodák
évében” az amerikai filmgyárak négyszáz filmet bocsátottak piacra, ezek közük
383 új produkció volt. Ez szám 1954-ben 294-re hanyatlik..
1946 világa már szinte ezoterikusnak tűnik, egyszerre volt ipar, üzlet és
az álmok forrása. F. Scott Fitzgerald így emlékszik meg erről a világról: „A keleti part lakói úgy tesznek, mintha
érdekelné őket, hogyan készül a film, de ha csakugyan megpróbálod beavatni
őket, tüstént kiderül, hogy másra sem kíváncsiak, csak Claudette Colbert
ruházatára és Clark Gable magánéletére.” Szinte mindent elhomályosított a
csillogás, a valóság erői háttérbe szorultak. A stúdiók még az olyan kaliberű
rendezőket is, mint John Ford vagy Howard Hawks kényük-kedvük szerint olyan
filmek készítésére szorították, amilyenre csak akarták.
Azonban a világháborút követő években Hollywood lassú, de folyamatos
hanyatlásba kezdett. A régi gárda még teremteni akart, de az idő és az elmúlás
végzett velük. Képtelenek voltak megérteni a második világháború után kialakult
társadalmi változások nagyságrendjét, képtelenek voltak felfogni, hogy a
társadalmi változás egyszersmind átalakította azt a szerepet is, amelyet a mozi
játszott az emberek életében. Voltaképpen a háború volt az utolsó korszak,
amikor Hollywood még tudta, hogy milyen filmeket kell gyártani.
A mozi elleni legerősebb ”támadást” a televízió elterjedése idézte elő,
mely összefüggésben volt a társadalmi és életmódbeli változásokkal. A New York
Times 1950-es cikke így írt a kialakult helyzetről: „Ez az egyetlen hírközlési eszköz (a televízió), mellyel nem hiszem,
hogy könnyen végezhetne Hollywood. Okosabb lenne tehát megfogni a
tévéproducerek kis, meleg kezét s együttműködni velük.” Hollywood uralkodói
kötelességszerűen megremegtek ettől a figyelmeztetéstől.
A hatvanas évek végén feleannyian látogatták a filmszínházakat, mint
1946-ban, mozik ezrei voltak kénytelenek bezárni a megcsappant nézőszám miatt.
Ennek legfőbb oka a világháború után lezajló kulturális és demográfiai változás
volt, mely a szórakozási szokásokat (így a mozit is) jelentősen átalakította. A
háború után felhalmozott megtakarításokból az emberek házakat vásároltak
maguknak a külvárosi övezetekben. A külvárosba költözés megdrágította a moziba
járást, az amerikai középosztály új szórakozási módokat keresett magának és „több időt töltött a családi tűzhely mellett.
A film az iskolázottabb, jobb módú emberek szórakozásává vált, míg a munkás-,
és a középosztálybeli családoknál jóval népszerűbb volt televízió. Hollywood
azonban ezekre a változásokra ügyet sem vetett. Az otthon és a tűzhely kapcsolata
nem tűnt számukra fontosnak.
A televízió nem a fogyasztási szokásokat alakította át. Jelentősen
átszabta a filmkészítést és gyártást, emellett esztétikai szempontból változást
hozott. A merev stúdiórendszert egy lazább szerkezetű és rugalmasabban működő
független filmgyártás váltotta fel. Mivel a televízióból jelentős felvevőpiac
vált, a képeket úgy kellett megkomponálni, hogy a cselekmény szempontjából
lényeges dolgok mind a képmező közepére kerüljenek. Vizuálisan egyszerűsödött a
mozi, mely sokat tanult az európai filmektől is. A televíziónak sikerült
megdönteni a film félévszázados monopóliumát.
Az álomgyár technikai újításokkal (Cinerama, sztereóhang, szélesvászon, a
színek tökéletesítése) és hatalmas költségvetésű filmlátványosságokkal próbálta
visszahódítani a mozikba a nézősereget. „A
legszörnyűbb dolog, ami ezzel az iparral valaha történt, a Zene hangja.” - ez a kissé epés
megjegyzés Alfred Hitchocktól származik, majd így folytatja: „Ez volt az a film, amelyik mindenkit
méregdrága filmek gyártására bíztatott. Hollywood megalomániájában nem volt
semmi új, csak éppen nem épült még ennyire ingatag anyagi alapra. Gyenge
stratégiának bizonyult a televízióval szemben, ugyanis túl sok tőkét
kockázattak egyetlen produkcióval, és ha a közönségnek nem kellett a film,
akkor a profit is elúszott, és a megaprodukciók felemészthették a stúdió más
filmekre szánt tartalékaikat is.
A mutatós, mégis korszerűtlen mozimesék - az ötvenes években még jelentős
-közönségvonzása hamarosan odalett. Az olyan sikerműfajok, mint a sword and
sandal-eposz, a musical vagy a háborús film hatvanas években született
utóddarabjai kósza kivételektől eltekintve csúfos bukások voltak, a
kardos-köpenyes ókori sagák (Kleopátra; A Római Birodalom bukása; A Biblia),
a zenés filmek (Dr. Doolittle; Modern Millie; Sztár!) vagy a háborús
mozik (Az angliai csata; Tora! Tora! Tora!) fiaskói alapjaiban rázták
meg a stúdiókat. Az ötvenes években
egyes műfajok virágkoruk végére értek (western), jelentősen átalakultak
(musical) míg mások új erőre kaptak (sci-fi, horror). A felnövekvő új
generációk már idegennek érezték a klasszikus amerikai filmek miliőjét és
témáit. Újfajta impulzusokra, hősökre és történetekre vágytak. Igényüket
azonban a stúdiók és konzervatív producerek képtelenek voltak kielégíteni, a
televízió mellett az egyre népszerűbb autósmozik kínáltak számukra
alternatívát.
Ezek a változások új viszonyt teremtettek a rendezők és stúdiók között.
Néhány kivételes tehetségű szerző állt a rendelkezésére – az egyelőre igen szűk
- lehetőséggel. Új témák, technikák, nézőpontok jelentek meg az álomgyárban.
Ezért is nevezhetjük az ötvenes éveket a szerzők korszakának. A
legkiemelkedőbbek, mint Orson Welles, Otto Preminger, Nicholas Ray, Sam Fuller
és Douglas Sirk nem kísérletezhettek ugyan teljesen szabadon, és ha volt is
egy-egy merészebb húzásuk, rendszerint nem aratott osztatlan sikert, ám mindenképpen
egyéni színezetet hoztak az amerikai filmgyártásba. Azonban a tér-idő
kontinuitás megbontása továbbra is tabu maradt, és a műfajok korlátai is érintetlenek
maradtak.A hatvanas évek derekára Hollywood maradék életenergiáit is
elvesztette, így sürgős vérátömlesztésre szorult.
Hollywoodban a hatvanas évek elejére megállt az idő. Néhány fiatal
rendezőnek köszönhető, hogy nem örökre. Az évtized elején fellépő direktorok (Sam
Peckinpah, Arthur Penn, John Frankenheimer) formanyelvi, a néhány évvel
később jelentkező alkotók (Robert Altman, Paul Mazursky, Peter Bogdanovich,
Bob Rafelson) narratív szempontból próbálták megújítani a fősodor filmjeit.
A stúdiók azonban makacsul ellenálltak minden radikálisabb
változtatásnak, nem engedtek több évtizeden át jól kialakított és befuttatott
módszereikből. Idegenkedtek a klasszikus elbeszélés átalakításától,
elbizonytalanításától. Képtelenek voltak bekapcsolódni az Európa felől érkező
friss áramlatokba, nem alkalmazták az új filmezési technikákat. A vertikális
szerveződés és gyártás sokáig érintetlen maradt, csak a kormány trösztellenes
törvényei és a producerek új, fiatal generációjának feltűnése bomlasztott fel
az addigra elavulttá váló rendszert.
Rendhagyóbb eljárások amerikai honosítására inkább csak a peremen,
Hollywood-Alsón és a radikális függetlenek körében (Samuel Fullernél, John
Cassavetesnél, a Maysles fivéreknél) került sor, a sztárrendezők színes,
szélesvásznú színházban utaztak. Az évtized végére az amerikai film haladó
tendenciáiból kifogyott szusz – a noir-éra a végét járta, a mccarthyzmus szülte
társadalomkritikus-lendület elült –, Hollywood a retrográdba fordult.
A hatvanas évek elején debütáló rendezők a hollywoodi filmképet próbálták
újraértelmezni, az elbeszélő-szerkezetekhez csak ritkán nyúltak (Penn:
Mickey One; Frankenheimer: Másolatok). A csőd közeledtével azonban a
narratív struktúrák áthangolására is egyre nagyobb lehetőség nyílt. A hatvanas
évek végének zavaros időszakában a régi rend embereit felváltó stúdiófőnökök
tanácstalanságukban a korábbinál nagyobb érvényesülési lehetőséget
biztosítottak a direktoroknak. A válasz nem maradt el: a rangjuk-nőtt rendezők
a modern film megszületését segítő - és ekkoriban az Egyesült Államokban is
hódító szerzői elmélet nyomán -, öntudatukban ekképpen megacélosodva egyre rendhagyóbb
műveket készítettek.
Az újjászülető amerikai film szövetségesre talált az újhullámok
levonulása miatt épp ekkoriban kifulladó modernizmusban – paradox, de az amerikai
mozi reneszánsza nem kis részben a hollywoodi parancsolatokat módszeresen
megszegő modern filmnek köszönhető.
A haldokló
Ó-Hollywood romjaiból és néhány kiemelkedő mesterember (John Huston, John
Ford, Howard Hawks) hagyományaiból, az európai újhullámok frissességéből, a
new yorki csoportok ”ellenkultúrájából”, és a hatvanas évek végének
újszemléletű filmjeinek sikereiből erőt és ihletet merítő Új-Hollywood számára
szinte történelmien kedvező légkör alakult ki az álomgyár egykori sikerét
hirdető, azonban eddigre ütött-kopottá vált Hollywood felirat alatt.
Irodalom:
Geoffrey Newell- Smith: Oxford Filmenciklopédia
Michael Pye és Linda Myles: Mozi – fenegyerekek
Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy,
Filmvilág 2005/05

|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |