Az álomgyári gépezet 1946-ben a zenitjére ért. Amerika, a világháború egyértelmű győztese (gazdasági téren is), ellenállás nélkül hódította meg a teljes nyugat-európai filmpiacot és árasztotta el termékeivel a mozikat. A „csodák évében” az amerikai filmgyárak négyszáz filmet bocsátottak piacra, ezek közük 383 új produkció volt. Ez szám 1954-ben 294-re hanyatlik..

1946 világa már szinte ezoterikusnak tűnik, egyszerre volt ipar, üzlet és az álmok forrása. F. Scott Fitzgerald így emlékszik meg erről a világról: „A keleti part lakói úgy tesznek, mintha érdekelné őket, hogyan készül a film, de ha csakugyan megpróbálod beavatni őket, tüstént kiderül, hogy másra sem kíváncsiak, csak Claudette Colbert ruházatára és Clark Gable magánéletére.” Szinte mindent elhomályosított a csillogás, a valóság erői háttérbe szorultak. A stúdiók még az olyan kaliberű rendezőket is, mint John Ford vagy Howard Hawks kényük-kedvük szerint olyan filmek készítésére szorították, amilyenre csak akarták.

Azonban a világháborút követő években Hollywood lassú, de folyamatos hanyatlásba kezdett. A régi gárda még teremteni akart, de az idő és az elmúlás végzett velük. Képtelenek voltak megérteni a második világháború után kialakult társadalmi változások nagyságrendjét, képtelenek voltak felfogni, hogy a társadalmi változás egyszersmind átalakította azt a szerepet is, amelyet a mozi játszott az emberek életében. Voltaképpen a háború volt az utolsó korszak, amikor Hollywood még tudta, hogy milyen filmeket kell gyártani.

A mozi elleni legerősebb ”támadást” a televízió elterjedése idézte elő, mely összefüggésben volt a társadalmi és életmódbeli változásokkal. A New York Times 1950-es cikke így írt a kialakult helyzetről: „Ez az egyetlen hírközlési eszköz (a televízió), mellyel nem hiszem, hogy könnyen végezhetne Hollywood. Okosabb lenne tehát megfogni a tévéproducerek kis, meleg kezét s együttműködni velük.” Hollywood uralkodói kötelességszerűen megremegtek ettől a figyelmeztetéstől.

A hatvanas évek végén feleannyian látogatták a filmszínházakat, mint 1946-ban, mozik ezrei voltak kénytelenek bezárni a megcsappant nézőszám miatt. Ennek legfőbb oka a világháború után lezajló kulturális és demográfiai változás volt, mely a szórakozási szokásokat (így a mozit is) jelentősen átalakította. A háború után felhalmozott megtakarításokból az emberek házakat vásároltak maguknak a külvárosi övezetekben. A külvárosba költözés megdrágította a moziba járást, az amerikai középosztály új szórakozási módokat keresett magának és „több időt töltött a családi tűzhely mellett. A film az iskolázottabb, jobb módú emberek szórakozásává vált, míg a munkás-, és a középosztálybeli családoknál jóval népszerűbb volt televízió. Hollywood azonban ezekre a változásokra ügyet sem vetett. Az otthon és a tűzhely kapcsolata nem tűnt számukra fontosnak.

A televízió nem a fogyasztási szokásokat alakította át. Jelentősen átszabta a filmkészítést és gyártást, emellett esztétikai szempontból változást hozott. A merev stúdiórendszert egy lazább szerkezetű és rugalmasabban működő független filmgyártás váltotta fel. Mivel a televízióból jelentős felvevőpiac vált, a képeket úgy kellett megkomponálni, hogy a cselekmény szempontjából lényeges dolgok mind a képmező közepére kerüljenek. Vizuálisan egyszerűsödött a mozi, mely sokat tanult az európai filmektől is. A televíziónak sikerült megdönteni a film félévszázados monopóliumát.

Az álomgyár technikai újításokkal (Cinerama, sztereóhang, szélesvászon, a színek tökéletesítése) és hatalmas költségvetésű filmlátványosságokkal próbálta visszahódítani a mozikba a nézősereget. „A legszörnyűbb dolog, ami ezzel az iparral valaha történt, a Zene hangja.” - ez a kissé epés megjegyzés Alfred Hitchocktól származik, majd így folytatja: „Ez volt az a film, amelyik mindenkit méregdrága filmek gyártására bíztatott. Hollywood megalomániájában nem volt semmi új, csak éppen nem épült még ennyire ingatag anyagi alapra. Gyenge stratégiának bizonyult a televízióval szemben, ugyanis túl sok tőkét kockázattak egyetlen produkcióval, és ha a közönségnek nem kellett a film, akkor a profit is elúszott, és a megaprodukciók felemészthették a stúdió más filmekre szánt tartalékaikat is.

A mutatós, mégis korszerűtlen mozimesék - az ötvenes években még jelentős -közönségvonzása hamarosan odalett. Az olyan sikerműfajok, mint a sword and sandal-eposz, a musical vagy a háborús film hatvanas években született utóddarabjai kósza kivételektől eltekintve csúfos bukások voltak, a kardos-köpenyes ókori sagák (Kleopátra; A Római Birodalom bukása; A Biblia), a zenés filmek (Dr. Doolittle; Modern Millie; Sztár!) vagy a háborús mozik (Az angliai csata; Tora! Tora! Tora!) fiaskói alapjaiban rázták meg a stúdiókat.  Az ötvenes években egyes műfajok virágkoruk végére értek (western), jelentősen átalakultak (musical) míg mások új erőre kaptak (sci-fi, horror). A felnövekvő új generációk már idegennek érezték a klasszikus amerikai filmek miliőjét és témáit. Újfajta impulzusokra, hősökre és történetekre vágytak. Igényüket azonban a stúdiók és konzervatív producerek képtelenek voltak kielégíteni, a televízió mellett az egyre népszerűbb autósmozik kínáltak számukra alternatívát.

Ezek a változások új viszonyt teremtettek a rendezők és stúdiók között. Néhány kivételes tehetségű szerző állt a rendelkezésére – az egyelőre igen szűk - lehetőséggel. Új témák, technikák, nézőpontok jelentek meg az álomgyárban. Ezért is nevezhetjük az ötvenes éveket a szerzők korszakának. A legkiemelkedőbbek, mint Orson Welles, Otto Preminger, Nicholas Ray, Sam Fuller és Douglas Sirk nem kísérletezhettek ugyan teljesen szabadon, és ha volt is egy-egy merészebb húzásuk, rendszerint nem aratott osztatlan sikert, ám mindenképpen egyéni színezetet hoztak az amerikai filmgyártásba. Azonban a tér-idő kontinuitás megbontása továbbra is tabu maradt, és a műfajok korlátai is érintetlenek maradtak.A hatvanas évek derekára Hollywood maradék életenergiáit is elvesztette, így sürgős vérátömlesztésre szorult.

Hollywoodban a hatvanas évek elejére megállt az idő. Néhány fiatal rendezőnek köszönhető, hogy nem örökre. Az évtized elején fellépő direktorok (Sam Peckinpah, Arthur Penn, John Frankenheimer) formanyelvi, a néhány évvel később jelentkező alkotók (Robert Altman, Paul Mazursky, Peter Bogdanovich, Bob Rafelson) narratív szempontból próbálták megújítani a fősodor filmjeit.

A stúdiók azonban makacsul ellenálltak minden radikálisabb változtatásnak, nem engedtek több évtizeden át jól kialakított és befuttatott módszereikből. Idegenkedtek a klasszikus elbeszélés átalakításától, elbizonytalanításától. Képtelenek voltak bekapcsolódni az Európa felől érkező friss áramlatokba, nem alkalmazták az új filmezési technikákat. A vertikális szerveződés és gyártás sokáig érintetlen maradt, csak a kormány trösztellenes törvényei és a producerek új, fiatal generációjának feltűnése bomlasztott fel az addigra elavulttá váló rendszert.

Rendhagyóbb eljárások amerikai honosítására inkább csak a peremen, Hollywood-Alsón és a radikális függetlenek körében (Samuel Fullernél, John Cassavetesnél, a Maysles fivéreknél) került sor, a sztárrendezők színes, szélesvásznú színházban utaztak. Az évtized végére az amerikai film haladó tendenciáiból kifogyott szusz – a noir-éra a végét járta, a mccarthyzmus szülte társadalomkritikus-lendület elült –, Hollywood a retrográdba fordult.

A hatvanas évek elején debütáló rendezők a hollywoodi filmképet próbálták újraértelmezni, az elbeszélő-szerkezetekhez csak ritkán nyúltak (Penn: Mickey One; Frankenheimer: Másolatok). A csőd közeledtével azonban a narratív struktúrák áthangolására is egyre nagyobb lehetőség nyílt. A hatvanas évek végének zavaros időszakában a régi rend embereit felváltó stúdiófőnökök tanácstalanságukban a korábbinál nagyobb érvényesülési lehetőséget biztosítottak a direktoroknak. A válasz nem maradt el: a rangjuk-nőtt rendezők a modern film megszületését segítő - és ekkoriban az Egyesült Államokban is hódító szerzői elmélet nyomán -, öntudatukban ekképpen megacélosodva egyre rendhagyóbb műveket készítettek.

Az újjászülető amerikai film szövetségesre talált az újhullámok levonulása miatt épp ekkoriban kifulladó modernizmusban – paradox, de az amerikai mozi reneszánsza nem kis részben a hollywoodi parancsolatokat módszeresen megszegő modern filmnek köszönhető.

A haldokló Ó-Hollywood romjaiból és néhány kiemelkedő mesterember (John Huston, John Ford, Howard Hawks) hagyományaiból, az európai újhullámok frissességéből, a new yorki csoportok ”ellenkultúrájából”, és a hatvanas évek végének újszemléletű filmjeinek sikereiből erőt és ihletet merítő Új-Hollywood számára szinte történelmien kedvező légkör alakult ki az álomgyár egykori sikerét hirdető, azonban eddigre ütött-kopottá vált Hollywood felirat alatt.

Irodalom:

Geoffrey Newell- Smith: Oxford Filmenciklopédia

Michael Pye és Linda Myles: Mozi – fenegyerekek

Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy, Filmvilág 2005/05