Makkai János könyve hetedik fejezetében („Parlagi örökségek”) még részletesebben foglalkozik magyar viselkedéskultúránk megrontásával. Szerinte magyar középosztályunk „illembeli betegségei”-nek három fő forrása van. A „hazai őstalaj, a keleti származás, az ázsiai árnyék”, az ausztriai. bécsi mágnásvilág és a zsidóság.

 „Paraszt”

Mivel ez utóbbival könyve következő fejezetében igen alaposan ír, ezért ezzel majd később foglalkozunk. Maradjunk most az első kettőnél! A huszadik század első felében feltört népi mozgalmak képviselői körében oly idealizált „paraszt” viselkedésének is megvannak az Achilles-sarkai. Melyek ezek Makkai szerint? A hiúság, a szalmaláng-lelkesedés (amit már Széchenyi István is fel-felrótt!), a közrestség és irigység, az önzés, a nyakasság, a „rendkívüli materializmus”, „a közszempontok semmibevevése, az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, hányavetiség (125. old.). Mindez kiegészül a „városi ember” iránti megvetést (is) kifejező tótozásával, svábozásával (127. old.). Szintén ide tartozó viselkedéskultúrabeli csökevény a „magyar törzsökösség” helytelen értelmezése, a nemesi, arisztokrata származással való kérkedés (130-131. old.), az emberek kizárólag (és lehetőleg csupán fizikai) foglalkozási ágak szerinti értékelése, az „úr” fogalmának vezető állásokhoz kötése (132. old.). 

Bizony ezek mind viselkedéskultúránk mindmáig továbbélő formái! (Nem bántásból mondhatnók, de ide tartozik bizonyos székely testvéreink felfogása is: „A székely pottyantotta a világra a magyart.”) Ámde ez még korántsem minden. Makkai elismeri, hogy a magyar nagyon is tud vendégszerető, gavallér lenni. Ámde ez a magában véve oly szép tulajdonság is könnyen elfajulhat (133..old.):

„Minden agrárius nép vendéglátó, míg a városiak, az ipariak kevésbé azok. A régi világban a magyar földesúr, ha unatkozott, olykor megtette, hogy kiküldte az országútra huszárjait és elfogatta az arra batározó, hasonló nemes urakat, vagyis vendéget rabolt, csakhogy azokat néhány napig otthon etethesse, itathassa és azokkal elszórakozzék. Bájos vonás ez fajtánkban, azonban a mai korban sok történelmi bájról le kell mondanunk, mert azok gyakorlása korszerűtlenné vált.”

Bizonyára lesznek, akik valósággal megütköznek Makkai elemzésén – pedig soraival nem a „jó magyar ember” természetes viselkedését, hanem csupán annak túlzásait bírálta e téren is (133-134 old.).

„Vendégrablás”

„Középosztályunkban mégis ma is szokásos – ha finomabb módszerekkel gyakorolják is – a vendégrablás. Különösen vidéken fordul elő, hogy a vendéget meghívják ebédre, vagy vacsorára, esetleg egy napra, és aztán nem engedik haza. Lekésetik a vonatról; bejelentik, hogy a lónak eltört a lába és közlik, hogy sértésnek veszik, ha a vendég „idő előtt” eltávozik. Sokkal gyakoribb eset és határozottabb divat középosztályunkban a vendégnek úgyszólván erőszakkal való megetetése és elitatása, ami csak keleti szláv népeknél észlelhető még, de nyugati társadalmakban alig. Egyes házakban kényszer nehezedik a vendégre, hogy az összes női hozzátartozók különböző ételprodukcióit sorjában megízlelje, mert különben sértődés származnék. Közéleti emberek, akik vidéken gyakran fordulnak meg, de egyébként városi életmódhoz vannak szokva, nem egyszer térnek haza betegen ilyen kirándulásaikról. A ház nagyasszonya és női hozzátartozói etetik, a házigazda pedig részegre itatja. Sokan nem is tekintik igazi vendéglátásnak az olyat, ahonnan mindenki józanul megy haza.”

Vajon honnan ered mégis a falusi élet e „dínomdánomos” elfajulása? Erre is megadja a feleletet Makkai (134. old.):

„Bocsánatot kell kérnem középosztálybeli olvasóimtól, amikor fölfedem előtte a szociológiai titkot: ez a divat szintén paraszti származású, nem úri osztályokból ered. Újságokban olvassuk néha, hogy egy-egy vidéki lakodalmon ételből és italból mi fogy el.”

Ha valaki megtekinti az internetről letölthető régi magyar filmek közül a Doktor Kovács Istvánt (1942), akkor erről vizuálisan pontosan meggyőződhet. A roskadásig megtelt asztalok vajon valódi kifejezői-e a magyar közmondásosan takarékos, szerény, visszafogott, szemlélődő szemléletének? Makkai szerint nem (134. old.):

„A vagyonos földmívelő ember azt hiszi, hogy az előkelőség a nagy evésben és ivásban domborítható ki leginkább s ezért gazdag helyen egy-egy parasztlakodalmon százával ölik a csirkét, párjával a borjút és tucatjával a malacot. A vendégek három-négy napig dorbézolnak, hogy az egész környéken évekig megmaradjon az emléke az illető ház nagyságának és előkelőségének. Egyes alföldi városokban szokásos a béke és jólét éveiben, hogy az ember két-három fogás elfogyasztása után elérkezik a túrós csuszához, vagy a fánkhoz s amikor azt hiszi, hogy ezzel az ebédnek vége, akkor – újabb nyolc tál étel kerül elő pulykával, vesepecsenyével és a végén az elmaradhatatlan torta-légióval. A főrangúak évszázadokkal ezelőtt gyakorolták ezt a divatot, de azóta már leszoktak róla. Háborúban mindez kevéssé aktuális. De máskor igen.”

Bőségszaru – de minek?

Bizonyos, hogy a régi magyar társaséletben azonban csak inkább alkalmankénti főúri találkozókon volt ilyen bőségszaru. Galgóc várura, Thurzó Szaniszló nádor sáfára, Hidas János például feljegyezte – amint Zolnay Vilmos- és Komáromi János „Magyar történelmi anekdoták” című könyvében olvashatjuk (1927) –, mi minden került az uraság asztalára ilyenkor.1603 újévén az ebéd például a következő fogásokból állt:

1. Tehénhús tormával
2. Kappan (herélt kakas) mézelt tésztával
3. Leves kenyérrel és kolbásszal
4. Kecsege (porcos vérteshalfajta) sóba
5. Gyümölcs lével, biberfark (hód)
6. Sonkás tik (tojás)
7. Borjúbél tejbe
8. Báránytüdő tiszta borssal
9. Bárányhús lemóniával (citrommal)
10. Lúd tiszta borssal
11. Borjúhús iszpikkel (aszpikkal)
12. Savanyúkáposzta tehénhússal
13. Lúd sütve
14. Apró madár disznóhús pecsenyével
15. Császármadár sütve
16. Pástétom
17. Ostya béles
18. Apró pástétom

Alighanem fején találta ama bizonyosat ezúttal is Makkai (134-135. old.):

„Ma, amikor középosztálybeli embereink egy részének rossz a gyomra, másik részének pedig a hízás miatt vannak aggodalmai, az ételben-italban való tobzódás divatját illő volna teljesen kiküszöbölni. A mértéktelenség mutogatása és a mértéktelenségre való buzdítás: nem előkelő tulajdonság. Igaz, hogy a régi rómaiak is csinálták, de ezekben az esetekben ők sem viselkedtek előkelően.”

„Miért eszik a magyar?”

A Kádár-kori „Magyar Retro” villámfilmek egyikének ez a címadó kérdése. 

Gyomorforraló szövegéből álljon itt egy részlet:

„A tudomány pontos és megbízható választ ad, legalábbis elméletben, arra a kérdésre, hogy milyen a magyar ember? Közepes termetű, szikár testalkatú, mondják a tudósok. A szomorú valóság az, hogy ez a nép kihízta a tudományt. Mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parkban és eszik a vonaton.”

Majd a „nép egyszerű gyermekei”-é a mikrofon:

„Mér esznek a magyarok? Mert van nekik miből enni. Mert a szocializmus megtermelik nekik.”
„Ebben a bizonytalan világban ki tudja, mi történik holnap? Amit megeszek, az az enyém. Az itt van, azt el nem veszi senki tőlem.”

S elhangzik végül, de nem utolsósorban az akkori sláger is:

„Vallod, hogy mindent, amit megeszel, 
Azt tőled senki nem veheti el,
Lógnak a spájzban az oldalasok,
Buszkszádban hasalnak a százasok.

Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz, 
Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz.”

Közmondásosan nemcsak az üres, hanem a telt gyomor is nagy úr. Makkai látlelete ma is nagyon időszerű, sajnos. Mert az igaz, hogy gyomron át vezet a szerelem – a kutyáknál. No de az embereknél is?

Bőségszaru – de minek? Hol van a fentebb jellemzett magatartás a keresztény hagyománytól? Kempis Tamás írja: „Semmire se tartsd az egész világot; Isten szolgálatát minden külső dolognál többre becsüljed, mert az Én szolgálatom s a mulandó dolgokban való gyönyörködés: ez a kettő nem fér össze.” (Krisztus követése 3. 53.)

(Folytatjuk.)