Szándékos a fogalmazás: akarták tönkretenni. Teljesen azonban nem tudták. Hogy kik is? A rombolás démonikus megszemélyesítői, származásra való tekintet nélkül.

Mindig irigykedve gondolok a két világháború között magyar hazánkban felcseperedett nemzedékekre, amiért ők még kitűnőbbnél kitűnőbb tankönyvekből tanulhattak. Olyanokból, melyek köntörfalazások nélkül fogalmaztak, hitet, tudást, erkölcsöt adva. Közülük a legkiválóbbakat vagy a Szent István Társulat, vagy az „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. adta ki. Ezekből pontosan megismerhetők azok a szellemi, erkölcsi, politikai és gazdasági folyamatok, amelyek végbementek a történelem folyamán. Különösen is az elmúlt két évszázad történéseit mutatja be könyörtelen éleslátással.

Itt van például Aubermann Miklós középiskolai tanár egyik tankönyve, amelynek a legújabb korral foglalkozó részében ekként foglalja össze, miként akarták tönkretenni a világot, minő „valláserkölcsi s műveltségi állapotok” uralkodtak, miben nyilvánult meg „a legújabb kori vallástalanság”:

»A szépirodalom terén nagyot műveltek az újkor költői. Az emberies érzelmek szép külalakba öntetnek és ahol a költők nem lépik át területüket, ott valóban gyönyörködtető művekkel ajándékozták meg az emberiséget. (Goethe, Schiller, Heine, Lenau, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Reviczky) Ártalmasan csak ott hatnak, ahol illetéktelenül vallási dolgokról szólnak, de ehhez hiányzik alapos készültségük. Ám egyesek egészen az érzékiség szolgálatába álltak (Wieland, Zola), a természet durvaságainak másolatába helyezvén a költői művészetet. Ezek a frivol utánzók egész seregét teremtették meg nálunk is és nagyban hozzájárultak a hitetlen pesszimizmus, a „világfájdalom” terjesztéséhez és az erkölcsök romlásához.

A festészet és színház ugyancsak az érzékiség szolgálatába állottak. A művészet nevében közszemlére teszik ki azt, amit a közönséges életben a teljesen el nem züllött ember mindig röstell. A színház pedig, mely tanításra és nevelésre nagyon alkalmas volna, a francia frivolitást, a pogányság szellemét jobban terjeszti, mint az ókori pogányság színházai. Hisz oly erény, mint a hitvesi hűség, mely a család és állam alapja, nem ritkán nevetség tárgyává lesz a színpadon. Az úgynevezett mozgószínház egyes darabjai, melyek rémes és érzéki jeleneteikkel szenzációt hajhásznak, nagyon alkalmasak a romlás terjesztésére. A pornográfia, élclapok, rémregények, történelmi hazugságoktól dagadó ponyvairodalom termékeivel pedig megmételyezik a nép, kivált a tapasztalatlan ifjúság testi és lelki épségét.

Amint a művészet nevében hadat üzentek a tiszta erkölcsnek, úgy a tudomány nevében a hitnek; kivált mióta Darwin fölállította, de be nem bizonyította leszármazási elméletét, sőt az ember majomeredetét, a legnagyobb elfogultsággal tárgyalják a tudomány és vallás közötti viszonyt. Bár a XIX. század nagy tudósainak egész sora egyszersmind hívő volt (Ampère, Faraday, Foucault, Fresnel, Helmholtz, Herschel, Laplace, Leverrier, Liebig, Mayer Robert, Pasteur, Regnault, Rumford, Galvani, Röntgen, Volta), mégis ellentétet látnak a kettő között. Újabb és újabb találmányok az avatlanok előtt úgy tűnnek föl, mint a hitetlenség eredményei.

A jelenkor vallástalan irányát a néptömegnél a szociáldemokrácia képviseli. Elvei: a „tulajdon rablás”, minden ingó és ingatlan birtok a szocialista államé legyen, mely mindenkinek egyformán osztogat jogot, munkát, anyagi javakat. A szabadságot hirdetik és erőszakot használnak: a munkásnak nem szabad másképp gondolkodni, beszélni vagy cselekedni, mint amit a vezérek előírnak. (Bojkott.) Lapjaik hemzsegnek a keresztényellenes rágalmaktól, a világtörténelemben alig van ekkora hazudozásra példa. A kereszténység nekik „népbutítás”. A tőke túlkapásait, a munkások kizsákmányolását tévesen a vallásnak tulajdonítják, mely szerintük csak a hatalmasoknak tesz hasznos szolgálatokat. A felebaráti szeretetet csak elvtársai iránt hangsúlyozzák, különben a legféktelenebb osztálygyűlölet jellemzi őket. A haza fogalma is csak annyiban szent előttük, amennyiben kenyeret ad. A családi tűzhelyet, a házasságot szerintük meg kell szüntetni, mert csak párok lesznek.

A marxizmus (tudniillik Marx tanai, amelyekre a szocialisták esküdtek) „kirekeszt minden nemes eszmét, nevetségessé teszi az emberi lélek legtermészetesebb érzelmeit folyton fenyegetés és erőszak formájában jelentkezik és az osztályharc elmélet gyűlöletet szül” (Lucien Desliniéres, neves szocialista író „Delivrons nous du marxisme” című legújabb művében.) Tényleg sehol sem váltak be Marx tanai, sőt Oroszországban tömeggyilkosságokat és éhhalált, mindenütt az erőszak könyörtelen uralmát eredményezték. A cári Oroszországban több joga és nagyobb jóléte volt a munkásnak is, mint ma a tanácsköztársaság idejében, midőn csak kevesek kezében összpontosul a hatalom élet-halál fölött. A múlt századvégi anarchista és nihilista véres merényleteket, amelyeknek államfők (II. Sándor cár, Carnot és Mac Kinley elnökök, Erzsébet magyar királyné) estek áldozatul, szinte elhomályosítja az a kegyetlenség, amellyel az uralmon levő bolsevizmus politikai ellenfeleit üldözi.

A moszkvai „Pravda” szerint 1920-ig bezárólag Oroszországban 28 püspököt, 1215 papot, 6 ezer tanárt, 9 ezer orvost, 65 ezer tisztet, 58 ezer rendőrt és csendőrt, 12 950 földbirtokost, 335 250 hivatalnokot, 192 350 ipari munkást, 815 ezer parasztot végeztek ki. – 1923-24-ben milliók pusztultak el éhínségben, a pápai és amerikai segélyakció nélkül az orosz nép egy harmada menthetetlenül elveszett volna éhen; volt eset, hogy a házastárs hulláját az életben maradt élettárs ette meg. Legújabban az „istentelenek szektája” minden vallás ellen dühöng: templomokat, mosékat, zsinagógákat rombol vagy változtat át színházakká, a szentképeket nyilvánosan elégetik, az összes harangokat elkobozták, a papokat halálra kínozták, utódok nevelését, az ünnepek megülését megtiltják. (Az orosz egyház feje Nicolai Londonban közli, hogy Neotarius pap karjait és lábait megtörték, halántékába szögeket vertek, szájába forró ólmot öntöttek. Andronicus érsek szemeit kiszakították. Dimetrius archimandritát agyonütötték, Hermogen püspököt egy gőzös kerekeihez elevenen kötötték. Az ítélet nélkül kivégzett egyháziak fenti száma így változott meg: 31 püspök, 1500 pap, több mint 7000 szerzetes; börtönben van 1930-ban: 48 püspök, 3700 pap és 8000-nél több szerzetes.) A kicsapongó életet élő ifjúság korán rablóbandákká tömörül a munkanélküli életre.

A vallástalanság következményei a családi életben: a válások száma a hitetlen, hitközömbös körökben évről-évre nő, a születések száma néhol apadóban van (Franciaország, nálunk), a családi élet széles körökben minden bensőséget és hamisítatlan boldogságát elveszítette. – Az egyes emberekben égő pénzvágy hatalmasodott el, melynek kielégítésében nem néznek az eszközökre. A féktelen élvezetek minden erkölcsi, sőt igen gyakran minden testi erőtől fosztják meg áldozataikat, kik mint öngyilkosok, elmebetegek vagy életuntak napról-napra ijesztő statisztikára adnak anyagot. E kimondottan vallástalanok mellett nagy azok száma, kik csak névleg keresztények, a vasárnapi misehallgatást, a szentségeket, imát elmulasztják, csupán a keresztény nevet tartották meg. A világháború romboló hatásai az erkölcsök eldurvulásában, sőt borzalmas gyilkosságban és azok nagy számában még mindig jelentkeznek és pedig majd minden országban.« 

(Dr. Aubermann Miklós: Katholikus egyháztörténet középiskolák, tanítóképzők és kereskedelmi iskolák számára. 6. kiadás. Budapest, 1931. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 176-178. old.)

Mondhatnók, az árnyék mellett azért ott a fény is. Amint Aubermann rámutat (178-179. old.), pont akkor, amikor a „felvilágosodás”, majd a racionalizmus és materializmus letarolni látszott szinte egész Európát, nagy írók, apologéták támadtak (Chateaubriand, Lacordaire, de Maistre, Montalembert, Dupanloup, Bougaud, Didon, Weiss Albert Maria, Franz Hettinger, nálunk Bangha Béla és Prohászka Ottokár). Ugyanígy megvolt az ellenhatás a szépirodalomban (Brentano, Görres, a két Schegel, Uhland, Weber, Eichendorff, Sienkiewicz, Coppée), a festészetben (Overbeck, Cornelius, a beuroni iskola, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Giorgio Szoldatics), az építészetben és az egyházi ének s zene terén is (Haydn, Beethoven, Cherubini, Mozart, Liszt, Perosi).

Vagyis a történelemben nincsen korszak, mely „steril” lenne, csak jót vagy csak rosszat felmutató. Persze mindig az „arányok” a kérdésesek. Egy azonban biztos: nincs korszak az emberi nem életében, amikor ne lehetne megtalálni az isteni rendből eredő szépet, jót, igazat, még ha bizonyos időkben ez oly nehéz is – mint éppen ma. Sokan tönkre akarják tenni a világot, éspedig teljesen, de ez nem sikerült nekik és nem is fog sikerülni. Nem ők az urak ugyanis, hanem egy valaki. Isten.

Mondom, irigylem ama negyedszázadot a fentebbi okból. Olyanok tanították akkor még igazságra eleinket, mint az idézett mű szerzője, Aubermann Miklós, akiről a Diós István és Viczián János által jegyzett (internetről letölthető) „Magyar Katolikus Lexikon”-ban azt olvassuk, hogy Németcsaládban született Torontál vármegyében 1874. február 28-án és Németországban, Plattenhardtban hunyt el 1964. június-én.1897. augusztus 27-én pappá szentelték, s Budapesten hittanár lett. 1926-tól budaörsi plébános, 1944-ben külföldre távozott. Középiskolák számára erkölcstani, apologetikai, szertartástani és egyháztörténeti tankönyveket írt. 

Egy biztos: rengeteg múlik azon, hogy a diákok milyen tankönyvekből tanulnak. Volt hát idő, amikor e téren példás volt a helyzet – pedig hányan akarták már akkor is tönkretenni világunkat...